XXVIII Aprilis MMXVII AD

Gyakorlat

1. Szelvényháló

Célszerű mindjárt a munka elkezdése előtt a lelőhely teljes területére megtervezni a szelvényhálót, a meginduló munka pillanatnyi kiterjedésétől függetlenül. A szelvények nagysága nem írható elő kötelezően, viszont a célszerűség szempontjai megadhatók. Célunk általában nagyobb felületek bontása, majd rajzolása, ahol segít a minél nagyobb áttekinthető felület.
Ugyanakkor túl nagy felület egyszerre nem bontható, mert az idő ellenünk dolgozik: kiszárad, pusztul a túl nagy megnyitott szelvény felülete. A felszínrajzok megfelelő léptékét (1:20 arány), a milliméterpapírok méretét és a különböző bonyolultságú felszíneken a kézi bontás ütemét is szem előtt tartva, ajánlható a max. 5×10 m-es szelvények használata.


2. Mintaszelvény számára az optimális hely kiválasztása
Itt a lelőhely korától és típusától függően mindent be lehet dobni: talajfúrástól az archeomágneses felmérésig bezáróan. Fontos, hogy megfelelő helyen kezdjük el a munkát, mivel általában a gyors, látványos siker a cél, amivel a munka folytatását indokolhatjuk, további anyagi forrásokat teremthetünk.
Ugyanakkor célszerű nem a feltárandó objektum, vagy lelőhely legkiemelkedőbben fontos részén megkezdeni a munkát, hanem azt későbbre halasztani, amikor már a lelőhely világa (rétegzettsége, talajviszonyok stb.) jól ismert lesz számunkra.


3. A munka menete
Célkitűzésünknek megfelelően bármiféle gépi földmunka végzéséről mindjárt a kezdeteknél le kell mondani. A mintaszelvény feltárását (aminek célja elsősorban a lelőhely rétegzettségének a megismerése) kizárólag kézi bontással, kis szerszámokkal szabad végezni. Lehetőség szerint még az ásót-lapátot is száműzni kell, ha nagyon muszáj, a későbbiekben vastag, pontosabban a már ismert vastag feltöltés-rétegek eltávolítására, valamint a szelvényekből vödrökben kihordott föld továbbítására lehet csak használni.
A lelőhelyek rétegzettségével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a régészek által sokszor egyrétegűnek ítélt lelőhelyekről gyakran kiderülhet, hogy az valójában hosszabb életű település volt, amin belül a különböző települési (gyakran valóban viszonylag rövid) időszakokat pont csak a kézi feltárással lehet elkülöníteni. Hiszen egy 20–40–50 házból álló település esetében aligha hihető, hogy valamennyi ház egyszerre épült, és hogy ugyanazon időpontban hagytak fel használatukkal (kivéve természetesen néhány esetet, pl. ismert, vagy ismeretlen katasztrófa, történelmi esemény következtében).

Külön szeretném felhívni a figyelmet a humusz eltávolításának a veszélyeire. Nem mindig tudható, hogy néhány évtizeddel, vagy akár évszázaddal korábban már milyen földmunkák zajlottak a lelőhelyen. Én már jártam úgy, hogy közvetlenül a fű alól került elő Károly Róbert arany forintja, nem bolygatásból, hanem eredeti helyzetében... Egy általánosan elterjedt tévhit továbbá, hogy a humuszban nem foghatók meg a régészeti jelenségek. Ez kizárólag a modern kori és/vagy szántással megbolygatott humuszra igaz.
Messze nem igaz azonban a korábbi századokban folyamatosan képződött humuszra. Az biztos, hogy jóval nehezebb a régészeti jelenségeket felismerni a humuszban, mint a letarolt altalajban. De hát ez a dolgunk, feladatunk, éppen ezért van szükség a régészre. Nem szabad elfelejteni, hogy soha, egyetlen korban sem éltek az emberek a szűzföldön, hanem éppen a humusz tartalmazza az antropogén rétegeket!
A felületeket minden esetben kézi bontással, kis szerszámokkal tárjuk fel. Fontos, hogy a felületekbe mélyedő objektumok (gödrök, árkok stb.) indulását pontosan megfigyeljük, mivel így elkerülhető a település egykori lakói által már amúgy is összekevert leletanyag további keveredése. (A régészek egy általánosan elterjedt tévhite a „zárt gödöranyag”. Holott azok megásásakor eleve, már a gödör készítői összekeverték azoknak a szinteknek/rétegeknek a leleteit, amelyeket átvágtak vele.)

