logo

VIII December AD

A határárok .

Mint már említettük, Jacobi fedezte fel 1893-ban a Tanúsban. A felfedezést így írja le:
A limestöltéssel meglehetősen párhuzamosan, annak lábától átlag 6 m. (20római láb) távolságban egy 0,5 m. mély árok fut. Be van fedve s csak helyenként, nevezetesen a vonaltöréseknél van külsőleg is jelölve. Keresztmetszete mindig oly széles, hogy egy ember benne dolgozhatott a föld kihányásánál. Helyenként ki van kövezve s vagy földdel töltődött be, vagy kővel van egészen betakarva.
Szén, cserép, idegen kőanyag stb. kivált a hajlási pontoknál fordulnak elő, de általában mindenütt szükséges volt, a hol attól lehetett tartani, hogy idővel a visszatöltődött föld úgy összenő a televénnyel, hogy a határt nem lehet könnyen felismerni és így határvillongások keletkezhetnek. Mert Jacobi ezt nem tartja másnak, mint az első határjelzésnek, mikor az említett szén, cserép és kő signa-k ént kerültek a föld alá s a külső hatások elkerülése végett fedték be őket.
A felfedezés szenzációs hatást idézett elő. Legjobban bizonyítja ezt az, hogy Mommsen Tivadar ennek alapján újból foglalkozik a limes fogalmával. Az ő reá valló fejtegetések lényegét már ismerjük. Itt csak épen azokra a pontjaira térünk ki e fejtegetésnek, a mely ezt a kérdést előbbre vitte s a további kutatásoknak is utat mutatott.

Jacobi következtetéseivel szemben utal arra, hogy az írókból nem tudunk arról a szokásról, mintha a határt föld alá rejtett cserepekkel, szénnel, stb., jelölték volna. Ellenben igen is tudósítanak arról, hogy ilyen jeleket a termini alá tettek, hogy az utóbbiak véletlen vagy szándékos elmozdítása esetén az eredeti hely mellett tanúskodjanak. Nem hiszi tehát, hogy csak a Jacobi felfedezte árok és az abban levő tárgyak jelölték a határt, hanem kellett lennie valami kívülről is szembetűnő jelnek: karónak, cölöpnek vagy ilyesminek. Utal egyúttal arra, hogy a limeskutatók figyelmét mindeddig elkerülte egy fontos körülmény, az t. i. hogy a limes lényegében, minden lehető eltérés mellett kettős - belső és külső - jelzésű határsáv; egyúttal pedig - legalább eredetileg - katonai út, mely idővel persze a mögötte levő kulturvidékre kerül vagy részben el is esik. Ö tehát a Taunusban talált kikövezést nem az első, hanem a töltés és a sánc képezte belső határral egyidős külső határnak tártja.
Az a tény, hogy Mommsen is fontosnak tartotta a felfedezést, egyszerre mindenkit annak kutatására ösztönzött. Egyszerre emlékezni kezdett rá, hogy a raetiai limesfal előtt, attól 14 lépésre, már Mayer is említ egy sekély kis árkot, mely párhuzamosan követi a falat, sőt itt-ott mögé kerül; s ahol már nem látszott a fal, erről tudta meg, hogy vájjon helyes úton jár-e? Mayer és utána Ohlenschlager, ebben az árokban a Spartianus által említett Domitianus-féle erődítés, vagyis cölöpözés utolsó maradványát látják.

Cohausen szintén látta ezt az árkot, de a fennebbiek - általa is idézett adataival szemben - azt hiszi, hogy ennek Mayer és Ohlenschlager téves magyarázatot adtak: nem más az, mint egy pomoerium-szerű jelzése annak, hogy a fal és az erdő között mekkora szabad helynek kell maradnia. Ahol nem volt erdő, ott nem is volt erre szükség. Utal arra, hogy vasútjaink mellett is van ilyen határolás.
Ismét felelevenedik annak az emlékezete, hogy egészen hasonlót Wolíf és Dahm már 1885-ben Grosskrotzenburg mellett is állapítottak meg, de nem értették meg s hogy Sarwey is látott az angliai limesnél egészen olyat.
Jacobi felfedezése tehát ismét felkeltette a már-már feledésbe ment árok iránt való érdeklődést és egy bizottság, mely Soldan, továbbá Sarwey és Popp táborokból állott, állapította meg, hogy a Taunusban és a hinheimi erdőben levő árkok - külsőleg - úgy hasonlítanak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, bár Popp tábornok, ki az utóbbit kutatta, nem talált benne semmit. Az árok a faltól 10-11 m. távol van, 15-2 m. széles, 30-40 cm. mély.

