logo

XXI Novembris AD

A limes-kutatás Magyarországon.

A római uralom nyomai a Dunántúl számos helyén maradtak ránk, mivel nagyjából az időszámításunk szerinti első négy évszázadban a Pannonia nevű tartomány terjedt ki erre a területre. A provincia határai nem voltak mindig azonosak, de általában mégis elmondható, hogy a Dráva-Száva köze és Ausztria egy keskeny keleti sávja tartozott még hozzá. A római kori lakosság hagyatéka szinte beláthatatlan idő óta kerül napfényre ezen a területen akár különböző földmunkálatok eredményeként, akár pedig felszíni szórványként.
Egyes építészeti maradványokat sohasem takart el teljesen a föld, és ezek a romok, valamint a helyenként a felszínen is világosan felismerhető nyomok mindig rejtélyes kíváncsiságot ébresztettek a terület későbbi lakóiban. Ez annál inkább így történt, mivel mind a népvándorláskor népei, mind pedig a honfoglaló magyarok legtöbbször azokon a helyeken telepedtek meg, amelyeknek a kedvező gazdasági és földrajzi adottságait már a korábban megtelepülök, így a rómaiak is fölismerték.
Egyes római városokban a római lakosság bizonyos etnikai változásokkal a népvándorláskor idején is tovább élt, bár ma még igen bizonytalan és vitatott ennek a tovább élésnek a mértéke és tartama. Számos megfigyelés alapján azonban biztos, hogy a római települések és környékük területét a IX. század végén, a honfoglalás idején, az itt talált népesség részben még lakta, arra azonban mindeddig semmilyen bizonyíték nincs, hogy ezek a római provinciális lakosság kései leszármazottjai lennének, noha természetesen nem zárható ki, hogy ilyenek is voltak köztük.

A római maradványok legkorábbi említése a XII. századból származik, III. Béla korából. Ekkoriban írta a név szerint mindmáig ismeretlen királyi jegyző, Anonymus, az első ránk maradt történeti munkát, a Gesta Hungarorumot. Többek között azt írja, hogy Attila, a hunok királya, „...királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészét igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják”, majd lentebb: „...Árpád vezér meg minden főembere, Magyarország valamennyi vitézével együtt, bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat egyeseket földig romban, másokat nem -, és fölötte csodálták mindazt a kőépületet”.
(Pais Dezső fordítása)

Ez a példa és jó néhány más jól bizonyítja, hogy Pannonia és Dacia emlékei jórészt ismertek maradtak Magyarországon a középkor folyamán. Az is megállapítható azonban, hogy a rég letűnt kor pontos ismerete rendkívül hiányos volt, nem meglepő tehát, hogy az egykori települések tényleges kiterjedése, jelentősége, valamint nevük többnyire homályban maradt, vagy, ami gyakran előfordult, történelmietlen spekulációknak esett áldozatául. A csábítás erre olykor igen erős volt, és a gesto-irodalomban elterjedt általános szokás következtében, amely az egyes népek történetét a klasszikus ókorból igyekezett levezetni, még különleges hangsúlyt is kapott. Így a magyar őstörténetet XII-XIV. századi krónikáink a hun korból vezették le, amihez néhány római, de leginkább későbbi irodalmi hagyományt használtak föl, mint például a rómaiak és a hunok legendás csatáját földolgozót. A hunok és magyarok összekapcsolása természetesen hamis elképzelésen nyugodott, és csak annyiban felel meg a valóságnak, hogy mindkét megjelenésekor nomád nép keleti irányból érkezett a Kárpát-medencébe.

Amiként más európai országban, Magyar-országon is lényeges változás figyelhető meg a reneszánsz idején. A XV. és XVI. századi humanisták számos régészeti maradványról tájékoztatnak. Antonio Bonfini Mátyás király tatai palotájának leírása kapcsán megemlékezik a szőnyi (Brigetio) latinae gentis colonia romjairól. Thuróczy János egy baracskai, minden bizonnyal római oltárt Keve kapitány síremlékeiként ír le.
Oláh Miklós jónéhány dunántúli és erdélyi római várost megemlít, igaz, többnyire téves néven. Ő tudósít első ízben római érmek előkerüléséről a Magyar Királyság területén. Brodarics István így ír (Duna)penteléről II. Lajos Mohács felé vonulása kapcsán: „...(a király) a Duna mentén Pentelére ment, amely hely csakúgy, mint Eszékről mondtuk, valami régi római gyarmat maradványait őrzi” (Kulcsár Péter fordítása). Istvánffy Miklós művében is számos, daciai és pannoniai régiségekre vonatkozó utalás található.

