logo

I December AD

A Római Birodalom védelmi rendszerei.

A Római Birodalom a Kr. u. második századra elérte actio radiusát, vagyis azt a kiterjedést, amelyet nem, vagy csak nagy katonai és politikai erőfeszítéssel tudott megtartani és esetenként kibővíteni. A Birodalom határai többé- kevésbé állandóak maradtak, eltekintve néhány kivételtől, például Kis-Ázsia, vagy a germán területek, illetve Dacia provincia. Az actio radius, vagyis hatósugár, hatókör elmélet a 20. század terméke, amelyet modernkori harci eszközök és stratégiák meghatározásánál alkalmaztak. Ennek megfeleltetése a korábbi történeti korok hadjárati, általános terjeszkedési politikai meghatározásához kérdéses.
A hatósugár elmélet alkalmazása az ókorra és az azt követő korokra azonban bizonyos szemszögből nézve lehetséges. A kifejezést a magyar szakirodalomban a török harcokkal kapcsolatban használhatták először. Perjés Géza elmélete szerint a török csapatok logisztikai és irányítási nehézségek miatt nem tudták folytatni a hódítást, így a birodalom elérte az actio radiusát, vagyis azt a kiterjedést, amelyen túl már nem tudta kiterjeszteni a politikai és katonai befolyását. A fentiek alapján kijelenthető, hogy a logisztikai nehézségek, illetve az erősen központosított állam irányítási korlátai miatt a Római Birodalom is elérte a hatósugarát, amelyen túl már hatékonyan terjeszkedni nem tudott. Ezt az elméletet erősíti meg Kákóczki Balázs cikkében, amelyben a római hadsereg logisztikai kérdéseit vizsgálja meg.

Az Antoninusok korában, Hadrianus (Kr. u. 117-138) és Antoninus Pius (Kr. u. 138-161) uralkodása alatt a Birodalom védekezésre rendezkedett be. Ekkor úgy vélhették, hogy Róma területei kellőképpen pacifikáltak és nincs szükség arra, hogy a belső területeket védelemmel lássák el, így kialakították a lineáris védelmi rendszert, amelynek lényege, hogy Róma majdnem teljes haderejét a határai mentén állomásoztatta. A rendszer egy ideig valóban jól működött a hadsereg elrettentő ereje és a sikeres diplomáciai stratégia távol tartotta Róma ellenségeit a határaitól.
A lineáris védelem egyik fő gyengesége azonban, hogy a légiók nagy területen, a határok mentén széthúzva helyezkedtek el, így az egy ponton, koncentráltan támadó ellenséges csapatok áttörhették a védelmet. Ahogy az meg is történt a második század második felében a quad - markomann törzsek betörésekor. A germán törzsek támadását megelőzte a Kr. u. 161-ben kitörő és Róma jelentős erőit lekötő parthus háború. A keleti frontra indított expedíciós sereg részét képezték a pannoniai légiók egyes egységei, így a határvédelem a Duna mentén gyengült, annak ellenére, hogy a hiányt igyekeztek további egységekkel pótolni, ezek azonban létszámban és minőségben is alulmúlták az innen elvezényelt csapatokat. Ez a tény szintén a lineáris védelem negatívumaként fogható fel.

A határok áttörése után a barbár csapatok gyakorlatilag akadálytalanul haladhattak a védtelen belső területek felé, igénybe véve a jó minőségű római utakat, amelyeken gyorsan mozoghattak a provinciák belsejébe. Mivel a római csapatok a határok mentén voltak lekötve, így időbe telt egy megfelelő nagyságú üldöző sereg összeállítása, amely felvehette a harcot a gyorsan mozgó barbár csapatokkal. Új légiók felállítása és a meglévők elvezénylése a frontokról további nehézségekbe ütközött. A Birodalom erőforrásait leköthette a toborzás, illetve a csapatelvonások tovább gyengíthették a határvédelmet.
A quad — markomann — szarmata háborúk után a Birodalom rendje helyreállt, Marcus Aurelius intézkedései elegendőnek bizonyultak a korszakban a vész elhárítására és a határok helyreállítására. A felismerés, hogy a Birodalom sebezhető, egészen a harmadik századig nem késztette jelentős változásokra a római hadvezetést. A megoldást a hadsereg létszámának növelésében látták, a több legio egyenlő nagyobb védelem egyszerű elvét vallották.

