logo

XXI Novembris AD

Előzményei.

A rómaiak és a szarmaták számos háborút vívtak egymás ellen az I. és a IV. század között, ezek sorába illeszkedett a 322-es támadás is, melynek során a szarmaták Rausimodus királyuk vezetésével megtámadták Valeria provinciát.

A 322-es támadás jelentőségére csak abból tudunk következtetni, hogy az azt követő büntető expedíciót maga a császár, Constantinus vezette. Ennek során a római csapatok szarmata területekre helyezték át a hadszínteret, és szétverték Rausimodus erőit. A római erők egy hónapot (június-július) töltöttek az Alföldön, majd Margumnál tértek vissza a birodalom területére.
Az Alföldön töltött egy hónap alatt Constantinusnak és tanácsadóinak volt idejük arra, hogy behatóbban megismerkedjenek a kialakult viszonyokkal, s ez meggyőzte őket, hogy változtatniuk kell a szarmata politikájukon, ezért 322 nyarán így szerződést kötöttek a szarmatákkal a közös ellenség, a gótok ellen. Ez azt jelentette, hogy a rómaiak garantálják a szarmata határokat a gótokkal szemben, cserében a szarmaták nem támadnak római területekre.

Visy Zsolt, Tóth Endre, Soproni Sándor és Fülöp Gyula is úgy tartja, hogy a Csörsz-árokrendszer ekkor, a Constantinus által garantált határ jelzésére épült meg 322 és 332 között. Ezzel szemben én úgy vélem, hogy a sáncárok-rendszer megépítése olyan viszonyokhoz köthető, amikor a szarmaták már nem voltak képesek egyedül megvédeni szállásterületeiket. Ez pedig csak a szarmaták hadipotenciáljában bekövetkező nagyarányú csökkenés esetén képzelhető el. Ilyen arányú csökkenés pedig nem 322 és 332 között, hanem 332 és 334 között ment végbe.
Ezután válhatott szükségessé a nagyobb arányú római katonai jelenlét az Alföldön, amit a sáncok építése feltételez, korábban ugyanis a szarmaták ezt nyilván nem tűrték volna el. Ezért úgy vélem, a Csörsz-árokrendszer megépítése nem Constantinus 322-es hadjáratához köthető, mint azt többen korábban feltételezték, hanem a 332-334-es szarmata polgárháborúhoz, ami olyan nagy arányú népességcsökkenést okozott az Alföldön, hogy annak következtében az ott élő szarmaták katonai erőforrásai drasztikusan csökkentek, és ezért vált szükségessé a római beavatkozás a 322-es segélynyújtási szerződés és a birodalom stratégiai érdekei miatt.

A 322-től érvényben lévő szerződés szerint, ha a gótok támadták a szarmatákat, a rómaiak a szarmaták oldalán beavatkoztak, persze ezért cserében azok nem támadtak a római provinciákra. Ez a szisztéma 10 évig biztosította a nyugalmat, és 332-ben is működött, de az azt követő események szükségessé tették a változást.
332. elején nagy erejű gót támadás érte a szarmatákat, akik a római segítségnyújtás ellenére is válságos helyzetbe kerültek. Ezért egy váratlan és a későbbi eseményekre nagy hatást gyakorló döntést hoztak, felfegyverezték a limigantest. A szarmata társadalom ugyanis két nagy csoportra oszlott ebben a korban: a szabad arcaragantesre és a szolga limigantesre.

A forrásokból az is egyértelműen kiderül, hogy a limigantes nem rendelkezett fegyverviselési joggal, különben nem tekintették volna jelentős eseménynek felfegyverzését és hadba hívását. Ebből arra következtethetünk, hogy a vagyonosabb, előkelő arcaragantes kiváltsága és kötelessége volt a fegyverviselés és a háborúzás, mivel csak ők tudtak vagyonuk révén drága, a szarmatákra jellemző páncélos lovasságot kiállítani. A későbbiekben is a limigantes fegyverereje döntően gyalogságból állt, ezért biztosan állíthatjuk, hogy a szarmata haderő legütőképesebb fegyvernemét, a lovasságot, az arcaragantes adta.

A limigantes felfegyverzése tehát döntő elhatározás volt. A gótokkal való összecsapás végül római-szarmata győzelemmel végződött 332. április 20-án, de ennek ellenére nem hallgattak el a fegyverek az Alföldön.
A limigantesnek ugyanis esze ágában sem volt visszaszolgáltatni a fegyvereket, és fellázadtak az arcaragantes ellen. A véres polgárháború 332 és 334 között dühöngött, ami az arcaragantes vereségével és teljes emigrációjával végződött. Nagy számban menekültek az arcaragantesek a victofálokhoz, taifálokhoz és kvádokhoz is, ám a legnagyobb csoportjuk a források szerint, mintegy 300 ezren a Római Birodalomban keresett új hazát.
Bár ez a szám nyilvánvalóan túlzó, de egy 100 ezer főt meghaladó menekültáradat elképzelhető. A polgárháborúba persze mind a gótok, mind a rómaiak beavatkoztak. Végül 334-ben a rómaiak stabilizálták a helyzetet, a gótokra és a szarmatákra is vereséget mértek, de a körülmények olyannyira megváltoztak, hogy a korábbi rendszert már nem lehetett visszaállítani, ezért egy új szisztéma kialakítása vált szükségessé.



Bernát Péter