logo

XII December AD

Római határtípusok.

A római határvédelemnek több altípusa létezik. Azon felül, hogy természetes védvonalak mentén igyekeztek kialakítani a határaikat, a rómaiak nem mindig tudták ezt megtenni. Ilyenkor, ahogy azt már a forrásoknál láthattuk, mesterséges határvonalakat képeztek, amelyek hasonlóképpen működhettek, mint a természetes elválasztok. A következőkben a határvédelem egyes típusait ismertetem.


Szárazföldi kiépített határok 1. típus (védelem egy kiépített fal vagy sánc mentén)

A szárazföli kiépített határok első típusába tartoznak azok a létesítmények, amelyek a legjobban hasonlítanak a természetes határoló akadályokra, például a fentebb említett folyókra, tengerekre. Ezek a létesítmények a határfalak, vagy határsáncok. Az előbbibe tartozik Hadrianus császár fala, észak Britanniából, illetve szerkezetét tekintve Antoninus császár fala is, amely szintén észak Britanniában található, a Hadrianus faltól északabbra a skót alföld északi részénél.
Az utóbbi kategóriába tartozik a felső-germán, illetve raetiai limes szakasz, amely felépítésében eltér az előbbi két példától, időrendben azonban megelőzi a britanniai falakat. Továbbá találunk ilyen falszakaszokat Dacia provinciában, illetve észak- Afrikában.

A felső-germán-raetiai limes felépítésének megkezdése Domitianus nevéhez köthető. Valószínűsíthető, hogy a chattusokkal vívott háború következtében építhették Kr. u. 83-85 között. A határszakasz ekkor egy fa-föld konstrukciós sáncvonal lehetett, amelyet 5-600 méterenként őrtornyokkal erősítettek meg. A sáncvonal valószínűleg több átépítési perióduson esett át, amíg el nem érte közel végső formáját a Kr. u. 2. század végére.
A raetiai limes szakasz esett át a nagyobb változáson, itt ugyanis a fa sáncvonalat szilárd építőanyagból épített kő-tégla fal váltotta fel, amely a Rotenbach völgyben találkozik a germán fa sáncvonallal, a két provincia határánál. A raetiai limes építésének idejét Septimius Severus császár uralkodására teszik, a Kr. u. 206-os évre.

A germán-raetiai limes, szerkezete alapján, fő feladata a római és barbár területek elválasztása, a határsáv elszigetelése és az ellenséges mozgások megfigyelése lehetett. A fal szerkezete nem tette lehetővé, hogy komolyabb ellenállást fejtsenek ki egy esetleges támadás esetén az ott állomásozó katonák. A falon ugyanis nem volt járószint és a régészeti kutatások nem tártak fel védelmi létesítményeket a fal előterében, illetve a fal védelmét ellátó erődítések és katonai táborok a provincia belseje felé haladva, mélyebben épültek fel és nem a fal közvetlen közelében. Ilyen formán egyfajta korai mélységi elrendeződést kapunk a germán limes szerkezetében.

Hadrianus császár fala volt az első olyan komplex határlétesítmény, amely nem pusztán elválasztó és megfigyelő funkcióval bírt, számottevő védelmi potenciállal ellátott építmény volt. A falakon járószint található, illetve a fal szerkezetének szerves részét képezték 11,7 kilométerenként (7 1/3 római mérföld) épített segédcsapattáborok, illetve az úgynevezett mérfölderődök, amelyek 1,48 kilométerenként (1 római mérföld) követték egymást. A fal 130 kilométer hosszan (80 római mérföld) kötötte össze a mai Wallsend (római nevén Segedunum) városát a Solway öböl bejáratával.
Ahol a földrajzi adottságok lehetővé és szükségessé tették, ott a fal előterében árokrendszereket hoztak létre, illetve a fal mögött, az egykori római provincia területén használtban maradt az úgynevezett Stanegate útvonal mentén felépített erődrendszer, illetve egy fa-föld sáncvonalú falszerkezet is, az úgynevezett vallum. Az így kapott védelmi rendszer mélységi elrendeződésű és többsörösen szavatolja a provincia biztonságát. Azonban az egyes rétegeknek nem merülhetett ki ennyiben a feladata. Ismert, hogy Hadrianus fala mentén jelentős polgári lakosság is élt. A vallum feladata lehetett a civilek valamint a kereskedelmi áruk forgalmának biztosítása, újraellenőrzése. A Hadrianus fal mélységi elrendeződését további réteggel látja el a faltól északra levő előretolt erődítések rendszere.