A Severusok uralkodása után (Kr. u. 193-235) a Bkodalom gyakorlatilag összeomlott. A belpolitikai anarchia mellé külső ellenségek garmadája rontott a védvonalakra, amelyek a terheléstől szinte azonnal összeomlottak. Kr. u. 242-ben a gótok átlépték a Duna vonalát. A Szászánida Birodalom, amely Kr. u. 224-26 között átvette a Parthus Bkodalom helyét, I. Sapor (Kr. u. 239-271) vezetésével hadjáratot indított a Római Birodalom keleti provinciái ellen (Kr. u. 239-244), amelynek Iukus Philippus Arabs csak komoly engedmények és zsoldfizetés árán tudott véget vetni. Decius császár az abritusi csatában elesett, Valerianus pedig az Edesszánál elveszített csata után szászánida fogságba esett és ott is halt meg. A germán törzsek miatt a Duna — Rajna limes előretolt szakaszait kellett kiüríteni, a frankok pedig a gall területeket támadták meg. A sorozatos vereségek, trónbitorlókkal vívott belső harcok megviselték a Birodalmat. Nyilvánvalóvá vált, hogy az addig használt, merev, lineáris védelem már nem tudja megvédeni Róma területeit és polgárait.

Gallienus uralkodásával azonban egy új korszak kezdődhetett a római hadviselésben. Az elasztikus védelmi rendszer gondolata ekkorra fejlődhetett ki a római hadvezetésben, használata Gallienus, Aurelianus és Probus nevéhez köthető leginkább (Kr. u. 260-284). Közveden előzménye lehetett Septimius Severus néhány intézkedése, mely a hadsereg létszámának növelését és egy központi, a császár közvetlen rendelkezése alatt álló sereg létrehozását célozta. Septimius Severus ugyanis megduplázta a praetorianus cohorsok létszámát, illetve a legio II Parthica-t Róma mellé, Albanumba telepítette, valamint további lovas egységeket rendelt melléje. Így egy közel 25-30 ezer fős sereg állhatott a rendelkezésére, amelyet bárhol, bármikor be tudott vetni. Gallienus ezt a rendszert további lovassági egységek hozzáadásával fejlesztette tovább. Ezáltal megnövelte serege mozgékonyságát, hozzávetőlegesen 50 római mérföld / napra. A provinciák azonban továbbra is károkat szenvedtek, mivel a betörő ellenséges csapatokkal Gallienus serege csak mélyen, a római terület belsejében tudta felvenni a harcot.

Az elasztikus védelmi rendszer lényege, hogy a határvédelemre csekély mértékben hagyatkozó védő egységek, a betörő ellenséges csapatokkal nyílt terepen veszik fel a harcot, fokozatosan kiszorítva azokat. A határvédelmi létesítményeket elhanyagolják, a hangsúly a reformok nyomán felgyorsult hadseregre helyezik. Azonban ez a védelmi mechanizmus is elégtelennek bizonyult. A limest áttörő ellenséges csapatok túl fürgék voltak, és még a mozgékonyabb római haderő sem tudta időben felvenni velük a harcot és a határzónában tartani őket.
A római területek tovább pusztultak, a hadsereg bázisát jelentő civil lakosság és infrastruktúra jelentős károkat szenvedett. Az elasztikus védelem hátulütőit a korszakban is érezték, így megpróbálták biztosítani a Birodalom haderejének bázisát jelentő hátországot. Az időszakra jellemző intézkedés, hogy a római városokat falakkal látták el. Ez csak részben tehermentesítette a római területeket a betörések és háborúskodás okozta károktól, tartós megoldásként nem szolgálhatta a vezetés érdekeit. A Birodalom vezető testülete igyekezett racionalizálni a határokat és ahol lehetett, visszahúzódtak a természetes védelmi vonalak mögé. Aurelianus uralkodása alatt, a Kr. u. 270-es évek elején feladták Dacia provinciát és visszahúzódtak a Duna jobb partjára.

