logo

XXII Novembris AD

I. Valentinianus terve.

A 364-ben trónra került I. Valentinianus császár külpolitikájában kulcsszerepe volt a birodalomi határvédelem megerősítésének, ahogy ezt Ammianus is megállapította: „Valentinianus ugyanis uralkodásának kezdetétől fogva dicséretes, de túlzott buzgalommal iparkodott a határokat megerősíteni.”
Sok helyen építtetett új erődöket és egyéb létesítményeket, az is tény, hogy a ma ismert római határvédelemhez kapcsolható objektumok jelentős részét ekkor építették, vagy legalábbis felújítási munkálatokat végeztek benne. Ahogy arra már Ammianus is utalt, Valentinianus időnként túlzott buzgalma miatt több kárt okozott a római biztonságpolitikának, mint amennyi hasznot az általa végeztetett munkálatok hoztak.
Sőt, még ha közvetett módon, de egy ilyen elhibázott döntés vezetett a halálához is. Valentinianus gyakran csak a római érdekeket tartotta szem előtt, és ezért döntései végrehajtását nem készítette elő megfelelően diplomáciailag. Nem egyszer úgy vágott bele a védelmi vonalak barbár területekre való előretolásába, hogy az ott élő népekkel előzőleg nem egyeztetett.

Természetesen ennek súlyos következményei lettek, mint például 369-ben, amikor: „Terveinek megvalósításához azt tartotta a legcélravezetőbbnek, és el is határozta, hogy a Rajnán túl, a barbárok területén Pirus hegyen sebtében egy erődöt építtet. ” Persze mindezt az ott élő alemannok megkérdezése nélkül, ami végül az erődöt építő katonák lemészárlásához vezetett.
Mindezekből azonban nem sokat tanult Valentinianus, a 370-es évek elején ugyanis előállt a Csörsz-árokrendszer előretolásának tervével, ami a gyakorlatban külső sáncok megépítését jelentette. Ez a Duna-Tisza -közén a belső sáncoktól 10-20 kilométerre északra egy új sáncvonal kiépítésével járt, aminek követeztében transiugitanus területek kerültek az új védelmi rendszeren belülre, és ez volt a későbbi események elindítója.

Ahogyan azt már említettem, a transiugitanusok egy kvádokból és szarmatákból álló törzsszövetség volt, a belső sáncok vonalától északra. 358-ban II. Constantius a transiugitanusok szarmatáknak minősítésével kivette őket a kvád Araharius uralma alól, és római védnökség alá kerültek. Ez a védnökség azonban a valóságban soha sem realizálódott, a rómaiak protektorátusa nem terjedt ki a sáncoktól északra, és nincs arra utaló jel, hogy 358-370 között kísérletet tettek volna a kiterjesztésére.
Talán pontosan a területre jellemző kibogozhatatlan etnikai viszonyok miatt nem került erre sor. A transiugitanusok a gyakorlatban kvád érdekszférában maradtak 358 után is egy fajta köztes zónaként a sáncok és a kvád állam között. Úgy tűnik, Róma hallgatólagos beleegyezése mellett a kvádok a 370-es évek elejére integrálták a területet, azokat a területeket, amelyeket Valentinianus utóbb minden tárgyalás nélkül kisajátított és amelyekről megkezdték a kvád lakosság szisztematikus elűzését. Ezt Valentinianus abban az esetben tehette meg, ha az említett területeket valami miatt rómainak foghatta fel, ahogy azt Ammianus is írja:
„A quadusok földjét az Ister folyón túl már római tulajdonnak tekintette, és megerősített táborokat építtetett. ”

Márpedig a transiugitanus földet római uralom alá tartozó területnek csak az Usaferrel és Arahariusszal kötött 358-as szerződés alapján lehet tekinteni. Mivel a rómaiak e szerint a szerződés szerint szarmatának tekintették a transiugitanusokat, érvényesnek gondolhatta Valentinianus az alföldi szarmaták feletti római protektorátust rájuk is, és ezért úgy vélte, hogy senkitől sem kell engedélyt kérnie az építkezések megkezdésére. De akárhogyan is értelmezzük a szerződést, azt semmilyen körülmények között nem lehet a kvádokra is vonatkoztatni, ezért kellett őket elűzni a területről, amit Ammianus maga is jogtalannak tartott, hiszen a kvádokkal kapcsolatban ezt írja:
„egy teljesen alaptalan koholmány folytán akarták elűzni saját földjeikről”