Mindez erős ösztönző arra, hogy a kutatás tovább folyjék. A Limesblatt minden számában találunk közléseket, melyek megállapítják, hogy nemcsak a Duna-Rajna vonalon, hanem a Mümmling-Neckar vonalon is megvan az árok. Céltalan volna mindezen jelentéseket bővebben ismételnünk. Csupán a legjelentősebbekre utalunk, mint amelyek a kérdés fejlődését igen tanulságosan szemléltetik.
Ebből a szempontból figyelemre méltó Loeschke jelentése, mely szerint az általa átvizsgált Sayn-Oberbieber vonalon az árok a fölszínen nem látszik. Átvágásokkal állapította meg, hogy átlag 8-9 m.-re van a limestöltés lábától, 1 -15 m. mély, felül 50-80 cm., alól 35-50 cm. széles; oly meredek tehát, hogy nem állhatott sokáig nyitva. A benne talált anyag változó.

Kőszegény helyeken csak elvétve van benne kő s ha minden - nem ott nőtt - követ számít, akkor is átlag 2 m.-re esik egy; de van két kő egymástól 9 m.-re is. Nem is hajlandó egyikét sem határjelző kőnek állítani. Van ellenben szén és cserép. Ennek a magyarázatát is adja: Nem más az, mint az egykor valójában, késóbb csak jelképesen a határok isteneinek bemutatott áldozat maradványai.
Talált fadarabokat és vasszegeket; utóbbit ő neki is feltűnő számmal: 20 m. hosszú vonalon 20 szeg, 20 cserép és sok faszén. De azért határozottan állítja, hogy a vasszegek semmiesetre sem az ugyan ott talált famaradványokkal hozandók kapcsolatba. Inkább azt mondja, hogy: a határt jelképesen „leszegezni akartak. Az Aubach való esésnél némileg módosul az árok: valamivel sekélyebb, a palarétegbe vágták s két oldalát is élükre állított palalapokkal rakták ki. Oly változás, mely a lényeget nem érintve, a talajviszonyokban leli magyarázatát.

Nemsokára bebizonyult azonban, hogy Loeschke megjegyzései túlságosan koraiak és elméletiek voltak. Újabb meglepetésül u. i. 1894 márciusában Kohl gyógyszerész a raetiai vonalon Mönchsroth, Weiltingen és Michelbach körül úgy az erdőben, mint a mezőn cölöpkerítés nyomait fedezte fel. E nyomok 12-18 m.-rel vannak a föld színe alatt, a faltól 2 m. távolságban, de nem mindig párhuzamosak vele. A nyomok sötétbarnák és úgy látszik, hogy fenyőfától származnak. Megfigyelték azt is, hogy egy cölöp· nyom és egy kő váltakozik egymással. Weissenburg és Kipfenberg közt pedig éppen olyan jelenségekkel találkoztak, mint a Taunusban.
Ugyancsak Kohl megtalálta még abban az évben magukat a cölöpöket is, még pedig 215 m. hosszú vonalon 43 darabot. Ezek átmérője 15-25 cm. s egymástól 15-40 cm. re vannak. Alól vízszintesen lefürészelték (tehát nem hegyezték meg) s úgy állíttattak a másfél méter mély, felül 11 m., alól 80 cm. széles árokba. Hasonló cölöpöket egyébként már Cohausennek is jelentettek a Wetterauból. Moebius lelkész találta azokat Steinheimtól északkeletre a Wintersberg északkeleti lábánál római tárgyakkal. Cohausen akkor hídmaradványnak tartotta őket holott ott ilyenre nem volt szükség.

De megtalálták máshol is ugyanakkor. Steimle őrnagy, Kohl-nak déli szomszédja, a württembergi vonalon, egy ingoványos talajban szintén megtalálta a cölöpöket. Itt már a gömbölyű fák ketté voltak hosszában hasítva s lapos oldaluk fordult a külföld felé. Ez az oldaluk átlag 40 cm. széles, félvastagságuk pedig átlag 26 cm. Az egyes cölöpök 15-20 cm.-re vannak egymástól. Alól ezek is fűrésszel voltak vízszintesre vágva. Ugyancsak ott megtalálták az összekötő hosszgerendákat is.
Nemsokára Schumacher is jelenti a württembergi külső vonalról, hogy megtalálta a kikövezett árkot s benne 80 cm. széles deszkákat. S mivel Kohl 1895-ben a Felchbachthalban 22 m. mélyen már egy olyan cölöpöt is talált, mely három oldalán kővel volt megékelve?
Kétségtelennek látszott, hogy a Jacobi felfedezte és később az egész vonalon megállapított árok, nem más, mint a Spartianus által említett: „stipitibus magnisin modum muralis saeptis funditus jactis atque connexis barbaras separavit, helyének megfelelő cölöpsor maradványa. Vagyis, hogy már Mayer és utána Ohlenschlager helyesen ítélték meg az árok jelentőségét, míg Jacobi részben tévedett. Csak részben, mert hiszen az, hogy a cölöp kerítésnek egyúttal határjelző hivatása is volt, bizonyos.