A magyar limes-kutatás igen sokat köszönhet a XVI-XVIII. századi német és angol útirajzoknak, útibeszámolóknak. Az a körülmény, hogy a limes-út vagy legalábbis annak nyomvonala a középkor idején és később is megőrizve je-lentőségét az Európa és Kisázsia közötti száraz-földi közlekedés legfontosabb ütőere volt (lényegét tekintve azonos a mai E 5 nemzetközi fő-útvonallal), s mindvégig lehetőséget nyújtott arra, hogy háborús expedíciók, kereskedők és más utazók ugyanazt az utat járják végig, mint egykor a római csapatok. Érthető tehát, hogy az építészeti emlékek és a helyenként napvilágra került tárgyi emlékek, leletek egyre mélyülő érdeklődést váltottak ki az utazókból.
Ebben az időben még lényegesen világosabban lehetett megfigyelni a római nyomokat a felszínen, mint manapság vagy akár századunk elején. Az egykori leírásokból és a többé-kevésbé pontos vázlatokból kitűnik, hogy akkoriban még sokfelé felmenő falakat és jól kirajzolódó árokrendszereket lehetett megfigyelni, melyek később sajnos legnagyobbrészt a kőbányászásnak és az intenzív földművelésnek estek áldozatul. A legjobb és a legtöbb régészeti adatot megőrző leírások Johannes Beza, Hans Dernschwam, Eduard Brown, Richard Pococke és Jeremiás Miiles tollából származnak.

Az egyik leggyakrabban idézett régi szerző kétségtelenül gróf Luigi Marsigli, aki a XVII-XVIII. század fordulóján katonai mérnökként azt a feladatot kapta, hogy mérje föl a katonai létesítményeket. Mivel azonban mélyen érdeklődött a római kor emlékei iránt, egyidejűleg szá-mos római települést, erődítményt és sáncot is lerajzolt, följegyzett.
1726-ban tette közzé több kötetben munkája eredményeit, amelyek azóta is jó néhány limes-erődítmény tudományos kutatásának az alapjául szolgálnak. Nevezetes példa erre a via regia (királyi út) Intercisától (Dunapentele/Dunaújváros) délre kilenc jelzőtoronnyal, Intercisa és Annamatia (Baracspuszta) castrumával, továbbá még délebbre, Dunaföldvárnál egy part közeli őrtoronnyal. Mindezen római emlékeket habár a felszínen némelyiknek már alig látszik nyoma az újabb kutatások kivétel nélkül megtalálták és igazolták.

Nagyon sokat köszönhet a kutatás a számos magyar földrajzi és topográfiai leírásnak. így igen jelentős Bél Mátyás munkássága, aki a táj megrajzolása, a népesség és annak szokásai kapcsán igen sok régészeti nyomot is följegyzett. Többek között érdekes leírással szolgált a Brigetióba (Szőny/Komárom) vezető római vízvezetékről. Fontos adatokat talál a kutató Timon Sámuel, Szerdahelyi Gábor vagy Stephanus Salagius műveiben is, amelyek a XVIII. század végéről származnak. Ez utóbbi szerző tollából való az egyik legkorábbi magyarországi régészeti közlemény 1780-ból, amely egy Budán előkerült mérföldkövet ismertet.
A római régiségek iránt a reneszánsz korától fogva egyre fokozódó érdeklődés azonban nem-csak a szépirodalomban és a történeti művekben, hanem a térképészetben is megnyilvánult. Már a legkorábbi, meglepően pontos és részletes mappa, Lázár diák térképe 1528-ból, föltünteti a római kor néhány emlékét, mint Traianus hídját a Vaskapunál, vagy megad egyes helyneveket, mint pl. Taurunum (Zimony), Sabaria (Szombathely). Wolfgang Lazius (1570) és Matthias Zündt (1567) térképei gazdagok római vonatkozásokban. Sok fones-erődítményt latin nevükkel megadva tüntetnek föl, ráadásul legtöbbször valóságos helyükön: Carnuntum (Petronell, Bad Deutsch-Altenburg), Bononia (Bánmonostor, Banostor) vagy Acumincum (Slankamen). Lényeges, hogy a későbbi bizonytalansággal szemben Lazius térképe még pontosan adja meg Brigetio helyét.
Az is tény viszont, hogy más adatok nem felelnek meg a valóságnak, így a Pannóniában soha nem volt, de krónikáinkban jelentős szerepet kapott Potentiana Theten-Nagytétény (Campona) közelében. Meg kell még említeni, hogy térképészeti tevékenysége mellett Lazius történetírói munkássága is igen jelentős a pannoniai kutatás számára, Commentarii c. munkájában ugyanis igen sok topográfiai adatot őrzött meg.