A Hadrianus falától északra található Antoninus Pius császár fala, amely 60 kilométer (40 római mérföld) hosszan épült fel a Clyde folyó torkolatától a Forth öbölig. A falat Kr. u. 142-ben kezdték építeni a rómaiak Lollius Urbicus helytartósága alatt. Szerkezetileg megegyezik Hadrianus falával, ugyanúgy segédcsapattáborok és mérfölderődök találhatók rajtuk. Azonban található néhány különbség is, amely szembetűnő lehet. Elsőként fontos megemlíteni az építőanyagot.
Hadrianus fala kőből épült, amíg az Antoninus fal tőzegtéglából, illetve fából képeztek a járószintjén mellvédet. Ezen felül csak a mérfölderődök északi falán találhatunk rajta tornyokat, önálló építészeti elemként nem fordulnak elő. A tornyok helyett találhatunk azonban egy speciális funkciót betöltő építészeti képződményeket, úgynevezett megfigyelő teraszokat, amelyeknek valószínűleg megfigyelő - jeladó funkciójuk lehetett. Az építési alapanyagtól eltekintve Antonius fala sokkal kifinomultabb és erősebb lehetett, mint Hadrianus fala.

Az erődök közötti távolság kevesebb, mint 3 kilométer volt, illetve ezek a mérfölderődökkel együtt alkottak egy rendkívül erőteljes láncolatot. Valószínűsíthető, hogy Antoninus Pius csak ideiglenes építménynek szánhatta, amíg megszilárdítja a Hadrianus faltól északra elfoglalt területeket, azonban halála ebben megakadályozhatta, mivel a falat a Kr. u. 160-as évek elején feladták a rómaiak.
Kis időre Septimius Severus britanniai hódításai révén is használatban volt, azonban ő sem tudta megszilárdítani itt hatalmát, így utódai ismételten feladni kényszerültek ezt a védelmi vonalat.
Amíg Antoninus fala képezte az elsődleges védelmi vonalat, arra az időre valószínűleg Hadrianus falának nagy részét feladták. Bizonyíték van arra, hogy a Hadrianus falon található mérfölderődök kapuit szándékosan megrongálták, az ajtófélfákat tartó kőalapzatot összetörték. Ez egy gesztus értékű művelet lehetett, amellyel a nyitott kapuk politikáját hirdethették a faltól északra élők számára.

A segédcsapattáborokról nincs részletes információ, a környezetükben működő civil települések tovább működtek, valószínűsíthető, hogy az erődökben maradhatott némi helyőrség, amely rendfenntartó funkciókat láthatott el a Hadrianus fal mentén. Antoninus falának feladása után megjavították a Hadrianus falán keletkezett sérüléseket, illetve tovább szűkítették a bejárókat a mérfölderődökön, így minden bizonnyal csak a katonaság használhatta, polgári forgalomra ezek a létesítmények alkalmatlanok voltak.
A polgári forgalom, illetve a faltól északra irányuló kereskedelem a főbb útvonalak mentén és a segédcsapattáborokon keresztül folyhatott. Ott minden bizonnyal jelen lehettek olyan magasabb rangú tisztek, akik illetékes vámtisztként ellenőrizhették a személyi és áruforgalmat.

