logo

VII December AD

Palatinusus I.

Ásatásuk a Palatinuson. - A Roma Quadrata és Romulus falai. - Jupiter Stator temploma. - A királyok korának maradványai. - Az írás régisége a rómaiaknál - A Palatinus a köztársaság idejében. - Miért oly jutalmazok az ásatások Romában?


A Palatinus mintegy 1800 méternyi kerületű s 35 méternyi magasságú halom; szigetként fekszik közepette a többinek, melyek egyesülése hozta létre az örök várost. Bár a legkisebb voltmennyi közt, „a többiek, mint egy író mondja, uralkodójuk gyanánt hódolni látszanak körülte. “S valóban e halomnak jutott a legnagyobb szerep Róma életében. Természetes lévén a hit, hogy dicső múltjának szép emlékeit kellett megőriznie, a reneszánsz óta több ízben történtek itt ásatások. A kor szokásához képest mozaikokat, szobrokat, műtárgyakat kerestek s amint egyszer ki volt elégítve a kutatóknak kíváncsisága vagy hírvágya, újra betemették a romföldet, mely egy pillanatig fel volt tárva.
A komoly s rendszeres munkálatok csak napjainkban s Franciaország kezdeményezése folytán indultak meg. III. Napoleon császárnak, a ki tudvalevőleg nagyon érdeklődött a római, különösen a Caesarok korabeli történet iránt, 1861-ben azon eszméje támadt, hogy megveszi II. Ferenc nápolyi királytól a Farnése kerteket, melyek a Palatinus északi részén terültek el. E terv eleinte sok akadállyal találkozott a római udvar részéről, a melynek épen nem volt kedvére, hogy Franciaország birtokossá legyen tőszomszédságában. Ezernyi nehézséget támasztott, a melyeket csak nagy nehezen küzdhettek le.
Léon Renier, a jeles epigraphista, ki felfogta jelentőségét a szerzeménynek, melyet ő maga tanácsolt, szerencsésen befejezte az alkudozásokat. Midőn készen volt minden s a Palatinus francia kézbe ment át, javaslatba hozta a császárnál az építészt, a kit legalkalmasabbnak vélt a tervezett nagy munkálatok vezetésére: Pietro Rosat, kinek nevét ismeretessé tették a tudós világ előtt a római Campaniára vonatkozó helyrajzi tanulmányai. Rosa nyomban egész hévvel hozzá fogott a munkához s a legfontosabb felfedezésekkel igazolta a beléje helyezett bizalmat. Nem szorítkoztak e felfedezések a császári korszakra.

Főleg a Caesarok palotáját keresve, megtalálták maradványait Romulus régi városának, melyet örökre elveszettnek lehetett hinni. Tudták, hogy a Palatinuson épült; a történetírók elbeszélik, hogy az első király, maga köré gyűjti a környékbeli összes kalandorokat, etrusk szokás szerint miként jelölte ki határait. Elmondják, hogy egy eke elé ökröt s tehenet fogott s körűlvezeti a halom mindenik oldalán, fölemelve az ekevasat a helyen, hol a kapuknak kellett lenniük s mély barázdával jelölve meg kerületét az alapítandó városnak.
E barázda, vagy helyesebben mondva a barázdán belüli szabad tér képezte az úgynevezett pomoeriuni-ot (pone muros), vagyis a város szent kerületét, melybe tiltva volt eltemetni a halottakat s bevinni idegen istenségeket. Határai kövekkel voltak megjelölve, melyeket a Palatinus mentén bizonyos távolságban helyeztek el. Tacitus idejében még ismerni vélték s mutogatták fekvését. Ez volt a négyszögű Róma (Roma quadrata), így nevezve alakjáról a halomnak, melyen feküdt, vagy inkább azért, mert az augurok mesterségének szabályai szerint volt alapítva s a földön azon eszményi tért (templum) adta vissza, melyet az augur vont meg pálcájával az égen.