Mikoviny Sámuel tevékenységével új korszak kezdődött a magyar térképészetben a XVIII. század első felében. Különböző térképek sorozatait rajzolta, többek között az első megyetérképeket Bél Mátyás művei számára. Ezeken jó néhány mai lelőhelyet megjelölt. Újabb nagy előrelépést jelent a fejlődésben a XVIII. század végén a Habsburg monarchia első katonai felmérése, az ún. II. József-féle térképek. Ezeken a térképlapokon már számos régészeti emlék található, köztük sok a látható vagy gyanítható nyom a római limes mentén. A felméréseket végző tisztek igen sok sáncot („Schantze”), régi falat („altes Gemauer”) vagy romot („rudera”) jelöltek meg.
Az eszéki (Mursa) római út és híd nyomvonalát a következő szöveggel kísérték: „hier waren die römischen Brücken” (itt voltak a római hidak). Ismeretes, hogy a napóleoni háborúk idején új sáncot emeltek Matrica (Százhalombatta-Dunafüred) római erődítményének maradványai fölé. Éppen ezért nagyon fontos, hogy ez a térkép még természetesen ezek nélkül a későbbi sáncok nélkül ábrázolja Matrica castellumát, ráadásul igen tisztán és pontosan.

Majdnem ugyanilyen fontos a limes-létesítmények kutatásában a második katonai fölmérés is, amelyre 1806 és 1869 között került sor. Ezeken a lapokon is jó néhány római erőd és őrtorony fedezhető föl: Tatától északra a brigetiói vízvezeték egy szakasza, még északabbra Odiavum (Almásfüzitő) erődje, a Csepel-sziget északi részén pedig egy talán római kísérőd. A régi hely és dűlőnevek is igen fontos támpontot nyújtanak a kutatásnak. A Földvár vagy Leányvár-elnevezés, továbbá a Leshegy (Strázsahalom), Belátóhegy stb. nevek az esetek nagy részében római katonai létesítményre utalnak. Sokat mondóak az olyan helynevek is, mint Öttevény = épített út vagy Pénzhányás. Az utóbbi elnevezések mindmáig élnek a nép ajkán, ki-használásuk alapvető fontosságú a régészeti kutatás számára.
Ám nemcsak a régi vagy még élő földrajzi nevek ismerete lehet fontos, hanem egyéb hagyományoké is. A népi mesélőkedv sokszor legendás körítéssel övezte a valóságot. Ezekben az esetekben ki kell hámozni az elbeszélésből a valós magot. Egy történetben arról értesülünk, hogy Mátyás király egy ízben egy arany kacsát bocsátott Tatán a vízvezeték alagútjába, majd Pannonia várába (Brigetio) lovagolva kifogta. Ennek az elbeszélésnek a valóságtartalma természetesen igen kérdéses, az azonban tény, hogy a brigetiói aquaeductus maradványai még a XVIII. században is megfigyelhetők voltak, amint arról Marsigli, Mikoviny Sámuel vagy Bél Mátyás műveiből értesülünk.
Egy másik elbeszélés szerint egy olyan pincére bukkantak a múlt század végén Intercisában, amelynek a bejáratánál két huszár állt. A kérdéses helyen mind a mai napig nem volt régészeti feltárás, de nincs kizárva, hogy egy Mithras-szentélyről van szó, ahol a két Dadophor-szobor valóban állhat az ajtó két oldalán.

