logo

X December AD

Szárazföldi kiépített határok (védelem a határ-utak, limes-utak mentén)

A szárazföldi kiépített határok második típusába tartozó szakaszoknak közös jellemzője, hogy a védelmet nem természetes akadályok, illetve nem fal és sánc építmények mentén szervezték meg a rómaiak, hanem az általuk kiépített határútvonalak mentén. A Római hadviselésre jellemző, hogy békeidőben katonáit igyekezett hasznos elfoglaltsággal ellátni. Ezek közé tartozott a nagyméretű útépítések sora is, amely meghatározta a római vidék látképét.
Az utak több funkciót töltöttek be, határvédelmi szempontból tekintve fontos felvonulási utat képeztek a hadsereg számára. Lehetővé tették a gyors és hatékony fellépést a hadvezetésnek, illetve az állandó őrjáratok biztosítását is, mivel így a védelmi erők nem voltak kitéve az időjárás viszontagságainak, az utak nem sarasodtak fel, a közlekedés zavartalanul folyhatott.

A határ utak, vagy más néven limes-utak, amellett, hogy fontos szerepet töltöttek be a római határvédelemben, jelezték a Birodalom határvonalát a határon átkelők számára. Az utak így hasonlóképpen működtek a falakhoz, sáncokhoz.
Erődök és őrtornyok épültek a vonaluk mentén, lehetővé téve a védelmet, illetve a megfigyelést, az állandó katonai jelenlétet, ellenőrizhetőséget a határszektorban. Ott, ahol természetes akadály vagy sánc nem jelezte a Róma határait, ott a limes-utak képezték az elválasztó vonalat a római és barbár területek között.

A síkvidéki határok nagyon kis részét képezték a római határrendszereknek. Ebbe a kategóriába azok a határszakaszok tartoznak, amelyek átjárhatónak tekinthetőek és nem található folyamatos természetes vagy mesterséges akadály a vonalukban. A határ vonalát itt, ahogy azt már fentebb is említettem a limes-út jelzi, a védelmi és határellenőrzési feladatokat pedig az út mentén felépített erődök és őrtornyok látják el.
A síkvidéki kategóriába igen kevés térség tartozik. Dacia provincia délnyugati része, a Duna és Maros folyók köze, ahol többnyire mocsaras, erdős részek találhatók. Ezen felül, hasonló szerkezetű határt találhatunk a germánokkal szemben lévő határszakaszon, a Fekete erdő vidéke, a dunai és rajnai határok találkozásánál, az Iller és Rajna folyók közét áthidaló térségben. Jellemző továbbá ezekre a térségekre, hogy a provinciát átszelő utak mentén a határok vonalát mélységben tagolták a jobb védhetőség miatt.

Róma sivatagi határaira ugyancsak jellemző a határút megléte, amely összekötötte a védelmi létesítményeket és jelezte a Birodalom határvonalát. Ezen felül közös jellemzője ezeknek a határlétesítményeknek, hogy célirányosan építették őket és nem egységes térközönként. A sivatag ugyan nem áthághatatlan akadály, azonban kiváló természetes határként működhetett a római korban.
Tekintettel a földrajzi elhelyezkedésre a sivatagokon való átkeléshez mindenképpen szükség volt vízre. Ez meghatározta azokat az útvonalakat, amelyeken meg lehetett közelíteni a római határokat, így meghatározta azoknak a létesítményeknek a helyét is, ahol a rómaiak megszervezték a határaik védelmét, a beérkező és kimenő forgalom lebonyolítását.

A sivatagi határlétesítmények többsége az oázisok, víznyerők mellé, illetve elérhető utánpótlási közelségbe épültek, valamint a forgalmasabb kereskedelmi és polgári útvonalak mellé. Róma sivatagi határai észak-Afrikában és a Közel-Keleten voltak, az egykori Syria és Arabia, Tripolitania, Cyraneica, Aegyptus térségeiben. A jellemző vonásokon kívül a rómaiak további erőssége az volt, hogy a határzónák megszervezésekor rugalmasan kezelték a körülményeket és hasznosították az évtizedes-évszázados tapasztalataikat, hogy kiépítsék határvédelmüket.

Az antik Egyiptom térségében a határ kialakítása kettős szerkezetű. A Nílustól keletre eső rész a tengermelléki határtípushoz tartozik, a déli és nyugati rész azonban tisztán sivatagi jellegű. A római utak és erődítések elhelyezkedése alapján azonosítható a korabeli határvonal. A déli végeken a tengermelléki Berenice és a Nílus-menti Primis (Qasr Ibrim) jelentette a határvonalat. A két létesítmény között azonban nincs közvetlen összeköttetés és nem találunk római létesítményeket, ugyanis a déli részről a provinciát egy áthatolhatatlan sivatag határolja ebben a vonalban.
Csak a tengermellék és a Nílus völgye képezhette a felvonulás útvonalát, így elsősorban azt védték. Aegyptus provincia keleti felének határrendszere is hasonló. Kizárólag az oázisokban, oázistelepülésekben, illetve a Nílus mentén találjuk meg a határvédelmi létesítményeket, amelyek az adott térség útvonalat védve felügyelték a határ menti mozgásokat.

A hegyvidéki határok kialakítása szintén érdekes kérdéskört képez a római határvédelem kutatásakor. A hegyek önmagukban elég jelentős elkülönítő vonalat alkothatnak az egyes térségek elválasztásában. Azonban ritkán képeznek folyamatos, áthatolhatatlan, falszerű vonalat, folyóik, hágóik, völgyeik könnyen átjárhatóvá teszik ezeket a természeti képződményeket. Ezzel a ténnyel római hadvezetés is tisztában lehetett.
A hegyvidék védelmét úgy szervezték még, hogy ugyan folyamatos képet mutat, azonban a létesítmények helyzetéből tisztán kivehető, hogy a főbb átjárókat, illetve a közvetlen környezetüket védték ezekben a térségekben.

Róma hegyvidéki határait a Kaukázus térségében, az egykori Dacia, Numidia, Mauretania Caesariensis és Mauretania Tingitana provinciákban találjuk. Ezek közül talán Dacia provincia példázza legjobban a hegyvidéki határelrendeződést. A nagyobb hágók és folyóvölgyek környékén nagyobb koncentrációban találjuk a római létesítményeket. A folyók közelsége megkönnyítette a védelmi létesítmények utánpótlását, azon felül pedig fontos volt a folyami felvonulási útvonalak ellenőrzése is.
Dacia provincia északi részén, az egykori Porolissum térségében a római erődítések sűrűsége megnő, mivel itt a szarmata jazygok felé egy nagyobb nyitottabb térség található az összefüggő hegységekben, ami indokolttá teszi a létesítmények nagyobb számát. Hasonló koncentrációban erődöket a provincia keleti felében a déli és a keleti Kárpátok találkozásánál tapasztalhatunk. Szintén fontos megemlíteni, hogy az erődítések összeköttetésére a rómaiak úthálózatot építettek ki a provinciában.

Összegezve a típusba tartozó határvonalak jellemzőit mindenképpen igazoltnak látszik az a fentebbi felvetés, amely szerint a nem folyamatos fal vonalában kiépített határsáv mentén a legfontosabb építészeti képződmény, amely elválasztja egymástól a római és barbár területeket az a határút, vagy limes-út. Az út mellett és ahhoz képest mélységben felállított erődítések és őrtornyok láncolata védte és ellenőrizte a Római Birodalom határait.


Forrás: Horti Gábor: A Római Birodalom határai. International Relations Quarterly, Vol. 4. No. 2. (2014 nyár) 14 p.