Annyi század s annyi forradalom dacára napjainkig sem tűnt el e régi Rómának minden nyoma. Feltalálták s ma is látni a Palatinus különböző helyein a falak maradványait, melyeket a város első alapítói állítottak. Nagy kődarabokat vettek magából a halomból, s a Caesarok később reájuk helyezték palotáiknak alapjait. Elpusztulván a császári paloták, ismét napfényre kerültek e régi maradványok, a melyeket eltakartak volt. Nemcsak felismerték itt-ott a kezdetleges Rómának kerületét, de feltalálni vélték a főbejárást is. Titus diadalíve táján egy utca válik el a Via Saera-tól s tart egyenesen a Capitolium-nak; se nem szélesebb, se nem meredekebb, mint a többi, nem is különbözteti meg egyéb azoktól, a melyeket ismerünk, csak a kövezetét alkotó kockák nagysága: ez volt a Palatinusi utca vagy feljáró. Alig léptünk rá, még látható alapjaival találkozunk egy nagy kapunak; kissé távolabb egy falazatból kivált roppant kődarabok gördültek le a földre; e fal az, a melyet Romulusnak tulajdonítanak.
Kevésbé régi a kapu; úgy vélik, a Róma quadratának fő bejárását váltotta fel. Vetus porta-nak vagy porta Mugonia-nak is nevezték; utóbbi nevét állítólag az ökröknek bőgősétől vette, a melyeket minden reggel itt hajtottak ki legelni a mocsarak közé, melyek utóbb a Forummá lettek. Felépítvén a császárok lakhelyüket a Palatinuson, uj kaput állíttattak, sokkal szebbet az elsőnél, a mely lassanként eltörli ennek emlékezetét. Nem voltak itt ekkor már se ökrök, se mocsarak; nagy urak, udvaroncok sürögtek-forogtak egész nap a Palatinusi utcának széles kövezetén, hogy lássák urukat; de valószínű hogy a réginek tőszomszédságában építették az új kaput s hogy az egyik megismertet a másiknak fekvésével is.

Nem csak e felfedezést tették a kérdéses helyen. A kapu jobboldalán történt ásatások közben nagy kövek halmazára bukkantak, a melyekben nem volt nehéz igen régi templomnak alapjait ismerni fel. Kétségkívül Jupiter Statoré volt, Rómának égjük leghíresebb temploma, melyet a régészek képzelete majd ide, majd amoda helyezett, nem ismervén valódi fekvését. Titus Linus elmondja, mi adott építésére alkalmat. A sabinok, hatalmukba ejtvén a Capitoliumt, rávetették magukat Romulus katonáira; a rómaiak eszeveszett futásnak eredtek.
„A sereg, úgy-mond a történetíró, egész rendetlenségben a Palatinus régi kapujához érkezett már, midőn Romulus, kit a menekülők addig magukkal vonszoltak, megállóit s kezeit égnek emelve: „Jupiter, monda, te ki buzdítottál, hogy városomat e halmon alapítsam meg, isteneknek s embereknek atyja, kérlek, távolítsd el tőlünk az ellenséget, csillapítsd katonáim rémületét, tartóztasd őket fel szégyenletes futásukban s templomot fogok e helyen neked emelni, a mely minden időkben emlékeztesse az utódokat, hogy a te segítséged által szabadult meg Róma”

A futamodókat megállító istennek (Jupiter Stator) emelt e templom romjait taltálták meg. Tisztában lévén egyszer e ponttal, elég könnyen tájékozhatjuk magunkat Romulusnak régi városában. Csak tőlünk függ, hogy bejárjuk képzeletünkben s feltaláljuk főbb emlékeit. „Jupiter Stator közelében lakott, olvassuk Titus Liviusnál, az öreg Tarquinius, s Rosa feliratot tétetett a helyre, a hol házának kellett állnia. Kissé alantabb volt Vestának temploma, hol a szent tűz égett; azt tartják, hogy manapság is megvannak még alapkövei Szabadító sz. Máriának temploma alatt. Sz. Theodor temploma mögött, a Forum Boarium-mal szemközt levő halomoldalon még a császárság végén is mutogattak a kíváncsiaknak s ájtatosaknak egy fügefa által beárnyékolt kis barlangot, a melyet Lupercalnak neveztek. A közhit szerint itt szoptatta a nőstény farkas az isteni ikreket; fel is állították a barlangban egy nőstény farkas bronz szobrát, egy etrusk műfaragó alkotását; a tizenötödik század elején feltalálni vélték s ma a Capitoliumi múzeumot ékesíti.