De újabb Jeletek gondoskodtak róla, hogy a végső szót ne lehessen még kimondani. Kohl, mikor az említett, három oldalon kövekkel megékelt cölöpöt megkapta, ugyanakkor szól már egy kétfelé ágazó kősorról is, mely nagy kőlapokból áll s ezek az árok közepe felé összehajolnak: mintha valamit be akartak volna velük takarni.
A fővonal 170 m. hosszú; ebből egy egészen hasonló kiválik és limesfal felé irányúi, de azután hamarosan ismét irányt változtat s a másikkal és a limesfallal párhuzamosan a kettő között halad mintegy 50 m.-en át, kétszer átvágja a már biztosan megállapított cölöpsor vonalát s azután megszűnik. Az elülső vonalnak, melyből kiválik, már elébb vége van. A dolog tovább izgatta s Raitenbuchtól délkeletre ismét megtalálta a kősort, 5 m.-re mellette a cölöpsor árkát, azután 45 m.-re a limesfalat s ebben 50 cm.-re egy fonott sövény karóit.

Bármennyire izgatta a kíváncsiság, nem nyúlt maga a kősorhoz, hanem jelentést tett Hettnernek, a limes-bizottság archaeologies dirigensének, aki Loeschke bonni egyetemi tanár és szintén vonatszakaszbiztos kíséretében szállott ki. Amint hármuk jelenlétében szétnyitották a köveket, kitűnt, hogy azok közt egy kis árok van, benne famaradványok s hogy ezek szerint a kövek nem egyébre szolgáltak, mint cölöp vagy karóékelésre. Vagyis ugyanaz a jelenség, mint máshol is.
Az a tény, hogy ilyenformán most már több cölöp-, illetőleg sövényárok kerül egymás mellé, már akkor nem volt újság. Dr. Tidain, gunzenhauseni orvos, a Kohlnak két szakasza közé eső vonal biztosa már régebben, nagyon világosan megállapította ezt a Gundelshalm határában tevő Holté határrészben, de vonalának más részein is. Itt a sorrend - kívülről kezdve - ez: cölöpkerítés, limesfal és fonott sövény. Utóbbi 10-15 cm. vastag, hegyezett karókból áll, melyek rendesen kettesével, néha hármasával állnak egymással szemben 15-20 cm. közt hagyva, a hosszvonalban 40-50 cm. távolságban egymástól.
Átlag 2 cm. vastagságú ágakból font sövény karói, amit biztosan meg lehet állapítani. Nem párhuzamos a cölöpkerítés árkával s a limesfal nem egyszer keresztül megy rajta. A karók számára szolgáló árok csak fél méter mély s a karók köze kövekkel van kitöltve, amit azonban ő nem hajlandó ékelésnek tulajdonítani, mert ahhoz igen sok a kő. Ellenben igen jól megfelel annak, hogy ilyen módon a kőfalnak legyen helyettesítője.
A cölöpkerítésre nézve fontos az a megállapítása, hogy a belső oldalon két keresztgerenda volt: az egyik 45, a másik 80 cm. magasságban, kivált a nagyon sziklás részeken. Utóbbiról azt hiszi, hogy az egyes cölöpcsoportok összekötői. Abból a tényből, hogy úgy a cölöpkerítés, mint a limesfal átmegy a sövénykerítés árkán, világos, hogy nem egykorúak, hanem amazok későbbiek. Ez áll Kohl fentebb említett vonalaira is.

Egészen hasonlót tapasztalt Soldan és Anthes az Arnsburgtól Capersburgig vezető vonalon, ahol a nagy limesárok előtt 35 m.-rel van a cölöpkerítés árka, minden kőrakás nélkül, pusztán gazdag faszén maradványokkal s ettől 52 m.-rel kijjebb van a sövényárok, mely nem párhuzamos a limes-szel s természetesen a cölöpkerítéssel sem.
Ugyancsak támogatja ezt a megfigyelést Fabricius és Lehner tapasztalata is. Amaz a Holzhausen táborától Hunzelig terjedő vonalat vizsgálta át 1898-ban, emez Holzhausen táborának keleti szomszédságában mutatja be a limestöltés, a sövény és cölöpkerítés helyrajzi viszonyát.

