logo

I December AD

Görög szerelem

Horatius klasszikussá vált soraiban örvendetes tényként említette a római kultúra elgörögösödését: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta” (Levelek II. 1.156).
Szinte szó szerint ugyanezt vallotta kortársa, a történetíró Livius is, de negatív értelemben: „minél biztosabbá és örvendetesebbé válik napról napra az állam helyzete, minél jobban gyarapodik birodalmunk – hiszen már átkeltünk Görögországba és Asiába, amelyek bőségesen kínálják az élvezetekre csábító alkalmakat, sőt rátettük kezünket királyaik kincsére is –, annál jobban rettegek, hogy nem mi hódítottuk meg ezeket, hanem inkább ezek minket” (A város alapításától, XXXIV. 4).

Bár a görögök idővel valóban a rómaiak tanítómestereivé váltak, az i. e. 2. században még erőteljesen hatott a kultúrájukkal szembeni ellenérzés. Rómában nem szerették a görög táncot, a mezítelen testedzést (ez a gimnasztika eredeti jelentése), valamint a görög zenét. Az átlagos rómaiak véleménye szerint a zene csak arra jó, hogy az ünnepségeket lármássá tegye. Az antihellenisták vezetője az idősebb Cato volt, aki a görög nyelv, szokások, művészetek és tudományok átvételét a hagyományos római értékrend aláaknázásának tartotta.
Néhány esetben hivatalos intézkedéseket is hoztak a görög szokások elterjedésének megakadályozására: Kr. e. 168-ban például a szenátus egész Itáliában korlátozta a bacchanáliáknak nevezett „szent ivászatokat”, amelyeket havonta ötször rendeztek előbb kizárólag nők, majd vegyesen férfiak és nők részvételével.

A bor és mámor istenségének, Dionüszosznak tiszteletére rendezett tivornyák rendre orgiákban végződtek, ahol gyilkosságok is történtek, ezért a szenátus halálbüntetés terhe alatt megtiltotta az ebben való részvételt. A Rómában tartózkodó görög értelmiségiek ellen is szenátusi határozatok születtek: Kr. e. 173-ban két epikureistát távolítottak el a Városból; majd Kr. e. 161-ben újabb filozófusokat és szónokokat utasítottak ki. Kr. e. 154-ben az első Rómában épülő kőszínházat is lerombolták.

A sokféle görög hatás eredményeképpen lassanként a rómaiak szexuális erkölcsei is átalakultak. A homoszexualitást a római források egyöntetűen „görög szokásnak” (Graeca mos) nevezik.

A köztársaságkor végén élt Cornelius Nepos történetíró szerint „a görögöknél az a fiú nyer dicséretet, aki a legtöbb férfiszeretőt tudja magáénak”. Kortársa, Cicero, Az állam egyik töredékében írja, hogy Hellászban szégyennek számított, ha egy fiúnak nem volt idősebb „barátja”. Másutt ugyanő arról beszél, hogy a görög gümnaszeionokban, ahol a serdülő fiúkat oktatták múzsai művészetekre, teljesen bevett szokásnak számított egymás elcsábítása.
A felsőbb társadalmi réteghez tartozó római szerzők tollán mindez távolságtartóan hat: „a görögök csinálják csak, ha akarják, de mi rómaiak vagyunk.” Pedig a homoszexualitás férfi és női formája is éppen ebben az időben kezdett elterjedni a felsőbb római körökben, a császárkorra pedig már minden erkölcsi gát elhárult annak útjából, hogy az azonos neműek közötti kapcsolat bevett szokássá váljék.

A 2. század elején élt szenátori történetíró, Tacitus így fogalmazta meg ezt a jelenséget: „a lassanként kihaló hazai szokásokat végképp kiforgatja a behozott szabadosság, hogy ami csak rontó és rontható, látni lehessen a városban, s az ifjúság elzülljön a külföldi kedvtelésektől, a tornacsarnokok és a tunyálkodás, és az ocsmány szerelmeskedés (turpes amores) felkarolásától – a császár és a szenátus kezdeményezésére, akik nemcsak szabad utat engedtek a bűnöknek, hanem még erőszakot is alkalmaztak, hogy Róma előkelőit szónoki és költői művészet örve alatt a színpad bemocskolja” (Évkönyvek XIV. 20).


Forrás: Grüll Tibor - Róma - Egy pornografizált társadalom