A felszínekbe mélyedő objektumokat (gödröket, földbe mélyített házakat, kutakat stb.) szintén kis szerszámokkal, betöltési rétegenként tárjuk fel, a leletanyagot szigorúan külön tartva, aminek segítségével az objektumok egykori használatára, pusztulására, feltöltődésére nézve kaphatunk értékes információkat.
(Mondanom sem kell, hogy értelmetlen dolog a gödrök félbe bontása – hiszen az objektum metszete könnyedén megrajzolható ugyancsak betöltési rétegenként, szintezővel. Ezzel elkerülhető a meghagyott metszetek utólagos tanulmányozása esetén szükségszerűen felmerülő szubjektív ítélet – ki mit lát, mit milyen színűnek lát, van csík vagy nincs csík, és ha van, mi az stb. bizonytalanságai, tévedései. Még ennél is inkább elkerülendő a nagyberuházások sietségében sajnos egyre inkább elharapózó gyakorlat, miszerint egy gödörnek elég csak az egyik felét feltárni, a másikat otthagyjuk...)

Maradandó anyagú épületek, kőfalak esetében még csak-csak tapasztalható igyekezet az egykori járószintek megkeresésére. (Bár sajnos már olyan esettel is találkoztunk, amikor egy templom 6–8 cm vastag padlóját a régész közlése szerint azért lapátolták ki – bontás, dokumentálás nélkül, – mert „a bácsik még nem dolgoztak ásatáson”...)
Ezekben az esetekben az egyik nagy feladat a külső és belső járószintek megfeleltetése, összehozása – hiszen éppen a maradandó anyagú fal áll közöttük választóvonalként. Ebből a szempontból különösen fontos a bejáratok, ajtónyílások környékén a járószintek precíz megfigyelése, tanulmányozása, szintezése, és az adatok minden lehetséges módon való rögzítése.

Nem kevésbé fontos (és főleg nem lehetetlen) a nem maradandó anyagból épült, pl. földbe mélyített házak külső járószintjének a megkeresése. A nagyberuházások kényszerű melléktermékeként gomba módra szaporodó, a leborotvált altalajba alig-alig bemélyedő, 5–10 cm „mély” földbe mélyített házak ismeretében különösen fontos a hasonló épületek teljes (azaz teljes egykori mélységű) feltárása ott, ahol erre lehetőség van.
Ópusztaszeren valamennyi földbe mélyített kora Árpád-kori ház, amelyet sikerült teljes egykori mélységében feltárnunk, 95 cm-es mélység körül van! Nem is beszélve az esetleges bejárati folyosó hosszáról, ami ugyancsak ópusztaszeri tapasztalatok alapján állíthatóan (de egyébként pusztán logikai úton is beláthatóan) egyenes arányban áll az épület mélységével.

A feltárás során természetesen folyamatosan figyelemmel kell lenni az egyes objektumok, jelenségek megismerhetőségét elősegítő természettudományos minták vételére. Ezeket felsorolni sem érdemes, hiszen szinte minden korszakban, és azon belül még lelőhelyenként is más-más lehetőségek adódnak.
Többnyire józan paraszti ésszel eldönthető, hogy milyen mintából mennyit érdemes eltenni. (Pl. a növényi magvakat az utolsó darabig be kell gyűjteni, de földmintának nem érdemes több tonnányi földet behurcolni – ez utóbbi az egyik kedvenc példám, amivel a nagyberuházások hevületében valóban elkövetett esetet említhetnék.) A minták szakszerű csomagolását nem hiszem, hogy külön taglalni kellene, remélem, ez ma már az alapképzés, vagy legalább az alapgyakorlat részét alkotja.

Általában a leletanyag csomagolását sem gondolom, hogy sokat kellene magyarázni. Mire diplomát kap a kezébe valaki, csak eljut már addig, hogy a csomagolás célja a leletek megvédése mindenféle károsodástól, tehát józan ésszel el tudja dönteni, hogy melyik leletet fenyegeti pl. kiszáradás, vagy melyiket gombásodás.
Az egész feltárás során elsődleges, meghatározó és mindennél fontosabb a bontás minősége, mivel ez az a pont, ahol utólag soha, semmiféle módon nem pótolható adatvesztések érhetők el roppant gyorsan. Bár szinte minden régész meg van győződve arról, hogy ő jól tud bontani, a gyakorlat ezen a téren sajnos nem az. A képzés messze nem fektet elegendő hangsúlyt erre, és gyakran tapasztalható, hogy végzős hallgatók nincsenek tisztában alapvető dolgokkal (itt pl. arra gondolok, hogy mit milyen irányból kell megközelíteni).
Ezen a téren sajnos pl. az angolszász gyakorlat is rossz példát mutat, a „bradessel” csiszolt, vagy szeletelt felületek gyártásával. A spaknival kibontott egykori felszíneket nem lehet nyeséssel pótolni, mivel azzal szükségszerűen elvágjuk az egykori felszíneket (ennek oka: az egykori felszínek, járószintek természetesen soha nem voltak tükörsimák, egyenesek), illetve soha össze nem tartozott felszínek részleteiből kreálunk egy művi felületet, a különböző szintek anyagának alapos összekeverésével egy időben.