Fabriciusnak az árkok segítségével sikerült a Cohausen-féle limes-irány nagyjában való helyes voltát megállapítania. Az útmutató árok átlag 55 m. távolságban fut a limestöltés előtt. Felső szélessége 50 cm.; alsó szélessége 25-30 cm., mélysége 1 m. Mindkét, de kivált belső oldalán nagy lapos és hosszúdad köveket talált. Ahol ezek a kövek az ároknak úgy a külső, mint a belső oldalán meg voltak, meg lehetett állapítani, hogy - ép úgy, mint Kohl kősoránál - a középfelé összeestek. Közben faszénnel vegyült föld, helyenként rozsdás vasszögek, kivált a tornyok közelében cserép is került elő, sőt egy vaspatkó is.
A homokos talajban nagyobb az árok: 145 m. mély, 80 cm. felső és 35 cm. alsó szélességgel. A külső oldala itt is meredekebb, mint a belső. Talált egy helyet, hol a limestöltés ferdén vágja az árkot. Pontosabb megfigyelésnél kitűnt, hogy a metszési pont előtt valamivel egy másik ága kezdődik az ároknak, mely tovább is párhuzamos a limes-töltéssel. Sőt sikerűit egy harmadik árkot is megállapítani ugyanott, mely azonban az ő 40 cm. mélységével és 20 cm. szélességével csak igen gyönge sövénykerítés számára lehetett alkalmas.

A legutóbbi árkot máshol a vetések miatt nem kutathatta; a két elsőt azonban több helyen megtalálta. Kohlnak a raetiai limesnél tett tapasztalataira tehát itt a tökéletes analogia. Fabricius ezekből már le is vonja a következtetést. Mi azonban előbb lássuk, hogy mit tapasztalt Lehner. A kép nagyon világos: a limestöltés előtt van annak árka; az utóbbinak külső széle melleit kezdődik a kikövezett út, mely átlag 4 m. széles. Mikor átvágta az utat, alatta, a limestöltés árkának külső peremétől 12 m. közt változó távolságban egy újabb árkot talált, a szokásos méretekkel. Mivel világos volt, hogy az utat csak azután építették rá, mikor a limestöltés és árok is épült, kereste az utóbbinak megfelelő árkot. És a töltés árkának külső szélétől 8 m.-re meg is találta azt.

Világos tehát, hogy a töltéssel egyidejűleg cölöpkerítés is volt abban az árokban, mely a legnagyobb és a limesfallal, illetőleg a limes töltéssel és limesárokkal párhuzamos. Ezt megelőzőleg azonban már volt egy sövénykerítés s utána egy valamivel erősebb, de az utolsónál gyöngébb - mert amazénál nagyobb, de ennél kisebb árkú - kerítés. Az utóbb építettek nagy általánosságban megtartják az előzőnek irányát, annak nyomába is lépnek s ilyenkor a korábbinak nyomait megsemmisítik, máskor azonban - néha lényegesen - eltérnek attól s ilyenkor megállapítható a korban és szerkezetben való eltérés.
Jacobi a Saalburgról írott munkájának idézett helyén még 1897-ben is kitart a mellett, hogy az általa megállapított árok képezi az első és tulajdonképpeni határt s a benne levő kövek, szén és cserepek ennek jelzői. A talált hosszgerendák nem mások, mint a határ irányának fel-ismerését könnyítő jelek. Hivatkozik korunkbeli, törvényen alapuló példára, mely szerint ott, a hol ingoványos helyeken a határjelzés nem sánccal történik, égetett végű cövekeket kell alkalmazni s benn a földben szintén szenesített keresztfával összekötni. Tagadhatatlan, hogy nem a levegőbe beszél és állításait a római földmérők adataira alapítja. Csakhogy azokat egyoldalúan értelmezi, holott mint már Mommsen megírta, azoknak adatai nem mindig alkalmazhatók teljesen az állami határra is.

Teljesen Jacobi mellett van - eleddig utolsó erre vonatkozó cikkében - Sarwey. De azóta magát Jacobit is meggyőzhette saját újabb felfedezése, melyről röviden már szóltunk, mikor azt mondtuk, hogy a limestöltés Feldberg melletti hármas tagozásának is magyarázatát adta. E felfedezés szerint a hármas tagozásu töltés középső és külső tagjában egyaránt felfedezte az egykori cölöpkerítés nyomait s így ő maga állapítja meg, hogy a középső töltésben levő cölöpkerítésnek a régebbinek kell lennie s csak azután, mikor ezt megsemmisítették, készült a külső, az új töltéssel együtt. Ez a felfedezés annál fontosabb, mert egyúttal azt is mutatja, hogy a cölöpkerítést akkor is megtartották, mikor a töltés már régóta megvolt. Már pedig ő addig a határárkot ideiglenes batárjelzésnek tartotta, melyet a töltés és az árok váltott fel, mint végleges határ.

