logo

XXX Novembris AD

Határzónák

A rómaiaknak igazából nem volt ami „határ" szavunknak megfelelő kifejezésük. A latin „limes", amit a leggyakrabban emlegetnek ebben az értelemben, utat jelentett, és nagy részben meg is őrizte eredeti jelentését. A katonai bázisokat összekötő utak alapvető fontossággal bírtak minden hosszabb időtartamú katonai műveletnél. A jó minőségű, bármilyen időjárási körülmények között használható úthálózat lehetővé tette a csapatok és az utánpótlás gyors és hatékony mozgatását. Ahogy már korában is megállapíthattuk, a római nagyerődök és kisebb erődítmények nem elsősorban védekező harcmodorra szánt építmények voltak; a helyőrségek katonái a támaszpont falain belülről csak nagyon ritkán bocsátkoztak harcba az ellenséggel.
A római hadsereg rendszerint jobban felkészült és fegyelmezettebb volt ellenfeleinél, fejlettebb parancsnoki struktúrával rendelkezett, és gyakorta fegyverzet és felszerelés tekintetében is fölényben állt. Mindez jelentős előnyhöz juttatta a nyílt terepen vívott ütközetekben, és még számbeli hátrányát is képes volt ellensúlyozni. Így tehát ha egy római egységet támadás ért, azaz első adandó alkalommal elhagyta a bázisát, hogy a nyílt színen megütközhessen az ellenséggel. A fejlett úthálózat pedig lehetővé tette, hogy a terepen a különböző hadtestek sereggé álljanak össze.

Számos határzóna fontos természetes határvonalak mentén húzódott, már csak azért is, mert gyakran ezek határozták meg az adott terület politikai földrajzát is. Africa provincia határainak nagy része akkor alakult ki, amikor a hadsereg elérte a ritkán lakott, nehezen járható sivatagi területeket. Európában a Rajna és a Duna, míg Syriában az Eufrátesz képezte szerves részét a határvédelmi rendszernek. A folyókon, ahol gyakran gyorsabban ment a csapat- és áruszállítás, mint a szárazföldön, római hadihajók járőröztek. A vizek emellett természetes akadályként is működtek, a hadsereg ugyanis nagy gondot fordított arra, hogy minden egyes hidat vagy átkelőt az ellenőrzése alatt tartson.
A nagy létszámú seregeket lelassította, ha folyó akadt az útjukba, mivel az átkeléshez szükséges vízi alkalmatosságokat magukkal kellett vinniük, vagy a helyszínen kellett elkészíteniük, esetleg beszerezniük. A késlekedés lehetővé tette a rómaiak számára, hogy nagyobb erőkét14bnjanak össze a támadás elhárítására. Ezen a helyzeten csak a rendkívüli időjárási körülmények változtathattak, például ha télen annyira hideg volt, hogy befagytak a folyók. Ugyanakkor ugyanezek a folyók a rómaiak számára nem jelentettek különösebb akadályt, mivel ők tartották ellenőrzésük alatt a hidakat és a gázlókat, flottájuk pedig a vízen járőrözött. A római seregeknek nem jelentett számottevő nehézséget, ha hirtelen és gyorsan át kellett kelniük egy folyón, hogy megütközzenek az ellenséggel. A határvonalak tehát a mozgást mindkét irányba meggátoló akadályok helyett inkább erős bázisok voltak, ahonnan a hadsereg bármikor támadásba vagy ellentámadásba lendülhetett.

Az auxiliáris erődök jellemzően a provincia peremén futó út mentén vagy annak közelében, egy vonalban helyezkedtek el. A kimagasló fontosságú pontokat — hágókat, sivatagi vízlelő helyeket és folyami átkelőhelyeket — rendszerint nagyobb erődök védték. Ezek mellett létezett számos kisebb létesítmény, a csekélyebb létszámú különítmények befogadására képes kiserődöktől kezdve egészen a mindössze néhány fős őrtornyokig (turres és burg).
Az őrtornyok ott sorakoztak számos római határvonal és fontosabb út mentén, és még Traianus oszlopán is ábrázoltak belőlük néhányat. Egyes helyeken úgy tűnik, egyszerű megfigyelőpontokként működtek, melyek egyrészt a magaslati megfigyelést voltak hivatva szolgálni, másrészt pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a hadsereg jelenléte fizikailag is láthatóvá váljon az adott környéken. Nagyon is elképzelhető, hogy e tornyok sora azt az érzést kelthette, hogy a hadsereg szeme mindent lát.
Más esetekben a tornyok egyszerűbb üzenetek továbbítására alkalmas jelzőrendszerként működtek, ahonnan a katonák tűz- vagy fényjeleket adtak le egymásnak, ez utóbbiakat a szemafor kezdetleges formájának segítségével.

Jóllehet a rögzített pontokról történő megfigyelés is szolgált némi információval a hadsereg számára, a mozgó járőrök beszámolóiból sokkal több következtetést lehetett levonni. Az egyik oka, hogy a tisztán gyalogos cohorsokkal szemben igen nagy volt a cohortes equitata aránya, pontosan az, hogyYzeka megfelelő megosztásban gyalogos és lovas katonákat is tartalmazó kisebb létszámú egységek különösen alkalmasak voltak a határvidéki járőr- és kísérőfeladatok ellátására.

A sivatagos vidékeken némely vegyes cohorsban kis számban helyt kaptak tevén ülő katonák (dromedarii) is, akik a száraz éghajlati körülmények között kiválóan megfeleltek a hosszú távú járőrfeladatok ellátására. A katonák által látottak és hallottak mellett legalább olyan fontos szerep jutott a katonai zónán jócskán átívelő diplomáciának. Parthiából és később Perzsiából rendszeresen jöttek s mentek a követek, de hallunk olyan centuriókról is, akik a 2. századi Germaniában beültek a törzsi vezetők gyűlésére. A rómaiakkal jó viszonyt ápoló törzsfők gyakran anyagi támogatásban, olykor katonai tanácsban, sőt konkrét katonai segítségben is részesültek.


Forrás: Adrian Golsworthy - A Római hadsereg története