A kvádok elűzését pedig két esetben lehet jogtalannak tartani. Először is a kvádok elűzésére a 358-as szerződés semmiféle jogalapot nem biztosít, mivel az csak a szarmatákra vonatkozott. Másodszor, a kérdéses terület az adott időpontban de facto Gabinius kvád király országához tartozott, akinek az uralmát Róma is elismerte, márpedig tőle senki nem kért engedélyt a munkálatok megkezdésére és a lakosság kitelepítésére.
Mint láttuk, elég kétséges jogi háttérrel, de megindultak a sáncrendszer előretolásának munkálatai, melyet Illyricum főhadparancsnoka, Equitius (Aequitius) comes et magister untriusque militiae felügyelte, az építkezések tényleges irányítója a valeriai határszakaszon a provincia duxa volt. Ebben a tisztségben 371-ben történt változás, amikor is Terentiust Frigeridus követte, aki 373-ig töltötte be ezt a hivatalt.
Nagyjából a két dux cseréjének időpontjára, vagyis 371-re tehetjük a nagyarányú építkezések megindulását, amit az ekkor épített objektumokból előkerült nagyszámú Frigeridus névvel ellátott bélyeges téglák is bizonyítanak. A végül befejezetlenül maradt külső sáncokat ekkor kezdték el építeni, azonban az egyszerű vallumrendszer mellett katonai ellenőrzőpontok kiépítésébe is belefogtak a külső sáncok mentén. Ilyen ellenőrzőpontot tárt föl 1967- 68-ban Soproni Sándor Hatvan-Gombospusztán.

A szóban forgó objektum három részből állt. Egy kerítés által körülvett őrtoronyból, egy kéthelyiséges barakkból és az egészet körülölelő sáncárokrendszerből. Az őrtorony a kerítéssel együtt 14,87 x 15,70 méter alapterületű, elrendezése és arányai megfelelnek a limes mentén ugyanebben az időben épített más őrtornyok analógiájának.
A toronytól mintegy 58 méterrel észak-nyugatra állt a 22,30 x 9 méteres, kéthelyiséges barakképület. A barakk mérete nem valószínűsít egy kisebb szakasznál nagyobb védőrséget, vagyis egy késő római kiserőddel van dolgunk, melynek formája, építési stílusa és a benne talált bélyeges téglák (AP VALENTINI, FIG SAB) Valentinianusi építésre utalnak.
Elhelyezkedése alapján a kiserőd rendeltetése is egyértelmű, a külső sáncok vonalában egy átkelőhelyet kellett őrizni a Zagyván. Már Soproni is megállapította, hogy a gyér leletanyagból következően a Hatvan-Gombospusztai őrállomás nem lehetett sokáig használatban. Szerintem azonban ténylegesen soha nem is vették használatba megépítése után az objektumot, mivel az a rendszer, aminek
a része lett volna, sohasem készült el.

Egy ilyen kis őrállomásnak önmagában messze a többi római objektumtól semmi értelme nem lenne, csak egy rendszer elemeként képzelhető el a megépítése. Ebből az következik, hogy a külső sáncok vonalán több ilyen őrállomást tervezhettek építeni, vagy építhettek meg ténylegesen is, de ezekből az említett példán kívül nem ismerünk másikat. Mindenesetre egy ilyen őrállomásokból álló rendszernek szüksége volt egy olyan ellátó központra, ami a térségbe telepítendő csapatok központi bázisául szolgált. Ezt a szerepet nyilvánvalóan a Göd, Bócsa-Újtelepnél található nagyméretű késő római létesítmény volt hivatott ellátni.
Ezt az erődöt még Soproni azonosította, és a felszínen talált tegula töredékek alapján Valentinianus korára datálta. De ásatásokat nem végzett. Ma viszont Mráv Zsolt közelmúltban végzett ásatásai alapján többet tudunk az erődről. Tudjuk, hogy építését Frigeridus hivatali idején kezdték, alapterülete 400 x 290 méter, alakja pedig ovális, és 12 méter átmérőjű kerek tornyokkal van ellátva. Ezek alapján bátran állíthatjuk, hogy a kérdéses erőd a legnagyobb barbaricumi római katonai létesítmény lett volna, ha valaha elkészül, hiszen ennek az építése is hasonlóan a pár évvel korábbi Prius-hegyi példához az alapozásnál félbeszakadt. Már csak mérete és fekvése miatt is ennek az objektumnak az építése sértette legjobban a transiugitanusok és a kvádok érdekeit.