A többi szakember már elejétől mind a Spartianus adatának megfelelő cölöpsor maradványának tartja, amely egyúttal természetesen a határt is jelezte. A cölöpök végét megszenesítették, hogy tovább tartsanak. Összekötő gerendáikat vagy fecskefark alakú bevágásokba eresztették be, vagy rászögezték. Utóbbi feltevésre adnak alapot a rajnai limesnél talált vasszegek. Sőt egy alkalommal faszegeket is említenek.

Ne hagyjuk említetlenül, hogy ezt a cölöpkerítést a Mümmling-Neckar vonalon is sikerült megállapítani, a Majnától egész Wimpfenig. Itt nem lévén sem limesfal, sem töltés, távolságát az őrtornyoktól számítják s ez 30 m. körül mozog. A néha kívülről is látható árok 13-14 m. mély, a benne talált, gömbölyű cölöpök átmérője 25-35 cm.; helyenként csak földdel, máskor kövekkel is megékelték. Egymástól 10-20 cm.-re voltak. Helyenként tőle 4-5 m.-re, egy átlag 5 m. széles utat találtak, természetesen a tornyok felé eső belső oldalon.
Ezek után már egészen világos volt az is, a mi addig érthetet-lennek látszott: hogy miért hívja a nép a töltést és árkot Phalgrabennek s honnan van meg ennek a névnek a raetiai falnál is a jelentősége, mikor magát a falat is helyenként a Pfahl változatainak egyikével hívják; de kivált itt is, ott is, miért van annyi község és határnév, a mely ennek egyik alakzatát mutatja?
Úgy bizonyult, hogy a cölöpsor megvolt az egész vonalon mindenütt. De nem úgy, mint Hübner vélte, hogy a töltés és árok között, sem pedig a mint mások hirdették, hogy az árokban, vagy a töltés ormán, mely gondolatokat Cohausen a legerélyesebben utasít vissza s azt mondja, hogy ez úgy katonai, mint technikai szempontból annyira lehetetlen gondolat, hogy csak teljesen járatlan embertől származhatik. De az ilyen módon leócsárolt feltevés mégis túlélte Cohausent s végérvényesen csak a XX. században dőlt meg, mikor az egyetlen hívője is elhagyta. A dolog elég érdekes arra, hogy megismerkedjünk vele.

Az a kérdés, hogy vájjon a töltésen és árokban nem volt-e valami különös, mesterséges akadályoztató elhelyezve, a limesbizottságot is foglalkoztatta. Minthogy azonban feltételezésére semmi támpontot nem találtak, Fabricius a bizottság 1898. évi működéséről szóló jelentésében kimondja, hogy ilyen nem volt.1 Ennek azonban határozottan ellene mond Schuchhardt a hannoveri múzeum igazgatója. Erre Fabricius felszólítja, hogy végezzen ő a maga személyes felügyelete alatt kutatásokat a limesnek tetszés szerint rendelkezésére bocsátandó helyén. Ez meg is történt 1902 tavaszán, mikor Schuchhardt a Polli és Hunzel közötti vonalon, ahol egy a legjobb fentartásúak közé tartozó limesszakasz van, négy átvágást csinált.
Kutatásainak eredményéről levélben számol be Fabriciusnak. Levelének tartalma ez:
Mind a négy átvágásnál nagy mennyiségű faszenet találtak az egész töltésben. Magyarázata az, hogy a töltéshez a földet a régi cölöpkerítés mellől vették közvetlenül, a hol szintén sok a faszén, jogot adván arra a feltevésre, hogy a töltést megelőző korban leégett ez a cölöpsor. Minden átvágásnál találtak az eleven földben, a limestöltés belső szélénél, vagy valamivel hátrább mélyedéseket, melyek kétszer szabálytalan, a töltés irányában futó medencének (Mulde) látszanak. De inkább fagyökér helyére, mint cölöpágyra vallanak s ez utóbbi feltevés ellen szól, hogy bennük sem szenet, sem égett földet nem találtak. Csak egyik átvágásnál mutatkozott eltérés. Itt a töltés belső szélétől 4 m.-re, az eleven földben 45 cm. felső és valamivel kisebb alsó szélességű, 25 cm. mély árok van, fenekén kisebb nagyobb cölöplyukakkal, melyek az árok fenekébe 20-35 cm. mélyre nyúlnak s egymástól félméter átlagos távolságban vannak. Mindenik tele volt faszénnel és égett földdel; a fát tehát benne égették el.
Szenet csak 30 cm. magasságig, vagyis a lyuk felszínéig találtak s a felszínen kis területen szétszórva. Következik ebből, hogy a mikor a limestöltés készült, a fakerítés már elpusztult volt. További folytatásában bemegy a töltés alá, tehát az árok felé hajlik s így a töltéshez semmi köze.

