logo

V December AD

Légiók a Birodalom határain.

A Római Birodalom az emberiség történetének nagy szabálytalanságai közé tartozik. Látványosan gyors terjeszkedése után az első császár, Augustus (Kr. e. 31–Kr. u. 14) alatt szinte önként lemondott a további hódításokról.
A Birodalom szabálytalanul nagy kiterjedését pedig szabálytalanul hosszú ideig, csaknem fél évezreden át meg tudta őrizni anélkül, hogy belsőleg megmerevedett volna. E szabálytalanság magyarázataként, sőt néha tanulságaként gyakran hivatkoznak arra, hogy Róma tartós nagyságát és békéjét a hadseregnek köszönhette. Az a hatalmas, jól kiképzett és fegyelmezett hadsereg, amely a Birodalmat megteremtette, a Birodalom létrejötte után annak erődített határán, a limesen sorakozott fel, ahol sikerrel visszaverve a barbárok támadásait, biztosította a hátország nyugalmát.

Ez a már-már közhellyé váló magyarázat tagadhatatlanul logikusnak tűnhet, de valóban így volt-e? A limes vizsgálata, napjainkra külön tudományszakká vált, amelyben a római hadsereg szervezetének és összetételének kifinomult elemzése párosul az erődítmények típusainak, a katonai megszállás pontjainak, a csapatok elosztásának korszerű régészeti módszerekkel való kutatásával.
Az eddig nem ismert tények sokaságával gazdagodva sok mindent másként látunk, miközben néhány régóta hangoztatott elvi meggondolás is bizonyságot nyert. Hogy csak egyet említsünk: a határ mentén egyetlen vonalban felállított hadsereg hadászati értékéről már Napóleon úgy nyilatkozott, hogy az ilyen védvonal csak csempészek ellen jó. Kiderült, hogy a limes egyik alapvető feladata valóban a tiltott határátlépések megakadályozása volt.

A birodalom békéjét és tartósságát szavatoló limes elképzelését támogatni látszik az a közismert tény, hogy Augustus a polgárháborúk lezárása után a légiók számát felére csökkentette, mintha ezzel a lépéssel máris áttért volna a hódításról a védelemre, offenzív hadseregből defenzív hadsereget alakítva.
A birodalom hadserege a császárkor folyamán lényegében változatlan, és főleg: megdöbbentően kis létszámú volt: Átlag 30 légiójával (180 ezer fő) és körülbelül ugyanennyi legénységet kitevő segédcsapataival még a legvérmesebb becslés szerint sem érte el az összlakosság fél százalékát, és ez az arány a sereg zsoldos jellegénél fogva nem békelétszámnak, hanem állandó létszámnak tekintendő. Ugyanekkor a Rómával szomszédos potenciális ellenfél, a barbárok – ókori számítások szerint – esetenként az összlakosság egynegyedét is mozgósítani tudták.

A római hadsereg erejét tovább csökkentette az, hogy egységeit a határ mentén meglehetősen egyenletesen osztották el, voltaképpen felaprózták, ami azzal a következménnyel járt, hogy egy koncentrált támadás áttörte a védvonalat, a támadót ezért a védvonalon belül kellett elkésett csapatösszevonások után felmorzsolni.

Joggal merül fel tehát a kérdés: mi volt a hadsereg szerepe és feladata egy nem terjeszkedő birodalomban, különösen, ha Róma évszázadokon át még annak sem látta szükségét, hogy a kis létszámú sereget koncentráltabban, stratégiailag hatékonyabb elosztásban állítsa be?
A római hadsereg stratégiai magját és főerejét alkotó légióban csak római polgárok szolgálhattak. Ezt a népfölkelés elvéből származó és a hagyomány által szentesített szabályt formailag sohasem hágták át.
Évente átlag tízezer újoncra volt szükség ahhoz, hogy huszonöt évi szolgálattal számolva kiteljen a légiónként kb. hatezer főnyi legénység. A római polgárok száma Augustus uralkodása végén ötmillió volt és bár ez a szám a polgárjog adományozások és városalapítások következtében folyamatosan emelkedett, eleinte nem volt könnyű az újoncok előteremtése. A római polgárok nagy része városi közösségekben stabil pozíciót kivívott, többé-kevésbé tehetős ember volt, aki nyilván nem akart szolgálatra jelentkezni.

