logo

XXI Novembris AD

Késő-római erődök Pannoniában

Keszthely-Fenékpusztán, Környén, Ságváron és Alsóhetényben nagy, négyzet alakú, kerek oldaltornyos falakkal körbezárt építmények alapfalait rejti a föld. Alaprajzuk nem emlékeztet a római városokra, sokkal inkább hasonlít a katonai építményekre. Rendeltetésük sokáig vitatott volt. Az összes erődnél meglévő kerek oldaltornyok miatt nem volt kétséges, hogy ezek a 4. században épült objektumok azonos építészeti típust képviselnek, azaz a Dunántúl belsejében épült erődök valamilyen módon összetartoznak. Az erődfalakkal körbevett, táci 4. századi rommező mindazokat a jellegzetességeket magán viseli, ami a belső erődök első periódusát jellemzi, ezért a belső erődök közé kell sorolni.
Az 1970-es évek végéig csupán Keszthely-Fenékpusztán folyt régészeti feltárás. Mivel kerek oldaltornyokkal nem építettek táborokat a pannoniai határszakaszon, eleinte erődített településnek, erődített városnak tartották ezeket a létesítményeket, amelyek védelmet nyújthattak a környező földművelő lakosságnak, akik a 4. századi barbár betörések alkalmával az erős falak védelmébe tudtak menekülni.

Az erődök rendeltetésének, alaprajzának, építéstörténetének kérdésében eredményeket hozott a 25 évig tartó ásatás. A máig beépítetlen területű Alsóhetényben 1969-1971-ben, majd 1981-től 1994-ig, Ságváron a falu alatt 1971-1979 között a Magyar Nemzeti Múzeum régészei vezették a feltárásokat. Az ásatások legfontosabb eredményeként ismertté vált, hogy az erődök eredetileg nem kerek oldaltornyokkal épültek fel. Ez azt jelenti, hogy a védműveket átépítették, s létezett egy II. periódus.
Az I. periódusban vékonyabb (120-150 centiméter vastag) erődfalak, U alakú oldal és legyező alakú saroktornyok vették körbe a települést. Ez az alaprajzi típus viszont a Duna-határ katonai építkezéseiről már jól ismert, és Nagy Constantinus (306-337) uralkodási idejére annak végére keltezhető. Ezért katonai építkezéseknek kell tartani az erődöket. Soproni Sándor a 4. századi igazgatási kimutatásban, a Notitia Dignitatumban felsorolt cohors parancsnokok állomáshelyével azonosította a lelőhelyeket. Eszerint Környe Vincentia, Ságvár Quadriburgium, Alsóhetény Iovia cohors állomáshelyek voltak.

A védművekkel közrefogott alsóhetényi erőd a legnagyobb alapterületű a belső erődök között. Alaprajza szabálytalan négyszög, oldalai rendre: 458, 450, 472 és 499 méter. A ságvári erőd északi oldala 298, a keleti 225, a déli és a nyugati 270 méter hosszúságú. A környei erőd rekonstruált területe 390x350 méter. Valamivel kisebb a fenékpusztai, még kisebb a táci erőd. Az alsóhetényi erődben legalábbis ahol meg lehetett figyelni a belső épületek felmenő falait téglából rakták.

Az erődök első és második periódusának alapterülete azonos. A védműveket legyező alakú sarok és U alakú oldaltornyokkal építették fel. A kapuk az I. és a II. periódusban is ugyanott nyíltak. Ságváron az oldaltornyok alapozása ugyan szögletes volt, de hasonlóan a táci erődhöz, a felmenő falak sarkait feltehetőleg ívesre falazták.
Az alsóhetényi erőd azonosan a többivel lazán épült be. Épületei a négy pillérsoros horreum, egy három hajós és egy teremraktár, egy gyengébb falú gazdasági épület, karámok, „laktanya”, fürdő, villaalaprajzú perisztiliumos főépület. A késő császárkorban gyakori külső falpillérek, a nagy méretek és a célszerűség jellemzi ezeket az épületeket, a luxus, a belső terek bármiféle díszesebb kiképzése hiányzik.