Röviden megemlíteném az észak-afrikai limest, illetve a Dacia provinciában fellelhető falszakaszt. Az előbbi erődítést a kutatás a Fossatum Africae névvel szokta illetni, amelyet szintén Hadrianus uralkodásához kötnek, a Kr. u. 120-as évek közepére, végére készülhetett el.
Az afrikai rendszer alapvetően három szakaszra különíthető el, az első az Aurés hegytől dél-nyugatra kezdődik és 60 kilométer (37 római mérföld) hosszan fűt Gemalla erődjéig, a második szakasz Gemalla erődjénél kezdődik és 45 kilométer (28 római mérföld) és észak-nyugat irányba tart. A harmadik szakasz tovább halad észak-nyugat felé hozzávetőlegesen 140 kilométer (80 római mérföld) hosszan, bekerítve a Hodna hegység keleti végét.
Az afrikai védelem szerkezetéről kevés információ létezik, többnyire légi fotók alapján tudták azonosítani a kutatók az egyes szakaszokat. A fal szerkezetéhez tartozik, hogy tőzegtéglából épült, tornyok és kapuk találhatók rajtuk. A kapuk keskeny átjárók, 1,9 méter szélesek és tornyok szegélyezik őket. Nem ismerjük pontosan az itteni falszakaszok működésének mechanizmusát, de a szerkezeti hasonlóságok alapján a védelmi potenciáljuk a germániai limeshez hasonló lehetett.

A Limes Transalutanus Dacia provinciában a havasalföldi síkságon át megszaggatva, közel 50 kilométer (30 római mérföld) hosszan húzódott. A fa-föld sáncrendszer a limes-utat védhette és mai napig jól kivehető, néhol akár 7 méter magasan is fennmaradt. Ez a határszakasz szintén csekélyebb védelmi potenciállal rendelkezhetett, mint a britanniai falak, azonban a környező terület természeti adottságai miatt már nem feltétlen lehetett szükség egy teljesen felépített védelmi vonalra.

Összehasonlítva a csoportba tartozó falak és sáncok rendszereit mindenképpen kitűnik, hogy a Britanniában található falak a legjobban kiépítettek és a lehető legnagyobb védelemmel látták el a provinciát. Az itt található Hadrianus és Antoninus fal a mesterséges határvonalak kategóriájának a csúcsát képezik és olyan egyedülálló megoldások találhatók rajtuk, amelyek sehol máshol a Római Birodalomban.
A falak szerkezete, szintén önállóan az egész Birodalomban, lehetővé tette, hogy magában is védhető legyen, mindenféle egyéb erődítés nélkül, azonban az építtetők további erődöket, mérfölderődöket, tornyokat, jelzőteraszokat adtak hozzájuk, amelyekkel tovább erősítették a falak védhetőségét.

A germániai, afrikai és dáciai limesek esetében mindenképpen szükség lehetett a hátországban emelt erődítésekre a határvédelem működtetéséhez, mivel itt a falak, szerkezetükből adódóan, önmagukban nem képeztek jelentős védelmet. Valószínűleg határsáv jelölő funkcióval bírtak, illetve a váratlan, kisebb volumenű betöréseket voltak hivatottak megakadályozni.


Szárazföldi kiépített határok 2. típus (védelem a határ utak, limes-utak mentén)

A szárazföldi kiépített határok második típusába tartozó szakaszoknak közös jellemzője, hogy a védelmet nem természetes akadályok, illetve nem fal és sánc építmények mentén szervezték meg a rómaiak, hanem az általuk kiépített határútvonalak mentén. A Római hadviselésre jellemző, hogy békeidőben katonáit igyekezett hasznos elfoglaltsággal ellátni. Ezek közé tartozott a nagyméretű útépítések sora is, amely meghatározta a római vidék látképét.
Az utak több funkciót töltöttek be, határvédelmi szempontból tekintve fontos felvonulási utat képeztek a hadsereg számára. Lehetővé tették a gyors és hatékony fellépést a hadvezetésnek, illetve az állandó őrjáratok biztosítását is, mivel így a védelmi erők nem voltak kitéve az időjárás viszontagságainak, az utak nem sarasodtak fel, a közlekedés zavartalanul folyhatott.

A határ utak, vagy más néven limes-utak, amellett, hogy fontos szerepet töltöttek be a római határvédelemben, jelezték a Birodalom határvonalát a határon átkelők számára. Az utak így hasonlóképpen működtek a falakhoz, sáncokhoz.
Erődök és őrtornyok épültek a vonaluk mentén, lehetővé téve a védelmet, illetve a megfigyelést, az állandó katonai jelenlétet, ellenőrizhetőséget a határszektorban. Ott, ahol természetes akadály vagy sánc nem jelezte a Róma határait, ott a limes-utak képezték az elválasztó vonalat a római és barbár területek között.