Aki jelentkezett, az eleve gyanús, mert ”nincstelen és [ezért] megbízhatatlan” volt, ahogyan ezt már az 1. sz. elején világosan megfogalmazták. Bár a legionáriusok nem csatlakoztak valamely politikai irányzathoz, és még kevésbé képviseltek ebben az időben valamiféle saját katonai irányvonalat, helyzetükből adódóan elégedetlen, instabil elemet alkottak a társadalomban, amellyel vissza lehetett élni.
Elsősorban azáltal, hogy eszközül kínálkoztak a centrális hatalom ellen támadó kísérletek számára. Tacitus híres mondása szerint a Birodalom titka az, hogy ”Rómán kívül is lehet császárt csinálni”, mert a légiók Rómán kívül, a tartományokban állomásoztak. Néhány kudarccal végződött kísérlet után a 68–69. évek nagy uralmi válsága a ”Birodalom titkát” egyszerre nyilvánvalóvá tette.

A hivatásszerűen katonáskodó római polgárok megbízhatatlansága, elégedetlensége a 68–69. év előtt többször drasztikus formában mutatkozott meg. Ennek okai között talán a legnyomósabb a végkielégítés módja volt, a veteránok a hosszú szolgálat után földbirtokot vagy nagyobb pénzösszeget kaptak.
Ki kellett szakadniuk az évtizedek alatt kialakult közösségből azért, hogy egy számukra új foglalkozós kockázatát vállalják, miközben el kellett szakadniuk fiaiktól is, akik egyéb lehetőség hiányában szintén katonának álltak, és igen gyakran apjukkal egy légióban szolgáltak.

Sok sírkő bizonyítja, hogy a legionárius elbocsátása után inkább a táborhely mellett maradt, semhogy egy távoli és idegen közegben új életet kezdjen. Ha azt olvassuk már az 1. század elején, hogy a sorozás ”az állandó és a legnagyobb félelem” oka, akkor ezt a félelmet csak növelték a légiók gyakori, a hadi helyzet megkívánta ide-oda helyezései.
Egyre többet lehetett arról hallani, hogy a legionáriusok tiltakoztak légiójuk végleges áthelyezése ellen – elsősorban azért, mert ezzel kiszakadtak a számukra immár egyetlen környezetből, a táborhely környékének társadalmából.

Az egyre súlyosbodó probléma megoldása a 68–69. évek után nem rendeleti úton, hanem szerves folyamatossággal következett. Az új helyzet két évtized múlva minden részletében kialakultan előttünk áll: a légiók a határ menti tartományokban és ott is lehetőleg a határon állomásoznak, hogy minél messzebb legyenek a politika gócaitól. Arra is törekedtek, hogy több légió közös vagy közeli táborokban ne állomásozzon.
A táborhelyek az 1. század vége után már alig változtak, és a 110-es évek után már nem változtatták a légiók elhelyezését sem. Majd minden légió ugyanabban a táborban volt a késő antik időkben, ahol a 110-es években találjuk.