Kissé távolabb, éppen a sz. Anasztáz-templom helyén volt a nagy oltár, melyet állítólag Evander szentelt fel; a császárság végéig itt ünnepelték Herculesnek Caecus fölötti diadalát. Fölötte, a halmon, még nagyobb tisztelet által környezett emlék állott, a melyhez egy igaz római sem járulhatott megindulás nélkül : Romulus háza, vagy jobban mondva kunyhója, szerény lakás, a melyben két király beérte, mint a költő mondja, egy tűzhellyel s a mely kiáltó ellentétben állott a környező márványpalotákkal. Oly gondosan megőrizték és tatarozgatták, hogy még a negyedik század végén is fennállott.
A régi íróknak leírásai után nemcsak képet alkothatunk magunknak róla, csaknem szemeink elé állította egy újabb lelet. Alba közelében, egy régi temetőhelyen történt ásatások alkalmával durva faragása terracotta hamvvedreket találtak, melyek hegyes fedelű kis kerek épület-féléket ábrázoltak. Tudjuk, hogy ez a típusa a latin parasztok régi kunyhóinak; szokásuk volt tehát házaik alakját adni hamvaik nyughelyének is, a halottak lakását hasonlóvá tették az élőkéhez. E mintára építették a legrégibb templomokat is, a diadalmas Herculesét, Vestáét s csak természetes volt, hogy a királyok lakása hasonló legyen az istenekéhez. Nem léteznek többé ezen emlékek, melyek egykoron a Palatinust borítók, de tudjuk, hol állottak s nem tesszük magunkat önámításnak ki, ha egyikükhöz-másikukhoz tartozónak mondjuk a halom különböző helyein szétszórt töredékeket.

romaikor_kep



Meglehet, azt fogják találni, hogy nagyon komolyan vesszük e régi emlékeket s hogy nagy megtiszteltetés Titus Liviusra vagy Halicarnassusi Dionysiusra nézve, ha hitelt látszunk adni annak, mit ama rég letűnt időkről elbeszélnek. De már Ampere megjegyezte, hogy nagyon könnyű lehet a tudósnak dolgozó szobájában tréfát űzni Romulusból s utódaiból, képtelen meséknek vagy minden tényleges alap nélküli mítosznak tartani a reájuk vonatkozó elbeszéléseket; de nem érzi e biztonságot az, ki látogatást tesz Rómában. E múlt, a mely eleinte oly távolinak, annyira kétesnek látszott, mellénk lép itt; megérintjük, látjuk. Annyira mély és élő nyomokat hagyott hátra, hogy lehetetlen egészen megtagadnunk tőle a hitet. S be kell azt is látnunk, hogy ha semmi sem maradt volna fenn ezen antik századokból, a görög krónikások, első összeállítói Róma évkönyveinek, mulatságot találtak volna mindenféle mese koholásában, hogy betöltsék a történet hézagjait.
De bármily vakmerő hazugságokra tartsuk is őket képeseknek, nem gondolhattak ki mindent szabadjára, kedvük szerint; ott voltak előttük az emlékek, melyeket tiszteletben kellett tartaniok. Nem veszhettek el, mert szét nem rombolható alkotásokhoz voltak kötve, melyek eredete felnyúlt magának a városnak kezdeteiig. Egyik nemzedék a másiknak adta át alapítóik nevét s azokat megpillantván, visszagondoltak a győzelmekre vagy vereségekre, melyek felállításuk alkalmát szolgáltatták. A hatodik század évkönyvírói kétségkívül sokat hozzá adtak e hagyományokhoz. A rómaiak képzelete száraz s korlátolt volt; nem tudták a görögökhöz hasonlóan, csodás koholmányokkal megszépíteni történetüket. Az idő mindinkább elmosván a múltnak emlékezetét, a nép képzelnie nem volt képes új és kellemes dolgok kigondolásával pótolni e veszteséget. Néhány századdal később semnem maradt e régi eseményekből egyéb, csak néhány név s néhány tény, a melyekhez könnyen hozzá lehete fűzni sok hazugságot ; ám ha hazugság borítja is az egész felszint, a fenéken kell egy kis igazságnak lennie.