A római hadvezetésnek be kellett látnia, hogy sem a lineáris védelem, sem pedig az elasztikus védelem nem tudja kellőképpen ellátni a Római Birodalom védelmét. Továbbá azt is be kellett látniuk, hogy a védekezésre használt erődítések stratégiai szerkezete nem alkalmas a tartós védelmi feladatok ellátására. A második - harmadik századi erődök inkább körülfalazott szálláshelyek voltak és nem aktív védelmi létesítmények.

A harmadik század végén és negyedik század elején Diocletianus, illetve Constantinus idejére alakult ki az a védelmi mechanizmus, amely effektíven, a korábbiaknál sokkal hatékonyabban el tudta látni a Birodalom védelmét a megnövekedett terheléssel szemben. A mélységi védelem modernkori szakterminus, amelyet ugyan nem említenek korabeli források, azonban mégis, karakter jegyeit tekintve megfeleltethető a késő római védelmi rendszernek.

A korszakban két alapvető szerkezeti egységre oszlott a védelem: önmagukat megvédeni tudó erődítésekre, illetve nagyobb létszámú, központi elhelyezkedésű mozgó hadseregekre. Az előbbi feladata volt a betörő ellenséges csapatok feltartása, esetlegesen visszaverése addig, amíg a belső területekről érkező mozgó csapatok fel tudták venni a harcot a betörő ellenséges csapatokkal. Ez a rendszer ki tudta küszöbölni a korábbi védelmi rendszerek hiányosságait és ötvözve előnyeiket, sikeresen látta el a Birodalom védelmét a negyedik század végéig, illetve egyes helyeken még tovább.

Több változata létezik a védelmi mechanizmusnak. Egyik irányzata az önmagukban ütőképes erődítésekre hagyatkozik, míg másik irányzata az jelentős harci érékkel bíró mozgó csapatokra, a harmadik variáció pedig ötvözi az előző kettőt, így egyensúlyt teremtve a hadsereg és a védelmi létesítmények fejlesztése között. Az erődítéseken végbemenő strukturális változások is fontosak voltak a védelem szempontjából. Változások következtek be az erődök alaprajzaiban, elhelyezkedésében, külső védműveikben, építészeti sajátosságaikban.

Néhány példa a teljesség igénye nélkül: a falak megvastagodtak, a tornyok alapterülete is nőtt, alkalmassá váltak arra, hogy védekező hadigépeket telepítsenek rájuk, továbbá a tornyok részlegesen, vagy teljesen kiugrottak a körfalak síkjából. Az erődök kapuit megerősítették, tornyokkal, különböző egyéb védelmi létesítményekkel. Illetve a belső épületeket fokozatosan a falak tövébe telepítették építészeti, stratégiai és helytakarékossági megfontolásból is.
A mélységi védelem fontos részét képezte továbbá az is, hogy az erődítések ebben a rendszerben már nem egy vonalban rendezkedtek el, hanem egymáshoz képest mélységben, védelmi síkokat, illetve zónákat létrehozva. A védelmi övezetek feladata az volt, hogy magukban tartsák a betörő ellenséges csapatokat, amelyek így szinte minden oldalról körülvéve, úgynevezett gyilokzónába szorultak, ahol a megérkező felmentő csapatok felvették velük a küzdelmet és kiszorították a Birodalom területéről.

A mélységi védelem sem volt tökéletes védekezés, számos hátulütője volt. A védekező tevékenység továbbra is római területen történt, ami további pusztulással járt, de többnyire csak a közvetlen határvidék, határsáv pusztult, a provinciák belseje békében folytatta a termelő tevékenységet, természetesen ideális esetben. A védelem fenntartása a Birodalom jelentős erőforrásait emésztette fel, így a lakosság terhei fokozatosan növekedtek.



Horti Gábor