logo

XXII Novembris AD

Felvonulási útból határvonal

Augustus uralkodása idején korábban ismeretlen katonai fogalom kezdett meggyökeresedni, amely csak több évtizedes fejlődés során nyerte el végső jelentését: a limes. A késő köztársaságkorban limesnek (limen = küszöb latin szóból) a városok territóriumán kimért földterületeket egymástól elválasztó, illetve az azok megközelítését lehetővé tevő utakat nevezték. Ugyanilyen értelemben használták a kora császárkori történetírók is: a limes a római hadsereg felvonulási útvonalát jelentette, amely nem az ellenségtől elválasztó határvonal volt (mint később), hanem éppenséggel az ellenség felé vezetett.

A limes tehát kétoldalt sánccal és árokkal védelmezett felvonulási útvonal. Ennek mentén kisebb-nagyobb támaszpontokat és utánpótlási bázisokat helyeztek el, amelyek révén a kapcsolattartás is megoldódott a hátország és az előrenyomuló sereg között.

Arminius germán vezér Kr. u. 9-ben éppen azért tudta a teutoburgi erdőben megsemmisíteni Varus három római legióját, mert a rómaiak elmulasztották megfelelően kiépíteni ezeket a felvonulási útvonalakat.

A limes szó közismert ”határ, határvonal” jelentése csak a Kr. u. 2. századtól alakult ki, miután a Római Birodalom Traianus hódításai következtében elérte legnagyobb kiterjedését, és határai hosszú időre állandósultak.
A határvédelmi rendszerek azonban – felépítésük tekintetében – tartományról tartományra eltérő jelleget öltöttek: volt olyan provincia, ahol magas kőfal (pl. Britannia), másutt pedig csak cölöpkerítéssel védett sánc-árok rendszer (pl. Germania), időnként tábor és őrtoronyláncolat (ún. Odenwald-limes), völgyzáró falak (pl. Dacia), helyenként pedig folyók, tengerparti szakaszok – ez utóbbi két esetben összefüggő akadályrendszer kiépítése nélkül (pl. Noricum, Pannonia) – képezték a Római Birodalom határát.

Az a tény, hogy az egyes szakaszokból a Kr. u. 2. század közepére az egész birodalom körül összeállt egy többé-kevésbé összefüggő határvonal, korántsem jelentette áttörhetetlen védővonal létrehozását, a Római Birodalom bezárkózását vagy védelemre berendezkedését.

romaikor_kep



A limes – legyen az szárazföldi, tehát kiépített határvonal vagy folyami, illetve tengerparti, tehát természetes határszakasz – nem annyira védelmi célból épült, hanem sokkal inkább egy jól látható kulturális választóvonal volt a Római Birodalomba érkezők vagy az onnan a Barbaricum irányába távozók számára, amely lehetővé tette a jól ellenőrizhető határforgalmat, a legális kereskedelmi áruforgalmat, és időnként vámfizető helyként is szolgált. Ezt bizonyítják például a britanniai Hadrianus-fal mérföldenként emelkedő erődjein át az ellenséges területre vezető, az ellenőrzött be- és kilépést lehetővé tevő útvonalak, valamint az africai Bou Njem erődjében előkerült vámtarifajegyzékek. Az utóbbi erőd a helyi viszonyokhoz képest indokolatlanul nagy méretével, magas falaival, hatalmas kapuzataival és tornyaival – rendkívül tudatos propagandisztikus célzattal – az erő demonstrálását is szolgálta.

A nagy erőkkel, alapos szervezési és előkészítési munkálatokkal kiépített szárazföldi limes vonalakat a rómaiak, ha a szükség úgy hozta, akár el is hagyták. Ez történt például a britanniai Hadrianus-fal 122-ben megkezdett kiépítését követően, amikor Hadrianus utóda, Antoninus Pius kb. 160 km-rel északra tolta ki a Római Birodalom határát, és elhatározta az ún. Antoninus-fal kiépítését, hogy aztán az ő utóda, Marcus Aurelius ezt feladva visszahúzódjon a Hadrianus-fal mögé. Fa őrtornyokból és kisebb-nagyobb facastellumokból állt a felső-germaniai Odenwald-limes, amelyet Hadrianus-kori kiépítését követően Antoninus Pius idején előbb kőből átépítettek, majd – szintén az ő uralkodása idején, feltehetőleg 155 körül – elhagytak, illetve keleti irányba előretoltak (ún. Vorderer-limes).
Ez a szárazföldi limes szakasz, amely a Rajna–Majna–Duna folyók összeköttetését biztosította, egészen a 3. század közepéig tartotta magát. Ám mivel nem elsősorban védelemre berendezkedés céljából építették, az első komoly germán támadás következtében összeomlott, s ezzel a Rajna jobb partján és a Dunától északra fekvő tartományrészek elvesztek a Római Birodalom számára.

Amikor a 3. század utolsó harmadának katonacsászárai – elsősorban Gallienus, Aurelianus és Probus – katonai reformok sorával helyreállították a rajnai és dunai tartományok közigazgatását, a Római Birodalom határvonalát már a természetes folyóvonalakhoz igazították.

Aurelianus császár 271-ben, mintegy másfél évszázados római uralom után feladta Dacia provinciát, s a Duna vonalától délre hasított ki a korábbi Moesia tartományból új határprovinciát, Dacia Ripensist. Ezzel – eltekintve egy mindössze kb. 60 km-es, rendkívül megerősített szárazföldi szakasztól, amely a Bodeni-tó keleti partján fekvő Bregenztől (Brigantium) az Iller folyó mentén található Kemptenig (Cambodunum) tartott – a Rajna északi-tengeri torkolatától a Duna fekete-tengeri deltájáig húzódó természetes, folyami határvonal jött létre, amely az ókor végéig fennállt.


Borhy László

Forrás
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_castrumtol_a_limesig_romai_erodepiteszet/
..