Önkénytelenül is ily elmélkedésekre indít egy látogatás a Palatinuson: különösen akkor tolulnak agyunkba, midőn a nagy faltöredékekkel találkozunk, melyekről imént szóltunk s a melyek Rómának kerítését képezték. E falak körülbelül oly rendszer szerint építik, mint azok, melyeket Serviusnak tulajdonítanak s csak kevéssel lehetnek régibb eredetűek. Mindkettő egymásra halmozott kövekből áll, minden vakolat nélkül, csak saját súlyuk által összetartva. Ugyanígy rakják össze az alapfalak is.; a köveket egymásra helyezték hosszúságuk s magasságuk szerint. Ezen építésmód állítólag az etruskoké volt s tőlük sajátították el a rómaiak; ez rendes szokásuk volt; mindenünnen elsajátították, a mit érdemesnek találtak az elsajátításra, mondja Plinius, „omnium utilitatum rapacissimi.
De ha ezen eszélyes, minden saját kezdeményezéstől idegenkedő faj habozás nélkül kölcsön vette szomszédjaitól, sőt alattvalóitól is, a mit hasznára fordíthatott, magáévá is tudta tenni, a mit utánozott. Meghonosítva maguknál a kívülről jövő. találmányokat, hozzá idomították azokat saját szellemekhez a rómaiak ; ugyszólván teljes birtokukba léptek, szükségeikhez képest módosították s megújították : tanítványok voltak, a kikből hamarosan mesterek váltak.

Találóan jegyzi meg Bénié, hogy a nagy építési művészettel, melyet átruháztak a rómaiakra, nem sokra tudták vinni maguk az etruskok s hogy sokkal inkább tökélyesbült a rómaiaknál, mint ő náluk. A rómaiak mindinkább reá nyomták jellegüket s midőn közhasznú alkotásoknál alkalmazták, hidaknál, csatornáknál, vízvezetékeknél vagy oly épületeknél, a melyekkel leginkább megfér a nagyság s méltóság, mesterműveket hoztak létre segélyével. S mondjuk-e? Úgy tetszik nekünk, elég megtekintenünk e szép falakat, melyek a Palatinuson ami a királyi korszakból fennmaradtak, hogy megsejtsük, hogy kitaláljuk, mily lendületet fog venni az építészet Rómában s mily irányban fog kifejlődni. Akik építették, bárkik valónak is, nem lehettek barbárok. Ily nagy művek feltételezik, hogy el kellett érniük a polgárosodásnak bizonyos fokát. Hatalmas eszközök fölött rendelkeztek, melyekkel egyik követ a másik fölé s azokat ily nagy magasságra emelhették. Erezték önbecsüket s ama bizalmát állandóságuknak, mely a nagy népeket alkotja. Nem érték be, mint a vadak, avval, hogy sebtében ideiglenes menhelyet alkossanak, a mely megvédje álmukat néhány éjjelen át a váratlan támadás ellen; a jövőre gondoltak, utódaik számára dolgoztak.
E mocsarak s erdők közepette gondjuk volt oly védművek emelésére, melyek évezredeket élhettek át. Már megkezdték, mondja Montesquieu, építeni az örök várost. Hozzá tesszük, hogy nemcsak falaikat akarták erősekké tenni; a mód, mellyel e kődarabok össze vannak gyűjtve, mutatja, hogy bírták, legalább homályosan, a nagyság ösztönét, az arányok érzését s a szépség ama nemének ízlését, mely az erőből származik. Ismételjük, bizonyára nem lehettek barbárok.