A síkvidéki határok nagyon kis részét képezték a római határrendszereknek. Ebbe a kategóriába azok a határszakaszok tartoznak, amelyek átjárhatónak tekinthetőek és nem található folyamatos természetes vagy mesterséges akadály a vonalukban. A határ vonalát itt, ahogy azt már fentebb is említettem a limes-út jelzi, a védelmi és határellenőrzési feladatokat pedig az út mentén felépített erődök és őrtornyok látják el.
A síkvidéki kategóriába igen kevés térség tartozik. Dacia provincia délnyugati része, a Duna és Maros folyók köze, ahol többnyire mocsaras, erdős részek találhatók. Ezen felül, hasonló szerkezetű határt találhatunk a germánokkal szemben lévő határszakaszon, a Fekete erdő vidéke, a dunai és rajnai határok találkozásánál, az Iller és Rajna folyók közét áthidaló térségben. Jellemző továbbá ezekre a térségekre, hogy a provinciát átszelő utak mentén a határok vonalát mélységben tagolták a jobb védhetőség miatt.

Róma sivatagi határaira ugyancsak jellemző a határút megléte, amely összekötötte a védelmi létesítményeket és jelezte a Birodalom határvonalát. Ezen felül közös jellemzője ezeknek a határlétesítményeknek, hogy célirányosan építették őket és nem egységes térközönként. A sivatag ugyan nem áthághatatlan akadály, azonban kiváló természetes határként működhetett a római korban.
Tekintettel a földrajzi elhelyezkedésre a sivatagokon való átkeléshez mindenképpen szükség volt vízre. Ez meghatározta azokat az útvonalakat, amelyeken meg lehetett közelíteni a római határokat, így meghatározta azoknak a létesítményeknek a helyét is, ahol a rómaiak megszervezték a határaik védelmét, a beérkező és kimenő forgalom lebonyolítását.

A sivatagi határlétesítmények többsége az oázisok, víznyerők mellé, illetve elérhető utánpótlási közelségbe épültek, valamint a forgalmasabb kereskedelmi és polgári útvonalak mellé. Róma sivatagi határai észak-Afrikában és a Közel-Keleten voltak, az egykori Syria és Arabia, Tripolitania, Cyraneica, Aegyptus térségeiben. A jellemző vonásokon kívül a rómaiak további erőssége az volt, hogy a határzónák megszervezésekor rugalmasan kezelték a körülményeket és hasznosították az évtizedes-évszázados tapasztalataikat, hogy kiépítsék határvédelmüket.

Az antik Egyiptom térségében a határ kialakítása kettős szerkezetű. A Nílustól keletre eső rész a tengermelléki határtípushoz tartozik, a déli és nyugati rész azonban tisztán sivatagi jellegű. A római utak és erődítések elhelyezkedése alapján azonosítható a korabeli határvonal. A déli végeken a tengermelléki Berenice és a Nílus-menti Primis (Qasr Ibrim) jelentette a határvonalat. A két létesítmény között azonban nincs közvetlen összeköttetés és nem találunk római létesítményeket, ugyanis a déli részről a provinciát egy áthatolhatatlan sivatag határolja ebben a vonalban.
Csak a tengermellék és a Nílus völgye képezhette a felvonulás útvonalát, így elsősorban azt védték. Aegyptus provincia keleti felének határrendszere is hasonló. Kizárólag az oázisokban, oázistelepülésekben, illetve a Nílus mentén találjuk meg a határvédelmi létesítményeket, amelyek az adott térség útvonalat védve felügyelték a határ menti mozgásokat.

A hegyvidéki határok kialakítása szintén érdekes kérdéskört képez a római határvédelem kutatásakor. A hegyek önmagukban elég jelentős elkülönítő vonalat alkothatnak az egyes térségek elválasztásában. Azonban ritkán képeznek folyamatos, áthatolhatatlan, falszerű vonalat, folyóik, hágóik, völgyeik könnyen átjárhatóvá teszik ezeket a természeti képződményeket. Ezzel a ténnyel római hadvezetés is tisztában lehetett.
A hegyvidék védelmét úgy szervezték még, hogy ugyan folyamatos képet mutat, azonban a létesítmények helyzetéből tisztán kivehető, hogy a főbb átjárókat, illetve a közvetlen környezetüket védték ezekben a térségekben.