A legénységet helyben sorozták a tábor melletti telepek (canabae-k) katonacsaládjaiból vagy a környék bennszülötteiből. Hogy a régi alapelv ne szenvedjen csorbát, a bennszülött újoncok római polgárjogot kaptak, ha légióba sorozták be őket.
Ezzel a megoldással sikerült hosszú időre semlegesíteni a hadseregben felgyülemlett nyugtalanító tényezőket: olyanok szolgáltak a légiókban és egyre inkább a segédcsapatokban is, akik számára a római polgárként való katonáskodás társadalmi felemelkedéssel járt, az utánpótlás esetleges hiányait pótolta az örökletes katonaréteg, amely most már nemcsak egységéhez, hanem az el nem mozduló egység civil környezetéhez is egyre szorosabb szálakkal kötődött anélkül, hogy egy váratlan elhelyezéstől tartania kellett volna.
A limes ezzel a változással párhuzamosan alakult ki. Nem a hódítások abbamaradásakor hozták létre, hanem jóval később, amikor belpolitikai okok tették szükségessé a hadsereg minél távolabbi és egyben állandósult elhelyezését.

Az első olyan határvonal, amelyre a hátország hadseregét felsorakoztatták, nem védvonal, hanem felvonulási bázis volt további terjeszkedések számára. Ugyanis már Augustus alatt a Rajna partján állították fel a Caesar óta Galliában állomásoztatott légiókat, mert innen indultak ki azok a hadjáratok, amelyek végcélja Germániának az Elbáig való bekebelezése lett volna.
Miután azonban Arminius a teutoburgi erdőben megsemmisített három teljes légiót, Augustus feladta az Elbáig való előretörés tervét. A légiók a Rajnánál maradtak, mert egyedül ez a vízi út volt alkalmas ötvenezer római katona ellátásának biztosítására.

A Dunához akkor zárkóztak fel a légiók, amikor Domitianus (81–96) alatt háborúk sorozata kezdődött a germánokkal, a dákokkal és a szarmatákkal. Amikor e háborúk Traianus dáciai hódításával (105–106) lényegében befejeződtek, a kialakult csapateloszlás is változatlan maradt; mintha belátták volna, hogy a légiók elhelyezése hadászati szempontból voltaképpen közömbös. Itt is az volt a fontosabb, hogy minél messzebb, de az ellátást lehetővé téve vízi út mentén állomásozzanak.
Amikor Róma arra kényszerült, hogy szárazföldi határokat alakítson ki, e területek légiói sem zárkóztak fel a határhoz, hanem hajózható vizek partján maradtak: Britannia három légiója közül kettő tengerparton, egy az Ouse folyó partján, Yorkban állomásozott. Felső-Germánia előretolt szárazföldi limese mögött a két légió a Rajnánál maradt, és Dácia előbb egy, majd kép légióját a tartomány belsejében, a Maros vízrendszere mentén Alba Iulián (Gyulafehérvár) és Potaissán (Torda) helyezték el.

Tacitus Annaleseinek Augustus történelmi szerepét méltató bevezetésében már úgy összegezte az (abbamaradt) hódításokat, hogy ”az óceán és nagy folyók határolják a Birodalmat”, de a hozzáfűzött értelmező megjegyzés világossá teszi, miért fontos ez: ezáltal a tartományok és a légiók egymással kapcsolatba kerülnek.
Valóban; a Földközi-tengert körülölelő, lényegét tekintve mindvégig tengeri birodalom európai tartományainak nem volt jó vízi összeköttetésük a Mediterraneummal, és ezt a hiányt nem lehetett másképp pótolni, mint Európa két nagy vízi útjának birtokbavételével.

Természetes, hogy ahol a vízi határt még nem szállták meg erős seregrészekkel, ott is elhelyeztek kisebb segédcsapati táborokat, a hátország kiürítése, demilitarizálása és a hadseregnek teljes egészében a határ közelébe való helyezése azonban hosszú folyamat volt, a limes pedig csak e folyamat végén kezdett kiépülni.
A római hagyomány a limes megépítését Hadrianus (Kr. u. 117–138) nevéhez kapcsolta olyannyira, hogy Britannia híres kőfalát már a késői Rómában Hadrianus-falának nevezték: A 2. sz. közepén görög szerzők már úgy dicsőítik ezt a falépítő tevékenységet a Birodalom minden határán, mintha ez szolgálná a Birodalomnak, mint ”egy birtoknak” a védelmét.