Az első magyarországi régészeti tanulmányok a XVIII. század végén jelentek meg, akkor még természetesen latin nyelven. Nem tekinthető véletlennek, hogy ezek a tanulmányok római emlékekkel foglalkoztak, hiszen a régészet ebben az időben alig jelentett bármivel is többet, mint éppen ezt.
A Nagyszombatról 1777-ben Budára költöztetett egyetem tudós professzora, Schönwisner István, már a következő évben, 1778-ban tudományos közleményben ismertette a légiós-tábor fürdőjének frissen föltárt maradványait. E szép teljesítményt az koronázta meg, hogy a fürdő egy részét védőépülettel ellátva Magyarország első műemlékeként a helyszínen megóvták és látogathat óvá tették. így tehát a magyar műemlékvédelem is ennek a fürdőnek a helyreállításával kezdődik, amelynek újabb részleteit a Flórián téri felüljáró alatt sikerült nemrégiben feltárni, megóvni és egyúttal a régi és új feltárások falmaradványait összekapcsolni.
Schönwisner Istvánnak azonban nemcsak a Flórián téri fürdő földolgozását, hanem jó néhány más művet is köszönhetünk. A legfontosabb ezek közül Commentarius geographicus, amelyben az egykori limes-út vonalát írta le. Sokatmondó tény, hogy a másik két korai régészeti munka egy-egy római mérföldkövet ír le, amelyek Budánál, illetve Eszéknél kerültek elő. E művek szerzői Szalágyi (Salagius) István és Katanchich Péter voltak 1780-ban és 1782-ben. Mindkét szerző tollából számos más tudományos munka is származik, amelyek elsősorban az antik geográfia témáival foglalkoznak.
Balla Antal Pest megye római műemlékeiről írt 1802-ben, köztük természetesen néhány limes-objektumról is. Több tudományágnak is mindmáig használt fontos forrása Fényes Eleknek a Magyarországot ismertető, hat kötetes statisztikaitörténeti munkája, amelyben természetesen igen sok római emlék leírásával találkozhatunk. Pontos adatokkal, olykor leletek fölsorolásával gazdagította a szerző a limes vidékéről és a tartomány belső területeiről szerzett korábbi gyér ismereteket. Ez a mű is a reformkorban felvirágzó kulturális élet gyümölcse, amelynek két nagy mérföldköve a Nemzeti Múzeum 1802-ben történt alapítása az idősebb Széchényi gróf, valamint az Akadémia 1825-ben való alapítása az ifjabb Széchenyi gróf áldozatkészsége és adománya révén.

A római emlékek teljes értékű kutatása csak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után vette kezdetét Magyarországon. Nem véletlen, hogy az a két kutató, Rómer Flóris és Orbán Balázs, akik a régi korok emlékei után kutatva fáradhatatlanul járták Magyarország falvait, nagy hazafiak voltak: egyiküket tömlöcbe vetették Kufsteinben a szabadságharcban való részvéte-léért, míg a másik szabadcsapatot szervezett Törökországban, és idővel hazatérve a Székelyföld kutatásának szentelte életét. Eközben természetesen Dacia északkeleti limesének igen sok lelőhelyét és leletét leírta.
A bencés Rómer Flóris előbb Győrben, majd Budán tanított, ahol az egyetem egyik professzora lett. Megalapította a Magyar Régészeti Reformbizottságot, és mint a Nemzeti Múzeum Éremés Régiségtárának vezetője előmozdította a régészeti leletek gyűjtését, őrzését és közreadását. Az utóbbi céljára 1868-ban megindította az Archaeologiai Értesítőt (az Archaeologiai Közlemények ugyan korábban indult, de nem folyóirat volt, hanem alkalmanként megjelenő tanulmánygyűjtemény).
Maga Rómer is igen sokat dolgozott, publikált. 1862-ben nagy feltűnést keltő dolgozatot írt né-hány magyarországi római erődítményről. Az epigráfiai (felirattani) kutatások kezdete is az ő tevékenységéhez fűződik. Utazási beszámolóit és vázlatait tartalmazó jegyzetfüzetei mind a mai napig megőrizték jelentőségüket.