A töltés szerkezetére semmi biztosat nem talált. A kevés, szabálytalan mélyedésből, melyet találtak, semmi esetre sem lehet arra következtetni, hogy a töltést valami szabálytalan ültetésű eleven sövény, gyepű (Gebück) borította volna. Fabricius a levélhez fűzött szavaiban ezzel eldöntöttnek veszi a kérdést és minden alappal. De azért még mindig marad hátra meg-világítandó kérdés az ilyen módon megállapított limessel kapcsolatosan. Nevezetesen az: hogyan áll a dolog ott, ahol hegyszakadékok, folyók, ingoványok állják útját a limesfalnak, illetőleg a töltésnek és ároknak?
A kérdés már azért is nehéz, mert úgy a folyók, mint az ingoványok csak nagy szárazság alkalmával kutathatók át és akkor sem alkalmasan. Épen azért az erre vonatkozó adatok meglehetősen hiányosak, de módot adnak azért arra, hogy egy helyen megállapított lényekből a más helyen volt állapotokra alappal bíró következtetést von-hassunk le.
A kérdést már Cohausen felveti, de nem tud rá feleletet adni. Csak ezt vallja be s annak tulajdonítja, hogy ha volt is ilyen helyeken fal, illetőleg töltés és árok, elmosta az áradás, leomló eső stb. Ez is egyik legfőbb oka szerinte annak, hogy a limes irányának megállapításánál az ilyen helyeket kerülték a rómaiak. Már határozottabban nyilatkozik a fiatal Paulus, mikor azt állítja, hogy a mocsaras völgyekben nem is volt fal vagy töltés, hanem csak faépítmény. A követ az áradások elmosták volna, hacsak nem csinálnak neki olyan hatalmas alapépítményt, a melyből ma semmit sem látnunk lehetetlenség volna. A megállapított tények megcáfolták feltevését.

A legelső hírt Steimle őrnagy adja arról a tapasztalatáról, melyre a Roethenbach völgyében, a raetiai és germaniai limes találkozási helyének kutatása közben tett szert. Itt a fal egészen benyúlik a patak széléig, mely a fal végétől pár lépésre folyik. A patakban megtalálta még az egykori átjáró 5 darab cölöpjét s azt a tudósítást kapta, hogy a hatodikat csak az előtt szedték ki a parasztok. A patak túlsó oldalán közvetetlenül folytatódik a fal.
Kohl is kutatta a területébe eső Wörnitz és Rezat folyókon az átkelés nyomát. A Wörnitz völgyében csak cölöpöket talált, melyek 35-45 cm. vastagok s egymástól csak 5 cm.-re vannak. A keresztfák fecskefarkos beeresztéssel kötik össze az egyes cölöpöket. A Rezat völgyében még a folyó iszapjában, 35 m. mélyen is megtalálta a falat úgy, hogy mindössze egy 60 cm. széles megszakadást tételez fel. Szintén közvetetlenül a folyóig halad a töltés a Kocher déli partjánál Öhringentől északra. A Rothenbach átjárójához hasonló cölöpözést találtak az Aar folyón Adolphseck-nél Jacobi és Wolff, míg az Altmühlön ugyanilyet Winkelmann állapít meg.

Legalaposabb megfigyelést lehetett azonban tenni az 1893. évi száraz nyáron a Sulzach völgyében a Weiltingen közelében levő Untermichelbach mellett. A mint a fal a folyóhoz közeledik, mindig nagyobb köveket használtak hozzá s végül mindkét oldalon hatalmas 11 m. széles, 80 cm. vastag és 60 cm. magas kövekből épült úgy, hogy egy ilyen kő a fal egész szélességét kitette. A folyócska két partján levő utolsó két ilyen kőtömb között 45 m. tér van, de ez eredetileg csak 38 m. volt.
Jellemző azonban, hogy azok a kőtömbök, melyekből a falnak ez a része épült, nem voltak közvetetlenül egymáshoz illesztve egyik parton sem, hanem 20-35. cm. széles nyílások voltak közölük, kőalapokkal átfedve, hogy áradásnál legyen lefolyása a víznek. Magában a folyó ágyában tölgyfa oszlopokat találtak és pedig két csoportban 3-3 darabot; ezek 15 cm. vastagok s egymástól 30 cm. távol állottak. Ugyancsak találtak hasonló vastag és 1-4 cm. hosszú kereszt és hosszgerendákat. Meg van adva tehát egy gyengébb szerkezetű hídnak minden alkotó része.