A katonai gondolkodáshoz közelebb álló római szerzők ennél pontosabban fogalmaztak: ”fal épült, hogy a rómaiakat és a barbárokat elválassza”, ”mennyi barbárt rekesztettünk ki!”.
Eléggé nem hangsúlyozhatóan álljon itt a bibliafordító Szent Jeromosnak egy, a széthullás kellős közepén írt megállapítása: ”amíg mi [rómaiak] azt hittük, örökkévalók vagyunk, silány építményeket emeltünk – most, hogy tudjuk: akár holnap is meghalhatunk, mintha az örökkévalóságnak építkeznénk.”

A limes valóban sokáig minden volt, csak nem erődvonal. A folyóhatárokról itt most ne essék szó. A kortársak jól tudták, hogy különösen télen, az akkor minden jel szerint évente keményre fagyott Dunán a barbárok könnyen átkelhettek. Ha ennek ellenére csak 20–30 km közökben állottak palánkkal és sáncárokkal körülvett táborok 500 vagy 1000 főnyi katonával (légiók néhol félezer km-re egymástól), a táborok között pedig figyelőtornyok, amelyek csak a támadás észlelésére voltak jók, de ellenlépések megtételére nyilvánvalóan nem, akkor figyelmünket inkább a szárazföldi limesek felé kell fordítanunk.
Britannia impozáns Hadrianus-fala vastag kőfal volt, mérföldenként egy-egy kis őrállomással, közöttük szabályos közökben két-két figyelőtoronnyal. Érdekes vonása e határnak a kettős árok: egy a fal előtt, egy mögötte (a hátország felé!). A mérföldenként következő őrállomások egyben kapuk is voltak, többségükben talán a legális határforgalom ellenőrző pontjai. Ezt a monumentális építményt elkészülte után alig két évtizeddel feladták és északabbra új falat emeltek.

A három légió összefogásával, bizonyára nem kis költséggel épült falról egy kedvezőbbnek látszó, mert rövidebb határvonal kedvéért könnyen lemondott Hadrianus utóda, Antoninus Pius (158–161), hogy az ő új határát majd Septimius Severus (kb. 193–211) adja fel a régi Hadrianus-fal kedvéért. Mintha költség és stratégiai meggondolások nem játszottak volna szerepet, csupán az, hogy legyen egy látható, világos válaszvonal valahol a tartomány északi szélén.
Még nyilvánvalóbb a germániai-raetiai limes valódi funkciója. Ennek egy 70 km hosszú (!) szakaszát nyílegyenesen, a terepviszonyok adta hátrányokra való tekintet nélkül építették meg. Így előfordult, hogy a határvonal olyan lejtő közepén futott, amelynek tetejéről a hátországba lehetett látni, elérni pedig csak nehéz kapaszkodón lehetett. Ez a ”védvonal” több helyen nem volt más, mint egy palánkkerítés levert cölöpökből vagy egy kőfal, árok és sánc nélkül.

Dácia limese még ennyire sem volt kiépítve. Fallal, árokkal vagy sánccal csak a völgyeket zárták el, a hegyek gerincén őrtornyok sorával elégedtek meg. Ennél még jellemzőbb azonban az, hogy a limest Kelet felé nem a Kárpátok gerincén vonták meg, hanem azon belül, a Görgényi Havason és a Hargitán.
Ez a stratégiailag értéktelen, bár annál költségesebb határvonal mégsem volt rendeltetés és értelem nélkül való. Több hasonló bizonyíték nevében álljon itt egy építési felirat szövege, amely számos példányban maradt ránk Aquincum és Intercisa (Dunaújváros) között: a 183. évben Commodus császár ”az egész partot megerősítette tornyokkal és őrhelyekkel azokon a pontokon, amelyek alkalmasak voltak a latrunculusok titkos átkeléseire”.