Róma hegyvidéki határait a Kaukázus térségében, az egykori Dacia, Numidia, Mauretania Caesariensis és Mauretania Tingitana provinciákban találjuk. Ezek közül talán Dacia provincia példázza legjobban a hegyvidéki határelrendeződést. A nagyobb hágók és folyóvölgyek környékén nagyobb koncentrációban találjuk a római létesítményeket. A folyók közelsége megkönnyítette a védelmi létesítmények utánpótlását, azon felül pedig fontos volt a folyami felvonulási útvonalak ellenőrzése is.
Dacia provincia északi részén, az egykori Porolissum térségében a római erődítések sűrűsége megnő, mivel itt a szarmata jazygok felé egy nagyobb nyitottabb térség található az összefüggő hegységekben, ami indokolttá teszi a létesítmények nagyobb számát. Hasonló koncentrációban erődöket a provincia keleti felében a déli és a keleti Kárpátok találkozásánál tapasztalhatunk. Szintén fontos megemlíteni, hogy az erődítések összeköttetésére a rómaiak úthálózatot építettek ki a provinciában.

Összegezve a típusba tartozó határvonalak jellemzőit mindenképpen igazoltnak látszik az a fentebbi felvetés, amely szerint a nem folyamatos fal vonalában kiépített határsáv mentén a legfontosabb építészeti képződmény, amely elválasztja egymástól a római és barbár területeket az a határút, vagy limes-út. Az út mellett és ahhoz képest mélységben felállított erődítések és őrtornyok láncolata védte és ellenőrizte a Római Birodalom határait.


Folyami határok

A Római Birodalom folyami határai igen kiterjedtek voltak, főként a Birodalom európai részein. Itt a Rajna és a Duna, a Közel-Keleten az Eufrátesz folyó képezte a határvonalat. A folyók igen markáns és jellegzetes elválasztok, és ahogy az már fentebb, a forrásokból is kiderülhetett, a korabeli emberek számára is fontos szerepet töltöttek be.
A határok szerkezete hasonlít az előbbi kategóriákhoz. Fontos azonban a folyó, mint természetes akadály, amely szükségtelenné teszi egy falszerű létesítmény felépítését. A római hadvezetés a folyók mentére a Kr. u. 2. századtól kezdve fokozatosan besűrűsödő erődítésláncolatot hozott létre, amely a késő császárkorban, mélységben tagozódva kibővült. Az erődítéseket itt is, ahogy a korábbi határsávoknál, egy határút, limes-út köti össze lehetőséget biztosítva a folyamatos utánpótlásra és ellenőrzésre.

A folyók római oldalán a Kr. u. 3. század végétől kezdve egy szerkezetileg felújított, sűrű erődláncolat védte a Birodalmat, amelyet úgynevezett barbaricumi erődítések egészítettek ki. Ezek ugyan nem képeztek folyamatos láncolatot, azonban a fontosabb átkelőket, gázlókat védték, így nehezítve meg az átkelést az adott folyón, amely amúgy is jelentős kihívás elé állíthatta azokat a barbár csoportokat, akik megkíséreltek egy átkelést.
Ebben az időben ugyanis a folyók nem voltak szabályozva és így a nagy vízhozamú folyóknál, mint a Rajna, vagy a Duna a sodrás és egyéb nehezítő tényezők akadályozhatták az átkelést az arra alkalmatlan szakaszokon. Hogy mennyire jól tudták meghatározni a római mérnökök a megfelelő átkelőket, az is jól mutatja, hogy manapság a modem révátkelők és a hidak a római átkelőket biztosító létesítmények közvetlen közelében vannak. Az átkelők biztosításán felül a provinciák belseje felé is kiépültek további védelmi vonalak, amelyek részeként belső erődök, erődített városok is részt vettek a Római Birodalom védelmében a késő császárkorban, a Kr. u. 4. századtól kezdve.

A fontosabb útvonalakat további erődítésekkel látták el a jobb ellenőrizhetőség miatt. A folyamokon való átkelést tovább nehezítette a stratégiai pontokon állomásoztatott folyami flotta, amely folyamatos őrjárataival tartotta ellenőrzés alatt a határvonalat.