Az ingoványon való megállapításra legelőször szintén Steimle őrnagynak volt alkalma, Sarwey generális jelenlétében. Gmünd mellett a Schiessthal ingoványaiban 70 cm. magas, 45 cm. vastag cölöpöket talált, 125 m.-re a föld felszíne alatt, egymástól átlag 46 cm.-re. Kedvezőbb és világosabb az az eredmény, melyet Wolfí mutat be képben is a Dambach melletti mai tóról. Mindenekelőtt meg kívánja állapítani, hogy a tó újabb korú, melyet az egykori római táborra épült vashámor tulajdonosa mesterségesen állít elő az egykori ingoványon. Végre több, mint tíz évi kérés után rá tudta venni a hámor tulajdonosát, hogy egy száraz nyáron a tavat lecsapolják. Ekkor sikerült megállapítania, hogy a limesfal folytatásában 90 m. hosszúságban több cölöpsor van. Az egymás mellett álló 5-7 cölöp szélességben 14-16 m.-t ad, s mint, hogy vastagságuk 15-20 cm., egymástól való távolságuk 5-15 cm. közt változó. A környékben található mindenféle fából készültek és a végük hegyezett. A limesfal ezeken a cölöpökön folytatódott. Hasonlót talált a maga vonalán Leonhard.

Ezek szerint tehát a limesfal, illetőleg töltés és árok a folyók völgyében és az ingoványok közelében addig volt megépítve, ameddig azt a folyó árja vagy a süppedős talaj miatt csak folytatni lehetett. Azután a cölöpözés következett, bizonyára alkalmas átjáróval.

Arra a feltevésre, hogy a hegyszakadékokban, - hacsak azok oldalainak túlságos meredek volta az építést egyáltalán lehetetlenné nem tette, - megszűnt volna, nem igen van alapunk. Mert az, hogy ilyen helyeken sem a töltés, sem a fal nem maradt fenn korunkig, meglehetősen érthető. Egyébként Mayer még a meredek völgyeléseken, szikla-hasadékokon át is említi, s ha Cohausen ezért gúnyolja is, még nem ok arra, hogy az utóbbinak adjunk igazat, az elsővel szemben. De álljanak itt Loeschke erre vonatkozó kutatásának eredményei. Ő megállapította, hogy az Aubach meredek déli lejtőjén a völgy lába felelt 100 lépésnyire végződik a töltés. A völgy másik oldalán csak egy kilométerrel távolabb folytatódik. Hasonlót tapasztalt a Sayn északi lejtőjén, hol a völgylejtő részében megvan a töltés, míg a másik oldalon 1400 m. hosszan szakad meg.

A Brex völgyének mindkét oldalán hiányzik. Az a Torma Károly által már említett völgyzáró gát, mely Porolissum közelében köböl épült, de alaposan átkutatva máig sincs, azt bizonyítja, hogy ilyen nehézségektől nem riadtak vissza a rómaiak. Már akár bizonyul az a kutatások folyamán völgyzáró gátnak, akár magának a limes vonalának.

A limesvonalnak tehát végső kifejlődésében ez az alakja:
Legkívül van a cölöpkerítés, mely a legbelső tagot képező limes-fallal, illetőleg töltés és árokkal általában párhuzamos. Mindenesetre előbb készült, mint a töltés és árok, illetőleg fal, ha nem is jelentékeny idővel. Azt, hogy előbb készült s a fatornyokkal és ideiglenes táborokkal együtt a legelső limesépítmény, - világosán mutatja a Mümmling Neckar vonal példája, hol sem fal vagy töltés és árok nem épült, mert mikor rájuk került volna a sor, a határt már előbbre tolták. Ellenben voltak itt is fatornyok és földtáborok a kőből készülteket megelőzően.
De - legalább a raetiai vonalon s a Majnától északra - nem a legerőteljesebb alakjában az első. Közvetetlenül őt megelőzően egy valamivel gyengébb cölöpkerítés, azt megelőzőleg pedig egyszerű fonott vessző-kerítés volt. Ez utóbbi azonban úgy látszik, nem mindenütt volt egy-forma. Mert, míg a Taunusban csak egy sor vékony karónak találjuk nyomát, addig a raetiai fal mellett említett nyomok két sor egymással párhuzamosan haladó ilyen karósort mutatnak, melyek vesszőfonással voltak összekötve s közük kővel kitöltve.

