logo

XXI Novembris AD

Védművek a Dunakanyarban

Mindez nagyon jól megfigyelhető a Visegrád–Sibrikdombon látható erőd építési periódusaiban: a legkorábbi kapuzat – ekkor még védművek nélkül – roppant magabiztosságot sugározva, az ellenség felé néző, dunai oldalon helyezkedett el. Ezt később elfalazták, és védettebb helyre, talán a hátország felé néző táboroldalra helyezték át. Ezt követően egy patkó alakú oldaltorony épült a fal elé, amely már a védelemre berendezkedés egyértelmű jele, végezetül ezt a tornyot lebontva, egy négyzet alaprajzú ”fellegvárat” építettek a fal előterébe, lehetővé téve most már nemcsak a megfigyelést, hanem támadás esetén a tábor katonáinak idevezénylésével a koncentrált védekezést is.

Természetesen a késő császárkori erődök sem önmagukban léteztek, hanem az adott tartomány katonai igazgatásának egészébe illeszkedtek. Ez azt jelenti, hogy a helyi viszonyokat jól ismerő tartományi katonai parancsnokok (dux vagy comes) a stratégiai szempontból legfontosabbnak ítélt, erőd építésére alkalmas helyeken – akár központi, császári utasítás nélkül is – saját hatáskörben elrendelhették őrtornyok, táborok építését.

A helykiválasztás szempontjai a következők voltak: határfolyóba ömlő mellékfolyó torkolata mellett – vagy ellenséges oldalon betorkolló folyó esetében a ”birodalmi” oldalon, a torkolattal szemben –, lehetőleg természetes magaslaton, a terepviszonyokat követő, általában szabálytalan formával, a szomszédos erődöktől látótávolságban kellett elhelyezkednie az erődnek.

romaikor_kep



Az egyik legvilágosabb és Soproni Sándor régészprofesszor több évtizedes kutatásai nyomán a legjobban ismert késő római határvédelmi rendszer a Dunakanyarban, Szentendre és Esztergom között helyezkedik el. Itt a késő császárkori erődépítészetre jellemző majdnem minden ismertetőjegy megfigyelhető: a nagyobb táborok között szinte szabvány szerint épített, azonos méretű őrtornyok helyezkedtek el, sík terepen egymástól távolabb, dombos terepviszonyok közepette viszont váltakozó sűrűséggel. A nagyobb táborokat szinte kivétel nélkül magaslatokra építették.
Védműveikre az előreugró tornyok jellemzők, a belső épületeket pedig a falak tövébe, azok védelmébe építették. Ezek a megoldások elképzelhetetlenek lettek volna az 1–2. században még hódító római hadsereg erődépítészetében!

A Dunakanyarban kiépített, átgondolt koncepciót és katonai tervezést mutató határvédelmi rendszer utolsó erődítési fázisa I. Valentinianus császár uralkodása idejére esik, és 371 körül érte el tetőfokát. Ennek a tevékenységnek fontos forrásai az erődök építési feliratai, amelyek információt adnak az építés idejére, az azt elrendelő császár vagy katonai parancsnok, illetve helytartó személyére és az építkezést kivitelező csapat megnevezésére vonatkozóan.
Egy esetben azt is megtudhatjuk, hogy 48 nap alatt épült fel egy 9 x 9 m alapterületű kő őrtorony, sőt helyenként maga a császár is jelen volt a Római Birodalom védelme szempontjából ekkor valóban létfontosságú erődítmények felépítésekor, és személyesen irányította a munkálatokat.

Ammianus Marcellinus késő római katonai szakíró és történetíró leírja, hogy az erődépítésekben a katonák vonakodva vettek részt: csak a császár személyes jelenlétének, a munkálatok személyes irányításának köszönhető, hogy ”szokásuk ellenére hosszú gerendákat cipelnek vállukon”, és emberfeletti küzdelmet folytatnak az erőd előtt kavargó folyók hullámaival.



Borhy László


Forrás
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_castrumtol_a_limesig_romai_erodepiteszet/
..