logo

XXI Novembris AD

Római katonai ellenőrzés az Alföldön

A constatinusi rendezés mintegy két évtizedre biztosította a békét a térségben 335-356 között. Az 50-es évek első felében azonban úgy tűnt, hogy homok került a gépezetbe, és ez két egymással összefüggő tényezőben mutatkozott meg. Az első a sáncrendszer védelmének meggyengülése volt, amit a Magnentius elleni hadjárat, valamint az alemannok és a perzsák elleni háborúk idéztek elő, mivel ezek jelentős csapatelvonásokkal jártak a Közép-Duna vidéken. Ezen kívül a Tiszántúlon csökkent a szarmaták népessége, ami minden bizonnyal tovább gyengítette a védelmet. A második tényező a germán elemek megjelenése volt a sáncokon belül, a Maros-Körös közén a 350-es években.
A germánok megjelenése a sáncokon belül nem feltétlenül jelent erőszakos betelepülést, inkább beszivárgásról lehetett szó, azaz a germán csoportok egyszerűen kihasználták a védelem gyengülését, és a szarmaták által elhagyott jó termőterületekre vonultak.

A germánok megjelenése a Maros-Körös közén sértette a szarmaták érdekeit, de legfőképpen a Bánátban élőkét, akik szomszédosak voltak azokkal a területekkel, ahová a germánok települtek. Elégedetlenségük érthető is, hiszen a sáncrendszer és a római szövetség célja éppen a germánok távoltartása volt. A constantinusi rendszer ezért felbomlott.
Az elégedetlenséget pedig a kvádokhoz és a victofálokhoz menekült előkelők ki akarták használni a hatalmuk visszaszerzésére, aminek szarmata polgárháborúban való elvesztését a constatinusi rendszer tartósította. Ezért, amikor a rendszer megbukni látszott, az arcaragantes értelemszerűen elkezdte előkészíteni visszatérését. Politikai alapgondolatuk az volt, hogy a rómaiak nem tartották be az ígéretüket, nem tartják távol a szarmata területektől a germánokat, ezért szakítani kell Rómával, és vissza kell állítani a 332/334 előtti állapotokat, vagyis az arcaragantes hatalmát az Alföldön.

A tényleges cselekvésre végül 356/357 telén került sor, amikor is a taifálokhoz, victofálokhoz és a kvádokhoz menekült szarmata előkelők akcióba léptek, és rázúdultak Moesiára és Pannonia Secundara.
Mócsy szerint is az emigráns arcaraganestől indultak a zavargások 356-357-ben. A szarmaták mellett a kvádok is akcióba léptek, és megtámadták Valeriat, így már Brigetiotól a Vaskapuig 20 év után újra lángba borultak a római tartományok. Ezek után persze a sáncokon belüli szarmaták (limigantes) is Róma ellen fordultak.

A rómaiak számára nyilvánvaló volt, hogy a problémának mélyebb gyökerei vannak, és ezért megérett az idő arra, hogy új alapokra helyezzék biztonságpolitikai rendszerüket a térségben. 357 őszén a II. Constantius ezért érkezett Sirmiumba, ahol a fő hadműveleti bázist állították fel.
A tárgyalások azonban elhúzódtak, ezért a római hadigépezet csak 358 tavaszán léphetett működésbe. Március második felében és április elején két római sereg tört be a szarmata területekre, az egyik délről Sirmium, a másik északról Aquincum felől. Ez utóbbi feladata lehetett a szarmaták és kvádok szétválasztása, illetveegyesülésük megakadályozása, mialatt a déli, a császár parancsnoksága alatt álló sereg csapást mér a szarmata területek központjára.

A hadműveletek során a rómaiaknak sikerült legyőzni a szarmatákat és a kvádokat is, és így neki tudtak kezdeni az új szövetségi rendszer kialakításának. Első lépésként kijelöltek egy napot a szarmatákkal folytatandó tárgyalásokra, melyen a fontosabb szarmata vezetők megjelentek. Zizais volt a szarmata delegáció vezetője, aki minden bizonnyal a sáncon belüli szarmaták vezére volt a háború alatt. Zizaison kívül más szarmata vezérek is megjelentek, név szerint: Rumo, Zinafer és Fragiledus. Pontos rangjuk nem tisztázott, Ammianus leírása alapján Zizais alá tartoztak, de akkor nem lehet értelmezni önálló követelésüket és szereplésüket a tárgyalásokon.
Valószínűbb, hogy Ammianus itt a későbbi viszonyokat vetíti vissza a tárgyalások idejére, hiszen Zizais csak ezután nevezte ki a császárt az összes, az Alföldön élő szarmata élére, ezért Rumo, Zinafer és Fragiledus még mint szuverén, Zizaistól független szarmata csoportok vezetőiként vettek részt a tárgyalásokon. Ilyen minőségükben deditiot szerettek volna kieszközölni a császárnál, vagyis azt, hogy területeikkel együtt csatolják őket a római birodalomhoz. Nem bevándorolni akartak tehát a birodalomba, hanem földjükkel együtt részévé válni annak.
A császár ezt a kérést visszautasította, és helyette túszokat követelt, valamint azt, hogy a jövőben vonakodás nélkül teljesítsék parancsait. Ez utóbbi kitétel arra mutat rá, hogy a három előkelő szarmata már korábban is engedelmességgel tartozott a rómaiaknak, s kapott tőlük parancsokat.