A latrunculus (”latrocska”, ”kis gonosztevő”) lekicsinylő, megvető kifejezés, amely jelenthet mindenkit, akinek nincsenek tisztességes szándékai: lehet szökevény, csempész, üldözött bűnöző, lótolvaj, az éj leple alatt a Birodalomba lopózó rablóbanda és sok minden más. De nem az ellenség, nem a barbár szomszéd általában, akivel Róma szerződéses viszonyt tartott fenn.
Nyilvánvaló, hogy erre a határőri feladatra nem kellett volna a Birodalom teljes haderejét a határra állítani. A lineáris határvédelem tehát csak látszat, a határ menti állomásozásnak társadalmi, politikai és nem utolsósorban közlekedés-földrajzi okai voltak. A hadseregnek nem voltak megszálló és elnyomó feladatai.

A Birodalom belső területein – Rómát kivéve – nem volt számottevő fegyveres erő: az úgynevezett fegyvertelen provinciákban nem állott más fegyveres testület a helytartók rendelkezésére, mint néhány száz lovasból álló saját gárdájuk és egy-egy segédcsapat. Sokáig úgy látszott, hogy a késő római hagyomány helyesen kötötte össze Hadrianus nevével a limes kiépítését. Csak nemrég derítette ki a limeskutatás, hogy a limestáborokat nem Hadrianus alatt, hanem Hadrianustól a Severusokig (193–235), csaknem egy évszázad alatt építették át kőerődökké.
Ezt az ”első kőperiódus”-ként számon tartott építkezést egyes táborhelyeken több korábbi ”palánkperiódus” előzte meg, de még az első kőperiódus táborai sem tekinthetők igazi erődöknek: tornyaik inkább figyelő, mint tüzelőállások voltak, az erődfalak vékonyságát a falhoz támaszkodó sáncokkal ellensúlyozták és ragaszkodtak a klasszikus római menettábor hagyományos típusához, amelyből négy irányban vezetett ki út és így az ”erődnek” négy kapuja volt.

Ha mármost visszatérünk ahhoz a közhelyszerű tételhez, amely szerint a Római Birodalmat erős hadserege és impozáns limese tartotta fenn, akkor egy további ellentmondással kell szembenéznünk: a limes valóban impozáns erődláncolattá való kiépülése arra az időre esik, amikor a gótok, perzsák, majd hunok, alemannok, szászok, afrikai nomádok és még sok másfajta nép megújuló támadásainak egy gyökeresen átszervezett, nem lineárisan felállított, hanem mozgó központi expedíciós hadtestekkel rendelkező Róma sem tudott ellenállni.
A megmerevedni látszó császárkori hadseregszervezet és határvédelem a 3. sz. közepétől kezdve sorozatos reformokkal alkalmazkodott az új helyzethez.
Határkiigazítások történtek, közöttük nem csekélyebbek, mint a Rajna–Duna szögének és Daciának feladása; a centrálisan elhelyezett, bárhol bevethető mozgó lovasseregnek új meg új formáit alakították ki, a határ menti csapatokat a központi seregek erősítése érdekében valóban csak határőri feladatokra alkalmas ”granicsár” egységekké degradálták, a limesen számos új, hatalmas tornyokkal; vastag és magas falakkal ellátott, magaslati helyekre épült egykapus erődöket emeltek, a régi táborok falait megvastagították, kapuikat tornyokká alakították át és minden erődnél egyre inkább az ostromra rendezkedtek be.

Úgy tűnik tehát, hogy az említett tételnek az ellenkezője igaz: Rómát épp megújult, létszámában is növelt erős hadserege és lenyűgöző méretűvé kiépített limese nem tudta megvédeni, ezzel szemben egy erődvonalnak nem tekinthető ”határzár” mentén lineárisan felállított serege hatékony eszköz volt mindaddig, amíg a társadalom ellenálló képessége sértetlen és a belső viszonyok stabilak voltak.



Mócsy András

Forrás:
http://www.tankonyvtar.hu/historia-1984-056/historia-1984-056-legiok