4. Dokumentálás
Az ásatási napló vezetése kötelező, az azt kiegészítő gödör/objektumnapló, fotó- és rajznapló, vagy az utóbbiakat helyettesítő adatlapok használata kinek-kinek egyéni ízlése, szokása, igénye szerint egyaránt célravezető lehet. A dokumentálást azonban nem érdemes túlbonyolítani, az adminisztráció fokozásával úgysem lehet a bontás során elkövetett hibákat helyrehozni, a hiányosságokat pótolni.
A fő szempont itt is az, hogy minden apró, fontos megfigyelés valamilyen módon rögzítve legyen, ami a feldolgozás során segítséget, eligazítást nyújthat. Célszerű arra is gondolni, hogy az utókor is könnyen áttekinthető, jól rendezett információkat örökölhessen a lelőhelyről és az ott végzett munkákról.


5. Rajzolás
A szelvények felszínrajzait tapasztalataim szerint a legcélszerűbb 1:20 arányban készíteni, amit természetesen szükség esetén megfelelő részletrajzokkal kell kiegészíteni. Ezen a téren kimondottan károsnak és tévesnek tartom a mára már teljesen elharapózott gyakorlatot, miszerint a régész másokkal (rajzolóval, grafikussal, geodétával stb.) rajzoltat.
A terepi rajzolás ugyanis nem pusztán a látottak mechanikus rögzítése, hanem a feltárt jelenségek értelmezése. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges a régész gyakorlata, tudása, vagyis a bontás során szerzett tapasztalatai, megfigyelései. A régészet gyakorlatának az ismerete nélkül, sőt az adott korszak ismerete nélkül a jelenségek összességének, vagy kisebb-nagyobb részleteinek fontosságát, jelentését egy hozzá nem értő képtelen helyesen értelmezni.
A felszínrajzokat minden esetben rácsháló (1×1 m-es) alkalmazásával célszerű készíteni. Ennél hatékonyabb és pontosabb módszer nem létezik.

A felszínrajzokon az adott szelvényben készített részletrajzok és metszetrajzok azonosítási pontjait fel kell tüntetni. A felszínrajzon kell rögzíteni a szintezővel bemért, jellemző mélységadatokat is, melyeknek tükrözniük kell az egyes objektumok indulását, jellemző pontjainak a mélységét, valamint a kibontott felszín jellemző változásait is.
Annyi szintadatot kell felvenni, hogy azok alapján akár a felszín 3 dimenziós ábrázolása is megszerkeszthető legyen. Az így készült felszínrajzok összeillesztésével könnyedén elkészíthető a lelőhely összesített rajza.

Az egyes objektumok, jelenségek bonyolultságának függvényében a felszínrajzokat 1:10, 1:5, 1:2 vagy 1:1 arányú részletrajzokkal egészítjük ki. Nemcsak az egyes objektumok bontása során, hanem a lelőhely egészének (vagy egyes részleteinek) rétegzettségére nézve alapvető fontosságú metszetrajzok készítése esetén sem javaslom a szelvényfalak meghagyását, és azok utólagos (sokszor kétes értékű, és mindenképpen szubjektív) „böngészését”, dokumentálását.
Tapasztalataim szerint ezek jóval biztosabban készíthetők el a szépen kipreparált felszínek szintezővel történő azonnali rögzítésével, bemérésével. A készülő metszetek egy előre meghatározott vonalában tehát egy-egy szint kibontása után mindig megrajzoljuk a következő, éppen frissen kibontott szint csíkját a metszetrajzon (természetesen minden, a vonalra eső objektummal együtt).


6. Fotózás
Természetesen minden egyes objektumot, kibontott felszínt és a fontosabb leleteket is folyamatosan fényképezni, szükség esetén, filmen is rögzíteni kell. A digitális fotók időtállóságának bizonytalanságai miatt talán érdemes legalább hagyományos diákat is készíteni. A feliratok, észak-nyíl, lépték stb. alkalmazásának szükségességéről nem hiszem, hogy külön fejezetet kellene írni.
Összefoglalóan: a jó tervásatás és általában a nagyberuházások leletmentései között alapvető különbségnek látom, hogy az utóbbin (a kényszer szülte gyakorlat szerint) a régész feladata már-már csak az irányításra korlátozódik, az egyes munkafázisokat jó esetben némi gyakorlattal rendelkező „betanított munkások” látják el, tehát ők végzik gyakorlatilag a tényleges munkát.
Ezzel szemben a lelőhely tudományos megismerésének egyik alapvető feltétele, hogy a régész valamennyi munkafázis tényleges végzésére alkalmas legyen. Magyarul: neki kell a legjobban tudnia bontani, rajzolni – különben óhatatlanul adatvesztés következhet be. Tehát – ha tetszik, ha nem – a régész végezzen tényleges munkát, ne csak irányítson!



Vályi Katalin


Forrás: Régészeti kézikönyv