A Magyarország Régészeti Topográfiája 9 című könyv 4. térképe alapján ugyanis az erőd 3 kilométerre fekszik a Dunától és 7 kilométerre északra a belső sáncok vonalától, vagyis mélyen transiugitanus területeken belül, annak is a legsűrűbben lakott vidéke (Hartyán és Gombás patakok völgye) tőszomszédságában.
Egy ekkora, a sáncok előretolásával létrejövő védelmi rendszernek és a Göd, Bócsa-Újtelepnél fekvő erődnek jó összeköttetésre volt szüksége a Duna jobb oldalán álló római erődökkel. Ezért ekkor került sor a belső sáncok vonalától északra, vagyis a Dunakanyartól az Ipoly torkolatáig a megerősített átkelőhelyek kiépítésére, minden bizonnyal első lépésként még a nagyobb barbaricumi építkezések megkezdése előtt.

A 371-374 között folytatott Csörsz-árokrendszer előretolásával kapcsolatos építkezéseket három csoportba lehet osztani:

1. sáncok, ellenőrzőpontok;
2. Göd, Bócsa-új telepi erőd;
3. megerősített hídfők.

Ezek voltak tehát azok az objektumok, amelyek építése miatt a kvádoknak el kellett költözniük, és amik miatt mind formális, mind informális csatornákon keresztül tiltakoztak: „Az ottani lakosok méltatlankodnak emiatt, de kezdetben csak óvatosan, követséggel és titkos tárgyalásokkal igyekeztek védekezni”
Ennek eredményeként Equitius ideiglenesen felfüggesztette a munkálatokat és vizsgálatot indított. Ám az udvari intrika közbeszólt. Frigeridust ellenségei intrikáinak hatására 373-ban leváltották, és helyette Marcellianust lett a dux Valeriaban, akinek bizonyítania kellett, ezért minden áron keresztül akarta vinni a császár akaratát, vagyis az építkezéseket be akarta fejezni.
374. tavaszán ezért újra kezdték a munkálatokat, ami természetesen ismételten kiváltotta a kvádok tiltakozását. Marcellianus először hajlott a tárgyalásokra Gabinius kvád királlyal, ám az nyilván hamar kiderült, hogy az álláspontokat nem lehet egymáshoz közelíteni, ezért az ifjú dux végzetes lépésre szánta el magát. Meggyilkoltatta Gabiniust egy vacsorán. A kvád király meggyilkolását nagyjából 374 májusára tehetjük, mivel tudjuk, hogy a gyilkosságot követő kvád támadás aratás idején, azaz júniusban érte a birodalmat.

A gyilkosság háborút robbantott ki a kvádok és a rómaiak között, ráadásul a szarmaták egy része is a rómaiak ellen fordult, nyilván a sáncrendszer előretolása miatt rájuk rótt kötelességek és a nagyobb arányú római katonai jelenlét miatt az Alföldön. A barbár támadás katasztrofálisan érintette a rómaiakat. A határvédelmet felmorzsolták, ebben minden bizonnyal szerepe volt annak, hogy a római egységek egy része nagy valószínűséggel a barbaricumi építkezéseken kellett, hogy dolgozzon. A támadó barbárok két római légiót is megsemmisítettek. A betöréssel járó pusztítás sokkolta a rómaiakat. A kvádok és a szarmaták hónapokig portyáztak Pannoniában addig, amíg egy nagyobb római seregtest meg nem jelent a következő év elején Carnuntumban a császár vezetésével.

A 374-es kvád-szarmata betörés méltó választ kívánt római részről, ezért, amikor Valentinianus galliai csapatokkal megérkezett Carnuntumba 375 tavaszán, a római tartományokat pusztító barbárok visszavonultak saját földjükre, mert biztosak lehettek abban, hogy a császár büntető expedíciót fog vezetni azok megtámadására. A római csapatok támadására azonban még három hónapot várni kellett.
A rómaiaknak a 375-ös hadműveletek során végül nem sikerült vereséget mérniük a kvádokra, ezért a háborút tovább akarták folytatni, csakhogy 375 novemberében egy, a kvádokkal folytatott béketárgyalás során Valentinianus agyvérzést kapott és meghalt. Valentinianus halála után a Csörsz-árok előretolása lekerült a napirendről. Egy év múlva, 376-ban pedig a gótok engedélyt kaptak a birodalomba történő betelepülésre, a 378-as hadrianapolisi csata után meg egyes gót-alán csoportok már Pannoniába is betelepültek, ezzel a Csörsz-árok rendszer elveszítette eredeti stratégiai rendeltetését, a barbárok birodalom határaitól való távoltartását.



Bernát Péter