Az ásatások eredményeként meg lehetett állapítani: a belső erődök nemcsak védműveik azonossága, hanem mind a hely kiválasztása, mind a beépítés jellege és az épületek rendeltetése tekintetében jól meghatározható, azonos típust képviselnek, tehát azonos elgondolás szerint épültek:

A) A földrajzi elhelyezkedés: a valeriai erődök a tartományt kelet felől határoló Dunával nagyjából párhuzamosan, egy észak-déli vonal mellett szabályos elosztással épültek; a Környe-Ságvár-Alsóhetény vonaltól a táci erőd kissé keletebbre épült fel. A fenékpusztai erődöt a Balaton nyugati végéhez telepítették.

B) A hely kiválasztása: az erődök telepítésére olyan helyet kerestek, ahol közvetlenül az erőd mellett bőségesen állt rendelkezésre víz. A hely kiválasztásának másik szempontja ahol erre mód volt az erődítmény elrejtése lehetett. Ez a ságvári és a környei erődöknél figyelhető meg leginkább.

C) A védművek: Az erődök tájolása a környei kivételével észak-déli. A ságvári, az alsóhetényi és a táci erődök I. periódusának a négyzet felé közelítő területét körbefogó védművek alaprajza megegyezik (U alakú oldal és legyező alakú saroktornyok). A nagyobb erődöknek négy, a kisebbeknek két kapuja volt. A második periódus erődfalai pontosan az első periódusú falak helyére kerültek, és nagy, kerek oldaltornyokkal építették fel. A kapuk az oldalfalak tengelyében nyíltak.

D) A beépítés: a belső erődökben ugyanolyan rendeltetésű épületek álltak: villaszerű főépület (Ságvár, Alsóhetény, Tác, Fenékpuszta), horreum (Ságvár, Alsóhetény, Fenékpuszta), raktárak (Ságvár, Alsóhetény, valószínűleg Fenékpuszta), fürdő (Alsóhetény, Tác, valószínűleg Ságvár). Tácon az erőd nagyobbik, déli fele még nincsen feltárva. Környén pedig a mai falu ráépült ez erődre, ezért a belterület nem kutatható.

E/ Időrend: a ságvári erőd építésének kezdetét a védművek építészeti típusa, a tömlöc-hegyi temető kezdete és a két objektumban előkerült érmek alapján Nagy Constantinus uralkodására (312-337), talán annak végére lehet keltezni. Az I. periódusú erődfalakat a legyezőés U alakú tornyokkal építették fel; az erődfalak ekkor még a szokásos 150 centiméter vastagságúak voltak.
Az átépítés (II. periódus) a védműveket érintette. Az erődfalakat 200-250-270 centiméter vastagságúra építették át, és 14-15 méter külső átmérőjű, 200-270 centiméteres falvastagságú, kerek oldaltornyokkal együtt falazták fel. Az átépítés a fenékpusztai és az alsóhetényi kronológiai megfigyelések alapján I. Valentinianus (364-375) uralkodásának végén vagy kevéssel ezután történt.
A táci erődöt azonban nem építették át. Azt jelenti-e ez, hogy kikerült a belső erődök közül és a katonai felhasználásból, ma még megállapíthatatlan. Viszont Fenékpusztán hiányzik az első építési periódus: a fenékpusztai erődöt a többinél később, kerek oldaltornyokkal építették meg.

Az ásatások eredményeként választ lehetett kapni arra, hogy az erődökben milyen gazdasági tevékenység folyt. A horreumokban raktározott gabonából félgömb alakú, földbe vágott kemencékben sütötték a kenyeret (Fenékpuszta, Ságvár és Alsóhetény); vasfeldolgozásra, mezőgazdasági eszközök készítésére az előkerült nyersvas tömbökből és eszközökből (Fenékpuszta és Alsóhetény) következtethetünk.
Az állatvágásokat és a húsfeldolgozást a Fenékpusztán feltárt állatcsontokkal teli szemétgödrök és az alsóhetényi erődtől délre talált, húsfüstölő helyek bizonyítják. A belső erődök a késő római hadseregreformok eredményeként kialakított ellátó bázisok voltak, amelyeket egyrészt a határon állomásozó katonaság, szükség esetén pedig a tartományba érkező, ún. mozgó hadsereg (comitatenses alakulatok) ellátására és elszállásolására alakítottak ki. El tudták látni a mozgó hadsereget is élelmiszerrel, a környező lakosság számára pedig mezőgazdasági eszközöket készítettek. Az erődökben állomásozó 300-400 fős gyalogos egység a helyőrségi feladatokat látta el.