A később készültek általában megtartják az őket megelőzőnek irányát, sőt gyakran annak nyomába lépnek. Ez az oka, hogy nem mindenütt lehet az egyes periódusok tanúit megállapítanunk. Természetesen más az ok olyan helyeken - pl. a Hinheim- Kipfenberg- Dambach-Weiltingen, továbbá a Haghof-Miltenberg vonalakon, - melyek később került a birodalomhoz, nem mutathatják ezeket az összes fokozatokat. Nem ritka eset azonban az sem, hogy a különböző periódusok iránya eltér egymástól - néha nagyon lényegesen - s így a korabeli és szerkezeti különbségek tisztán látszanak.
A cölöpkerítés volna tehát a limesnek a külső határa, mint a Momrnsen-féle meghatározás kívánja, míg annak belső határát a fal, illetőleg töltés és árok, helyesebben az árok külső széle jelölte. A kettő közé esett az út, ha nem is mindig állapítható meg lépésről-lépésre.
Az ilyen módon most véglegesen megismert limessáv tehát teljesen igazolja Mommsen elméletéi; s minthogy épen Mommsen elmélete terelte a kutatásokat a helyes irányba, - gyönyörű példáját látjuk annak, hogy tudományszakunkban milyen módon válhat gyakorlatilag hasznossá az alaposan dolgozó elmélet.

Akadt azonban jelentékeny ember, ki kétségbe vonta, hogy csak-ugyan ilyennek bizonyult volna a limes Németországban. Fabricius Ernő freiburgi egyetemi tanár, ki Hettner betegeskedése alatt egyik, ma egyedüli archaeologus dirigense a limes-bizottságnak, azt mondja: cölöpkerítés mindenütt volt, csak ott nem, ahol fal van; tehát a raetiai limesnél és a Jagsthausen-Bofsheim közti falnál.
Az állítást azonban nem nehéz megdönteni. A mi a Jagsthausen- Bofsheim közti falat illeti, annak tulajdonképen semmi köze a Jogi értelemben vett limeshez: hiszen köztudomású, hogy későbbi; a III. század elején, az ott nagyon veszélyeztetett limestöltés mögé, erősítésül építették. Tehát a töltés előtt megvolt cölöpkerítés és a töltésárok képezte ott is a limes külső és belső határát. Mert itt ez a fal nem helyettesítette a töltést.
Ellenben helyettesítette Raetiában. De ott nem is maradt el a cölöpsor. Nincs egyetlen leírás sem, ahol azt olvassuk, hogy a legutolsó periódushoz tartozó árkot keresztezi a fal. Sót abban a meglehetősen kombinált helyzetben is, ahol Kohl a három különböző korú árok irányát írja le, megállapítható, hogy az utolsó periodus árka mindig a fal előtt maradt. Viszont bizonyos az is, hogy valahány helyen megtalálták ezt az utolsó periodusbeli árkot, az mindig a fal előtt volt.

A Taunusban és Wetterauban ott,» ahol a talajviszonyok miatt a töltést falszerüen kellett kőből rakni, szintén megvan a cölöpkerítés maradványa. Egyedül a Mimmling-Neckar vonalon, ott, ahol Schlossautól északra egy 120-130 m. hosszú fal van, nem állapították meg. Valószínűleg nem is volt, mert ott a fal képezte a külső határát a limesnek, tehát az nem más, mint a cölöpsornak a talajviszonyokhoz jobban illő helyettesítője. Ez a vonal egyébként sem épült ki teljesen soha.
Nincsen tehát semmi ok annak feltevésére, hogy ahol fal volt, onnan hiányzott a cölöpkerítés; ellenben az ellenkezőre vall minden jelenség. Fabriciust - ki akkor még nem volt a limes-bizottság tagja - úgy látszik dr. Eidam és Kohl nem egészen könnyű s folytatásokban megjelent jelentései késztették erre az állításra, mely azonban tévedés.

Még egy kérdés van összefüggésben a limesfallal és töltéssel: az átjárók kérdése. Erről azonban alkalmasabban szólhatunk majd az őrtornyokkal kapcsolatosan. Most mintegy bevezetésül még egy szintén sokat vitatott és sokféleképen magyarázott kérdéssel kell megismerkednünk.


Forrás: Buday Árpád A római limes Németországban