Egy nemrég napvilágra került fontos lelet bizonyítja, mennyire alapos e feltevés. Az 1870 óta Rómának különböző részeiben, különösen Diocletianusus thermáinak környékén történt ásatások során számos részletét találtak meg a királyok korabeli szép falaknak. Közelebbi vizsgálat után, a mit eddig nem tettek meg, észrevesszük, hogy jelek voltak írva e nagy kődarabokra.
Néha csak felületesen vésték be s ilyenkor felette nehéz elolvasásuk; rendszerint azonban mély barázdát találunk, mely dacolt az idővel s ma is csakúgy látható, mint az első napon. Valószínű, hogy bélyegek voltak s majd a helyet jelölték meg, a honnan a köveket szállították, majd azt, a hova szánva voltak. A szomszéd hegyekből származván, meg kellett ismertetni a szállítókkal, hova voltak helyezendők, hogy elejét vegyék a tévedésnek. E jelek igen gyakran betűk s legnagyobb részük a régi latin abc-hez tartozik.
Az igazat megvallva, éppen nem lepte meg a tudósokat e felfedezés. Müller Otfried azt vitatta ugyan, hogy az első rómaiak nem tudtak írni, s csak a decemvirek időszaka táján tanulták meg az írást, midőn a tizenkét táblát kihirdették, Mommsen azonban már rég megcáfolta e nézetet. Többé nem foroghat e tekintetben kétség fenn azóta, hogy feltalálták a királyok korabeli falakra vésett betűket. Ettől kezdve nem feltétlenül valószínűtlen, hogy írott emlékek maradhattak fenn e távoli időkből. Divat volt egykor gúnyolódni Suetoniussal, ki egész komolyan elbeszéli, hogy a Capitoliumnak Vitellius alatti égése alkalmával háromezer érctábla veszett el, melyek törvényeket, senatusconsultumokat s plebiscitumokat tartalmaztak a város kezdete óta, poéné ab exordio urbis.

Nem tartották lehetőnek, hogy még Augustus korában is létezhettek másolatai a szerződéseknek, melyeket Tullus Hostilius a sabinokkal s Tarquinius Gabies lakóival kötött, ámbár Horác azt mondja, hogy a régiségek kedvelői nagy gyönyörűségüket találták bennük. Kétségkívül nem szabad hamarosan és bizonyítékok nélkül elhinnünk, hogy mindezen okmányok hitelesek voltak, de végre is azok lehettek. S nincs miért megvetéssel ítélnünk el, a nélkül, hogy vitatásukba bocsátkoznánk, oly tötrténetírók szabatos tanúságtételét, a minő Halicarnassusi Dionysius, ki azt állítja, hogy léteztek s hogy olvasták azokat. Ma már annyi bizonyos, hogy Róma alapítói ismerték s űzték az írás mesterségét s felhasználták az élet közönséges céljaira. Nem volt az náluk némely osztálynak, a nemeseknek vagy a papságnak kiváltsága: éltek vele a közmunkák vállalkozói, sőt alkalmasint a munkások is. Bizonyára nevetséges lenne Ciceróval azt állítani, hogy a tudomány s az irodalom már Romulus alatt virágzott Rómában s az állatbőrökkel födött senatorokat bölcseknek képzelnünk, kik Pythagoras iskolájából jöttek ki s leckéit ismételgetik; de még nagyobb tévedés lenne igazi vadakat, az ismeretek s művészetek minden nemében járatlan barbárokat látnunk bennök. Éppen oly kevéssé voltak eposzának hősei, amint Niebuhr állítja őket elénk, Ajaxok oly időben, midőn harci tetteik már csak a dalnokok énekeiben éltek; a legendák s epicus elbeszélések e hypothesiseinek nem lehet helyük a korszakban, midőn már tudtak Írni és olvasni.