A késő római katonai író, Vegetius azt tanítja, hogy magasabb domb közelében nem szabad tábort ütni, mert az ellenség elfoglalhatja (Epitoma I 22.). A 374-es szarmata-kvád betörés alkalmával a tartományba nyomuló ellenség a Kelet-Dunántúlt hónapokra megszállta. Ez szükségessé tette az erődök védelmi képességének a növelését. A védművek falainak megvastagításán túl ennek volt köszönhető, hogy a ságvári erőd melletti Tömlöc-hegy erőd-közeli végére őrtornyot építettek.
A torony mindeddig egyedülálló felépítésű Pannoniában. A limes menti őrtornyokhoz hasonló alapterületű, 12x12 méteres felületen az alapozás tömör kőfalazás; a legalsó helyiség szintjén a falvastagság 5 méter. A II. periódusban épült fenékpusztai erőd a Balaton és mocsarai miatt szinte megközelíthetetlen volt, tehát helyének kiválasztásánál a védelmi szempontokat messzemenően érvényesítették. Ez azt jelenti, hogy az erődöket a hathatósabb védelem érdekében feltehetőleg a Kr. u. 374-es nagy szarmata-kvád betörés tapasztalatai alapján építették át.

Az alsóhetényi erőd alapfalaiból mintegy 600 szétdarabolt, nagyrészt márvány sírkőtöredék, egy oltártöredék és egy márványból faragott, életnagyságúnál nagyobb császárszobor töredéke került elő. A sírkövek egységes stílusa a nyugat-dunántúli és a délkelet-pannoniai kőfaragással áll szoros kapcsolatban, és a Kr. u. 1. század végétől a Severus-kor végéig keltezhetőek. Mivel a Dél-Dunántúlon mindeddig hiányzik városi jogú település, lehetséges, hogy a faragványok egy olyan, ma még ismeretlen helyen fekvő municipium temetőjéből származnak, amely a 4. századra elnéptelenedett, és temetőjének a sírköveit építőanyagként használták fel.

Valeria és Pannonia Prima legnagyobb szabású, tervszerű, átgondolt, 4. századi építkezései a belső erődök. Egyedül az alsóhetényi erőd oldaltornyaiba több építőanyagot falaztak be, mint amennyire a teljes dunántúli limes őrtornyainak Valentinianus-kori kőbe építéséhez szükség volt. A tartomány területét lefedő nagyszabású, a katonai erődítések 4. századi alaptípusait használó, az azonos alaprajzi séma szerint építkező, majd mindezt átépítő elgondolást és tervezést s főképpen mindennek megvalósítását jelentős közmunkával csakis a katonai vezetés irányíthatta és végeztethette el.
Az erődök utánpótlási bázisok, új ellátó központok voltak, a cohors éppen csak a helyőrségi, de legkevésbé sem a védelmi feladatokat tudta ellátni. Mindezek alapján a belső erődöket biztonsággal be lehet sorolni a késő császárkori katonai rendeltetésű, katonai ellenőrzés alá tartozó építmények közé.

A hatalmas építmények évszázadokig állták az időjárás viharait. Nagy méretük miatt a kedvező helyen fekvő fenékpusztai erőd kivételével a római kor után már csak kőbányának használták a magyar középkorban. Mindenesetre az Északkelet-Dunántúl egyes római épületromjait jól ismerte Kézai Simon, aki a hatalmas építményeket a hunokhoz és a honfoglalás kori eseményekhez kötötte. Ő írta, hogy Szvatoplukot Bánhida mellett egy régi városban győzték le, amelynek maradványai még állnak: ez a város pedig a környei erőd volt.



Tóth Endre