logo

XXI Novembris AD

A határvédelem sajátosságai

A késő római határvédelmi koncepció sajátossága többek között az volt, hogy nem egy védelmi vonalat, hanem többszörös védőrendszert hozott létre. Ez nemcsak a tartományok belseje felé irányult, hanem a Római Birodalom előterébe is: a nagy folyók túlsó, tehát ellenséges partján, általában valamely ”birodalmi” erőddel szemben ún. ellenerődök épültek, amelyek hídfőállásként szolgáltak. Ilyeneket Pannoniában is ismerünk, mint például Aquincum ellenerődjei a pesti oldalon, a mai Petőfi téren (Contra aquincum) és a Rákos-patak torkolatánál (Transaquincum), továbbá Komárom–Szőny legiotáborával (Brigetio) szemben (Celamantia), de megtalálhatók természetesen a Rajna–Duna folyami határ mentén más tartományokban is.

Időnként azonban a rómaiak még messzebbre merészkedtek, így például az Alföldön, ahol sánc-árok rendszer jött létre a limes előterében (Csörsz-árok, Ördög-árok), amelyet a rómaiakkal szerződéses viszonyban álló szarmaták védelmeztek, és rómaiak által megszállt őrállomások révén kapcsolatban állhatott a birodalmi határral.
Hatvan közelében, Gombospusztán sikerült feltárni egy ilyen jellegű erődítményt, amely a határtól kb. 60 km-re, ellenséges területen aligha létezhetett önmagában anélkül, hogy a megfelelő összeköttetés biztosítva ne lett volna egyrészt a saját, római területtel, másrészt pedig a szarmatákkal.

Voltak olyan határszakaszok, amelyek eltértek a lineárisan kiépített vagy a természetes folyami határoktól. Ezek közé tartozik az ún. szász tengerpart (litus Saxonicum) Britanniában, amely a késő római időszakra volt jellemző, és több szempontból is kivételes jelenségnek számít.
A határvonal tulajdonképpen a Római Birodalom belsejében helyezkedett el, s két, egymással szemben fekvő tengerpartot jelentett, a mai La Manche csatorna nagy-britanniai és európai szárazföldi szakaszát együttesen, amelyeket közös katonai parancsnokság alá vontak. A szászok által támadott partvidék magaslati pontjain nagyméretű, négyszögletes, fallal körülvett tornyok épültek, amelyek a tengeri forgalmat tartották szemmel. A városokat fallal vették körül, és erős kapukkal, valamint oldaltornyokkal védelmezték.

Hasonlóképpen két, egymással szemben fekvő tengerpartszakasz, sőt, tágabb földrajzi térség, nevezetesen két tartomány közös irányítás alá kerülését jelenti a Gibraltár két oldalán fekvő Hispania és Mauritania Tingitana Diocletianus-kori közigazgatási összevonása. Mauritania Tingitana volt az africai határvédelmi rendszerben a legnyugatibb, a római birodalmi határrendszerben pedig a legdélibb határszakasz.

Ugyancsak Africában, Tripolitania provinciában találkozunk azzal a sajátos rendszerrel, amely másutt nem figyelhető meg: a tartomány belsejében megközelíthetetlen, ellenséges törzsek által lakott hegyeket ölelték körül a limesszakaszok (élükön a praepositus limitis beosztású katonai parancsnokkal), míg a birodalmi határ védelmét parasztmilícia jellegű, földműveléssel és katonáskodással egyaránt foglalatoskodó határvédő népesség látta el.

A késő római időszak védelemre való berendezkedésének, a mind vastagabb falak építésének, a mind magasabb és változatosabb formát mutató tornyok emelésének okát aligha lehetne találóbban megfogalmazni, mint ahogy azt Plutarkhosz életrajzi írása szerint Nagy Sándor tette. Amikor ugyanis a makedón világhódító a perzsa Sziszimithrész meredek és megközelíthetetlen sziklára épült erődjét ostromzár alá vonta, a rettentő erősség láttán katonái inából elszállt a bátorság.
Nagy Sándor megkérdezte Oxyartészt, hogy milyen lelki alkattal rendelkezik Sziszimithrész, s azt a választ kapta, hogy ő a leggyávább minden ember között. Ekkor az uralkodó így szólt: ”Ezzel elárultad, hogy az erősség nem bevehetetlen számunkra, mert az, ami azt tartja, szilárdság nélküli.”



Borhy László


Forrás
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_castrumtol_a_limesig_romai_erodepiteszet/
..