logo

I December AD

Helyi és központi stratégia

A mai napig meghökkentően heves vita folyik tudományos körökben a Római Birodalom határainak jellegéről. Az egyik nézet szerint Róma elsődleges célja a védekezés volt. A hadsereg azért tartózkodott a határvidéken, hogy gátat szabjon a szomszédos népek jelentette számos fenyegetésnek, és megőrizze a birodalom civilizált provinciáinak virágzásához szükséges római békét (Pax Romana). Ezt a nézetet egyes ókori források is alátámasztani látszanak. Ezek egyike például Ailiosz Ariszteidész görög szónok, aki a 2. században a hadsereget egy falhoz hasonlította, amely körbefutja és oltalmazza a civilizált világot. A földrajztudós Sztrabón már Augustus uralkodásának idején kijelentette, hogy a rómaiak már meghódították, amit a világból meghódítani érdemes, a további terjeszkedés pedig aligha éri meg a fáradságot, és haszonnal sem kecsegtet.

A 14. esztendőt követően a hódítás már nem folyt annyira összehangolt formában, és a korábbiakhoz képest új provinciákat is ritkábban alakítottak. Mindez azt a nézetet látszik alátámasztani, amely szerint ettől az időszaktól fogva a császárok több figyelmet szenteltek a védelem megszervezésére és a belső konszolidációra, mint a birodalom területének növelésére. Amennyiben a hadsereg elsődleges feladata a principátus alatt valóban a védekezés volt, akkor az 1. és 2. században kitűnően végezte a dolgát, míg a 3.-ban, amikor gyakorta sikerült idegeneknek betörniük a határokon túlról, már jóval kevésbé. Tudósok megkísérelték rekonstruálni a rendszert, melyre a hatékony védelem hosszú időszaka épült, illetve feltárni a későbbi sikertelenség hátterében álló tényezőket.
Minden egyes határszakasz katonai létesítményeit megvizsgálták, abból kiindulva, hogy ezek egy logikus és mindenekelőtt hatékony stratégiai elképzelés alapján születtek. Nézetük szerint a teljes birodalom szintjén — ahol már mindent átfogó stratégiáról beszélünk, hiszen az állam minden erőforrását a hosszú távú előnyök szolgálatába állította — a császár és tanácsadói nagy körültekintéssel tervezték meg, hová és hogyan csoportosítsák katonai erejüket, fenntartva a kellő egyensúlyt az egyes provinciák között. E szemlélet sok szempontból úgy tekint a Római Birodalomra, mint valami „modern államra", melynek elsődleges célja, hogy megvédje területét és javait a külső agresszorokkal szemben, ami végtére is minden mai demokrácia fő célkitűzése. E nézet hívei úgy vélik, hogy Róma nyilvánvaló sikereivel tanulságul szolgálhat a modern világnak.

A fenti felfogással ellentétes álláspontot képviselők érveiben fontos szerepet kap a Római Birodalom „primitív" vonásainak hangsúlyozása, a gyors hírközlés és közlekedés, valamint a kiterjedt hivatalnokrendszer hiánya. Azkómai kor alapvetően térkép nélküli világ volt, a földrajztudományról alkotott korabeli nézetek pedig még annyira gyermekcipőben jártak, hogy rendkívül megnehezítették a részletes és összetett tervezést. Éppen ezért — érvelnek ezen az oldalon — nem lehetséges, hogy a császárok bármilyen átfogó stratégiai tervet tudtak volna alkalmazni, még ha képesek is lettek volna kidolgozni ilyet. Ehelyett döntéseik szinte kivétel nélkül az eseményekre adott válaszlépések voltak, nem pedig valami nagyszabású stratégia részei. Az egyes határszakaszokon, a helyi stratégia szintjén a katonai bázisok elhelyezkedése sokkal inkább véletlenszerűen alakult ki, semmint egy szabályos rendszer részeként. Ezenfelül számos térségre vonatkozóan alig van bizonyíték arra, hogy összehangolt külső fenyegetéstől kellett volna tartani.

A birodalom keleti részén a parthusok és az őket követő szászánida perzsák csak ritkán provokáltak ki konfliktust Rómával, ahhoz pedig túl gyengék voltak belülről, hogy jelentős területeket ragadjanak el tőle, és meg is tudják tartani azokat. Máshol a törzsi népek messze nem voltak annyira egységesek, hogy komoly katonai fenyegetést jelentettek volna, kivéve néhány ritka esettől a 4. és valamelyest több alkalomtól az 5. században. Azt is állítják, hogy a római császároktól egészen a késő ókorig távol állt a védekező jellegű politika, helyette további terjeszkedésben gondolkodtak, annak reményében, hogy megvalósíthatják a propagandafogásként hangoztatott határtalan birodalmat (imperium sine fine). Róma továbbra is agresszív politikát folytatott, a csapatok pedig sok helyütt azért állomásoztak a határvidéken, mert a következő hódító hadjáratra várakoztak.
Mivel a két tábor hívei között egyelőre semmiféle széles körben elfogadott konszenzus nem alakult ki, leghelyesebben talán akkor cselekszünk, ha elismerjük, hogy mindkét elméletnek sikerült felvetnie néhány fontos kérdést. Az ókori források tanúsága szerint nem létezett egységesen és egyértelműen sem támadó, sem védekező világkép, helyette inkább különböző álláspontokról tudunk. Még ennél is fontosabb, hogy a források egyértelművé teszik: a rómaiakat jobban foglalkoztatta a tényleges hatalomgyakorlás kérdése, mint egy földdarab fizikai elfoglalása, ezért inkább politikai alakulatokkal foglalkoztak, úgymint államokkal, királyságokkal és törzsekkel, nem pedig egyszerűen földterületekkel.

A Római Birodalom addig terjedt, ameddig a rómaiak el tudták érni, hogy az ott élő népek azt cselekedjék, amit ők szeretnének, vagy talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, el tudták rettenteni őket attól, hogy olyat cselekedjenek, melyet a rómaiak nem akartak. A római ideológiában hangsúlyos szerepet kapott Róma hatalmának fenntartása és hírnevének megőrzése. A katonai vereség vagy a gyengeség látható jelei ezeken csorbát ejtettek, ami megtorlást kívánt.
A római hadjáratok gyakran agresszív módon zajlottak, ha másért nem, hát azért, mert a hadsereg egyszerűen hatékonyabban működött támadásban, mint passzív védekezésben; ugyanakkor a sikeres háborúhoz nem mindig volt szükség új területek állandó megszállására. Rómá sokkal erősebb volt, mint bármelyik nép, akivel kapcsolatba került. A rómaiak által elfoglalt határsávok kétségtelenül a külső támadások megállítására szolgáltak, és nem arra, hogy Róma hatalmának végső kiterjedését jelezzék. Róma képes volt arra, hogy jóval ezeken a határokon túl is érvényt szerezzen akaratának, és ezt meg is tette.

A római hadsereg jelentős hányada tartózkodott a birodalom szélein; hosszú időszakokon át ugyanabban a térségben, és közben háborúzott a provinciákon kívül élő népekkel. Valami központi tervezés zajlott ugyan, jóllehet ez arra korlátozódott, hogy hány egységet — ezek közül is főleg légiót — állomásoztassanak egy-egy provinciában. Hogy ezt modern kritériumok szerint átfogó stratégiának nevezhetjük-e, megkérdőjelezhető.


Forrás: Adrian Golsworthy - A Római hadsereg története