A folyami határok polgári és áruforgalmát az állandó hidak segítségével biztosíthatta a Római Birodalom. A hidak meglétéről sajnos kevés információval rendelkezünk, mivel a legtöbb híd nem szilárd építőanyagból készült, hanem fából, illetve tudunk még hajóhidakról is. A kutatás Pannonia Valeria provinciában Aquincumnál feltételez állandó hidat, valamint biztosan tudjuk, hogy állandó híd állt az egykori Divitia és Colonia Agrippina között.
Az utóbbi példa remekül mutatja a római határok összetettségét, ami a forgalom és határvonal ellenőrzését mutatja. A folyó barbárok felőli oldalát egy katonai tábor védi, amely az ott található állandó hídfő lábánál fekszik, és ellenőrzés alatt tartja. A folyó római oldalán pedig egy erődített várost találhattunk, amely további szűrőként funkcionálva, kontrollálta a forgalmat a két terület között.


Tenger menti határok

A tengermelléki határvonalait Róma a folyami határokhoz hasonló módszerekkel védte. A tengerek azonban nehezen áthatolható akadálynak bizonyultak, így a Római Birodalom nem sok helyen kényszerült defenzívába ezeken a területeken. Ilyen határvonal volt Britanniában, a Fekete-tenger és a Vörös-tenger mellékén.
A rómaiak mindhárom térségben hasonló rendszerű határsávot hoztak létre. A part mentén erődítések sorát találhatjuk mindhárom tengermelléken, amelyek azonban különböző funkciókkal rendelkeztek. Két eltérő régiót különböztethetünk meg a tengermellékeknél. Az első csoportba a Fekete-tenger és a Vörös-tenger tartozik, ahol komoly kereskedelem folyt Róma és partnerei között.
Itt a tengermelléki erődítések és erődített városok elsősorban flottabázisként szolgáltak a római hajóhadaknak, amelyeknek fő feladata a kereskedelmi utak biztosítása és a határok védelme volt. Másodsorban, az aktív kereskedelem miatt felügyelniük kellett a külkereskedelem mindkét irányát, valamit az útvonalakon végbemenő polgári forgalmat is.

A Kr. u. 2. századtól kezdve bővülő és fejlődő erődítések és határvédelem a Kr. u. 4. századra több rétegben mélyült. A kikötőket összekötő utak mentén kiserődök, megfigyelő állomások, őrposztok épültek ki, amelyek ugyancsak a kereskedelem és a provinciák biztonságát voltak hivatottak erősíteni. A britanniai helyzet némiképp más volt. Itt nem kell jelentős kereskedelemmel számolnunk az északi tenger felől, valamint azt is figyelembe kell venni, hogy a provincia fenyegetettségének mértéke a Kr. u. 3. századra nőtt meg annyira, hogy annak következtében a rómaiak védelmi intézkedéseket foganatosítottak. A században megnőtt a Jütland-félsziget felől támadó szászok aktivitása.
A Római válaszlépés a Szász-partok erődítményláncolatának létrehozása volt. Ahogy a másik térségben, itt is találunk erődítéseket, amelyek szintén flottabázisokként is funkcionáltak a római hajóhad számára, amelynek fő feladata az ellenséges kalózok és portyázó csapatok távoltartása volt a szárazföldtől. A provincia belseje felé ugyancsak találunk az utak mentén kisebb erődítéseket, útállomásokat, amelyek további védelmi és ellenőrző rétegeket képeztek a határvédelemben. A Szász-partok erődláncolata a fenyegetettség kiteljedésével és a nyílt tengeri terepviszonyok miatt magában foglalta az észak-galliai provinciákat is, ahol a Brit szigetével hasonló védelmet építettek ki.

A rómaiak nem voltak tipikus tengeri népek. De az idők során sikerre vitték a hadviselésnek ezt az ágát is és hatékonyan tudták kezelni a tengermelléki határsávjaikon felmerülő problémákat és kihívásokat.


Forrás: Horti Gábor: A Római Birodalom határai. International Relations Quarterly, Vol. 4. No. 2. (2014 nyár) 14 p.