Ahogy erre már korábban is rámutattam, Rumo, Zinafer és Fragiladus alá olyan csoportok voltak rendelve, melyek olyan területeken éltek, ahol már korábban is római katonai irányítás volt életben, és ezért különböző katonai szolgáltatásokra voltak kötelezve. Ilyen csoportok 358 előtt leginkább a belső sáncok körzetében élhettek.
A békekonferenciára utolsónak érkezett meg Araharius kvád előkelő, akinek azért kellett megjelennie a szarmata kérdést rendező gyűlésen, mert a transiugitanusok szarmata fejedelme, Usafer az ő alattvalója volt. A transiugitanusok egy kvád és szarmata elemek keveredéséből létrejött törzs volt, melynek szállásterületei a belső sáncok vonalától az Ipoly folyóig terjedtek.
Az általuk lakott területeken nem lehetett meghúzni a határt a szarmata és a kvád települések között a nagyarányú keveredés miatt. 358-ban, amint láttuk, a transiugitanusoknak szarmata vezetőjük volt, Usafer, aki Araharius kvád vezér alattvalójaként, az ő kíséretének tagjaként volt jelen a konferencián is. Először még a császár elé sem engedték, amikor az Arahariusszal tárgyalt, ám ez nem volt véletlen.

Miután Arahariusszal végeztek, mindenki nagy meglepetésére Usafert szólították a császár elé. Arahariusnak persze ez nem tetszett: „Araharius hevesen tiltakozott ez ellen, mondván, hogy az általa szerzett békét ki kell terjeszteni Usaferre is, aki alá van neki rendelve, és megszokta, hogy az o parancsainak engedelmeskedjen. ”
Araharius követelését persze figyelmen kívül hagyták, és Usafert kivették a hatalma alól. Ezt arra hivatkozva tették, hogy a „sarmatákat, akik mindig római fennhatóság alatt álltak, fel kell szabadítani az idegen uralom alól.”

Ez a megjegyzés utal arra, hogy már 359 előtt is voltak olyan szarmata csoportok, akik római parancsnokság alatt álltak, mint Rumo, Zinafer és Fragiladus népe, ezen kívül azonban egy másik fontos dolgot is kimondtak ezzel a határozatukkal a rómaiak. Ez a kijelentés ugyanis azt jelentette, hogy a transiugitanusokat szarmatáknak tekintik, aminek nyilvánvalóan az a tény lehetett az alapja, hogy szarmata vezérük volt az adott időpontban. Később, mint látni fogjuk, ennek a felfogásnak döntő szerepe lesz Valentinianus politikájában.
Az egyes törzsfőkkel folytatott tárgyalások után sor került az általános rendezésre, ennek során pedig gyökeres változások következtek be. Rehabilitálták az arcaragantest, akik: „Miután sérelmeiket előadták, kegyelemben részesültek a római hatalom
védőszárnyai alatt.
Ezután biztosítékokat kértek szabadságuk visszanyerésére. A császár a sarmatákat ért méltánytalanságon megindulva összehívta őket, és az egész sereg előtt nyájas szavakkal fordult hozzájuk. Kijelentette, hogy mostantól fogva csak neki és a római hadvezéreknek tartoznak engedelmeskedni. Ezt követően a császár Zizaist iktatta be a szarmaták királyának.
A gyakorlatban így a hatalmát visszanyert arcaragantes római protektorátus alá került, az Alföld egésze ez által pedig római katonai ellenőrzés alá. Ez abban realizálódott, hogy a szarmaták a római hadvezéreknek is engedelmességgel tartoztak, ami túlmutat a névleges, császárnak való engedelmességen. Az arcaragantes így visszanyerte hatalmát, sokan közülük ezért visszaköltöztek a birodalomból és a környező népektől az Alföldre.

Itt elérkeztem egy olyan ponthoz, amelynél vissza kell utalnom a már említett Praefectus Legionis, Transiacinco tisztségére, amivel kapcsolatban korábban már megállapítottam, hogy létrejöttét csak 358 után tartom valószínűnek. Ez a tisztség ugyanis egy legkésőbb 365-ben összeállított jegyzékben szerepel, ezért jóval korábbi létezése is feltételezhető, de nem bizonyítható.
Mráv Zsolt szerint a Praefectus Legionis, Transiacinco az Aquincum előterében lévő római katonai igazgatás alatt álló terület elöljárója volt. Ilyen zóna létét persze 335-358 között sem zárhatjuk ki egyértelműen, de véleményem szerint a konkrét tisztség létrehozása leginkább a 358-as rendezéshez köthető, és összefüggésben áll Ammianus azon közlésével, mely szerint a szarmatáknak római parancsnokoknak kell engedelmeskedniük.

Mivel ez a 358-as rendelkezés és az ezt követő pár évben felbukkant új, a szarmata területek felett felügyeletet feltételező tisztség szoros logikai összefüggést mutat.


Bernát Péter