Romulus városa nem arra volt hivatva, hogy sokáig bezárva maradjon a szűk határok közé, melyeket első királya vont köréje. Csakhamar minden irányban túllépett rajtok s megszállta végre az összes környező halmukat. A Palatinus nem volt többé az egész Róma, mint kezdetben, de mindenha egyik legjelentékenyebb része maradt a megnagyobbodott városnak. Nagy számmal voltak itt a hírneves templomok: a győző Jupiteré; az istenek anyjáé, melyből évente, március 27-én kiindult vidám menete a hívőknek s a kolduló papoknak, kik tréfás dalok éneklése mellett bejárva Rómának utcáit, megfürdetik az istennő szobrát a kis Almo vizében. Itt volt a legünnepeltebb polgárok némelyikének háza is; lehetőleg közelében akartak lakni a Fórumnak és a közügyeknek. Ismerjük pontos fekvését a leghíresebbnek e házak közül, Ciceróénak, ha igaz, a mit Visconti és Lanciani vélnek, hogy a nagy épület, melynek maradványait látni a Velabrum szögletében, Catulus oszlopcsarnokához tartozott; Cicerónak háza, mint tudjuk, szomszédja volt.

Számkivetése idejében elhatároztatta Clodius a néppel, hogy lebontassák háza s helyén Minervának állítsanak templomot. Visszatérése után meg azt határozta a senatus, hogy közköltségen állítassák helyre s felépítésére kétmillió sesterciust kapott Cicero. Nem-e úgy hangzik az egész, mintha napjaink történetét olvasnék?
A köztársaság korában épült mindé magán házak közűi, melyek némelyike oly nagy emlékeket juttat eszünkbe, alig néhány rom maradt meg, s azok fenntartását is csak sajátságos véletlennek köszönhetjük. A melyek tetején voltak a halomnak, azokat lebontották, hogy helyet csináljanak a Caesarok lakásai számára.
A Palatinus is, mint a Capitolium, eredetileg ketté volt osztva egy szűk völgy által, mely északtól délnek vonult, Titus ívétől a nagy Circusig. A kis völgyet betöltették a császárok, midőn ki akarták terjeszteni s egyengetni a palotáik számára szükséges tért s az ide épített házak szétestek a fölhalmozott földnek súlya alatt. Némelyikük azonban dacolt vele s romjaikat feltárták az ásatások.

Helyén lesz ez alkalomból felemlítenünk egyik, talán legfőbb, okát annak, miért oly jutalmazok mindig az ásatások Kómában. Eredményük rendszerint meglepi egy kissé azokat, a kik hozzá vannak szokva modern városainkhoz s a módhoz, mellyel azokat szemeink előtt megújulni látjuk. Róma, mint minden nagy város, hosszú életének folyamában többször újjá épült, de a rómaiak eljárása városuknak megifjítása körül nem volt annyira végzetes a múlt régi töredékeire nézve, mint a mienk. Manapság leromboljuk azokat, akkor beérték eltemetésükkel. Mi főleg egyenes utcák előállítására törekszünk s hogy könnyebbé tegyük a forgalmat a számtalan járműre nézve, melyek utcáinkat befutják, ellapítjuk a magaslatokat, kiegyengetjük a halmokat. Páris talaját szüntelenül összeturkálják, Rómáé ellenben folyvást emelkedett.
A római nagyurak, ha szélesebb látkörön akarták legeltetni szemeiket vagy egyszerűen tisztább levegőt akartak élvezni e dögleletes égalj alatt, szokásba vették házaiknak roppant nagy alapfalakra helyezését. Ha új városrészt akartak építeni, akkor is a réginek oda szállított földdel való eltakarásán kezdték s föléje építkeztek. Körülbelül bizonyos tehát, hogy e földek eltávolításával fel fogjuk találni az eredeti talajt s az antik alkotások maradványait. Ez történt a Palatinuson is, mint mindenütt és a Caesarok palotája alatt ekként fedeztek fel néhány régibb korabeli házat.
Van köztük egy, melyet nem tudjuk miért, Livia fürdőinek neveznek s a melyből elég jó karban áll még fenn néhány kamra. Mennyezeteiken csinos díszítések láthatók, csoportok, alakok, arabeskek arany alapon, szolid s egyúttal elegáns díszítés, a mely igen előnyös képet enged alkotnunk a köztársaság korabeli római művészetről. Ily házakkal lehetett elborítva a latin Cicero s Caesar idejében; csak ez egy élte túl.

Forrás: Boissier Gaston: Archaeologiai séták. Róma és Pompeii. Fordította: Dr. Molnár Antal