1867 után megváltozott a politikai helyzet. A mind erőteljesebb polgári átalakulás a régészetre is nagy hatással volt. 1881-ben szavazta meg a parlament az első lényegét tekintve mindmáig érvényes-műemléki törvényt. Aquincumban megkezdődtek a tudományos feltárások és ekkoriban jöttek létre vidéken sorra a helytörténeti egyletek és a múzeumok, amelyek egyre nagyobb mértékben magukra vállalták a helyi kutatásokat. A kibontakozó magyar limes-kutatás szorosan együttműködött az ilyen irányú osztrák törekvésekkel, és alapvetően a Theodor Mommsen-féle epigráfiai iskola hatása alatt állott.
A német limes-kutatás, mindenekelőtt a Reichslimeskommission módszerei a későbbiekben is nagy hatással voltak a hasonló magyar kutatásra. Rómer Flóris nyomába lépve Hampel József, Torma Károly és mások közöltek értékes adatokat a pannoniai és a daciai limesről. Fröhlich Róbert a századvég egyik legrangosabb kutatója volt, a Sirmium (Sremska Mitrovica) környéki limes-szakasz némelyik lelőhelyén végzett kutatásai még manapság is irányadóak.
Téglás Gábor fáradhatatlanul gyűjtötte az adatokat Dacia limesének lelőhelyeiről. Az aquincumi ásatások első nagy időszaka Kuzsinszky Bálint tevékenységének idejére esik, aki előbb ásatásai révén megteremtette az önálló aquincumi gyűjteményt, majd el is helyezte azt az 1894-96-ban épített polgárvárosi múzeumban. Időközben hatalmas gyűjteménnyé terebélyesedett a Nemzeti Múzeum Érem és Régiségtára, római vonatkozásban elsősorban a Szőnyről és a Dunapenteléről származó leletek révén. Már régtől fogva gazdag római lelőhelyként ismerték mindkét helyet sajnos a műkereskedők is. A további rablások megfékezésére határozta el a Nemzeti Múzeum, hogy legalább az egyik lelőhelyen, Dunapentelén, szakszerű ásatásokat indít. E munkákat Hekler Antal és Mahler Ede vezették, akik gazdag emlékanyagot eredményező ásatásokat végeztek a castellum és a déli temetők területén.

Az I. világháború és következményei bénító hatással voltak a magyar limes-kutatásra. Ezeket a húszas években a rendkívül rossz gazdasági helyzet is akadályozta. A brigetiói (Ószőny), a budapesti Eskü téri és más ásatások viszont már újabb föllendülés tanúi, amely a harmincas évekre esik. Ezek a negyvenes évek első felében ismét kiegészültek az erdélyi régészeti kutatásokkal.
A korszak vezető a római korszakkal foglalkozó régészei a kiterjedt ásatási tapasztalatokkal rendelkező Nagy Lajos és Paulovics István, majd Radnóti Aladár voltak; a vezető szerep, és egyben a magyar provinciális régészetkutatás első nagy korszaka azonban Alföldi András nevéhez kapcsolódik, aki egyrészt saját tudományos tevékenységével, másrészt pedig egyetemi tanárként az általa alapított Dissertationes Pannonicae című sorozattal (amelynek szinte minden köteténél jótékonyan bábáskodott) rendkívül sokat tett a magyarországi római, és azon belül a limes-kutatásért. Ebben a sorozatban jelent meg Gráf András tollából az első és mind a mai napig legjobb összefoglalás Pannonia topográfiájáról, ahol természetesen a limes-utat és a limes-erődítményeket is röviden és jól, a harmincas évek ismereteinek megfelelően, leírta.

A felszabadulás után a múzeumi szervezet és a műemlékvédelem új alapokon született újjá. Jelentősen megnövekedett a vidéki múzeumokban tevékenykedő régészek, de az egyre szaporodó építkezések miatt az elvégzendő leletmentések száma is. A limes területén végzett számos kisebb-nagyobb ásatásból ismét Aquincum és Intercisa (Dunapentele/Dunaújváros) emelkedik ki, ahol az építkezésekkel párhuzamosan, illetve azokat megelőzően kiterjedt leletmentő ásatásokkal hatalmas felületeket sikerült föltárni a katonai létesítményekben és környékükön. Az újabb kutatási eredményeket előbb Mócsy András, majd egy gyűjteményes kötetben amely a Magyarországon megrendezett XI. Limes-kongresszus alkalmából készült több szerző foglalta össze 1976-ban, legújabban pedig a Régészeti Kézikönyv (s.a.).


Forrás: Visy Zsolt: A római limes Magyarországon