XXVIII Februarius MMXVII AD

Terepi munkák.

Előkészítés, útvonaltervezés, környezeti feltételek vizsgálata

A napi munka megtervezésekor elsősorban a bejárandó terület állapotára kell figyelemmel lenni. Egy szántóföld akkor a legalkalmasabb a terepbejárásra, ha tiszta, sima felületű. A közhiedelemmel ellentétben ez nem közvetlenül a szántás után tapasztalható, hanem amikor a vetemény már kikelt. Ugyanis ekkor már nincs további bolygatás, és ha ráadásul eső is leverte a felszínt, akkor nyújtja az ideális látási viszonyokat.
Sokkal kevésbé alkalmas a még csak szántott, esetenként rögös, poros felület, csakúgy, mint a már magas növényzettel borított mező. Búzában, repcében stb. már a 20–30 cm magas vegetáció is teljesen lehetetlenné teszi a munkát, az embermagasságú kukoricában ugyan ennél kedvezőbb lehet a helyzet, ez esetben azonban a tájékozódás, a terület áttekintése válik nagyon nehézzé.

Nem szántóterületen, legyen az rét, legelő, erdő vagy akár szőlő, konyhakert, általában nem lehet eredményes terepbejárást folytatni. Tekintettel azonban arra, hogy az ilyen ingatlanokon belátható időn belül nem történik kedvező változás, ezért mindent meg kell próbálni ilyen esetekben is. Füves, gazos területeken is gyakran vannak tisztások, kopár helyek, főleg télen, eredményt hozhatnak a vakondtúrások, egyéb felszíni bolygatások.
Hasonló a helyzet az erdőkben is, ahol leginkább a téli hónapokban érdemes vizsgálatokat végezni. Az intenzíven művelt szőlőkben, gyümölcsösökben, konyhakertekben legtöbbször az okozza a nehézséget, hogy az eredeti kontextust erősen átalakították: a leleteket kigyűjtötték, elszállították stb. Ilyenkor célszerű a kertek végét szemrevételezni. Ide gyűjtik ugyanis a tulajdonosok a kertművelést akadályozó régészeti leleteket.

Mindezeket figyelembe véve könnyen belátható, hogy a terepbejárást nem lehet akármikor jól elvégezni, az időpont kiválasztása elsősorban a vegetációtól függ. Korábban a „klasszikus” terepbejárási szezonok a vetési időszakok voltak: április–május, szeptember–november. Napjainkban azonban egyrészt a klímaváltozás, másrészt az intenzív mezőgazdaság okán a szezon „széthúzódott”.
A szárazság miatt ugyanis a szeptember– október hónapok egyre kevésbé alkalmasak erre a munkára, ugyanakkor a téli mezőgazdasági munkák, illetve az enyhe időjárás lehetővé teszi, hogy decemberben, vagy akár január–februárban is találjunk olyan napokat-heteket, amikor csaknem ideális körülmények között lehet a határban dolgozni. Általában értelmetlen, mert rendszerint eredménytelen a terepbejárás a nyári hónapokban. A kényszerűségből ebben az évszakban végzett terepmunka eredményeit csak erős fenntartással szabad elfogadnunk.

Ugyancsak nehéz eredményes munkát végezni az ember által okozott tájsebekben: a bányagödrök, árkok stb. elvileg leleteket hozhatnak a felszínre, gyakran a metszetfalakban objektumokat is lehet látni, ugyanakkor az évtizedek óta elhagyott ipari, sokszor szeméttel borított, vagy a növényzet által benőtt területek mindezt lehetetlenné tehetik.

A napi útvonal tervezésekor figyelemmel kell lenni az elérhetőségre is. Ha nem megfelelő a térképünk, gyakran előfordulhat, hogy árok vagy csatorna, esetleg kerítés állja utunkat, melyet esetenként csak nagy kerülőkkel lehet leküzdeni. Mindezek figyelembe vételével nagyon nehéz az extenzív terepbejárásra napi „területnormát” megállapítani.
A kiindulási pont az lehet, hogy egy terepjáró brigád, mely áll 6 főből egy nap 4 km2-t (400 ha) tud bejárni, feltéve, hogy az egész terület egybefüggő, és szabadon hozzáférhető, 50 méteres térközökkel 4 km/óra sebességgel haladva (ha nem találnak semmit) 4 óra alatt teljesítik ezt a területet. Optimális esetben tehát a napi munkaidő fele megmarad az esetleg talált lelőhelyeken való munkára.
Kilométerenként másfél lelőhelyet számolva 6 lelőhelyről lehet szó átlagosan és naponta, ami 40 perc/lelőhely időtöltést jelenthet. Ez bonyolult lelőhelyeknél biztosan kevés, egyszerűbbek esetében bőven elegendő.

Ha sok a hozzáférhetetlen vagy alkalmatlan terület (erdő, rét, szikla, mocsár stb.), akkor természetesen gyorsabban lehet haladni, viszont az eredmény is kevesebb. Lassító tényező a nehezen megközelíthető, vagy akadályokkal (csatorna, kerítés) tarkított terület, továbbá a mélyszántott, vagy vizes, agyagos talaj.
Különösen fontos nehezítő körülmény, ha beépített területen kell terepet járni. Ez esetben ugyanazon brigád – becslésem szerint – legfeljebb a negyedét tudja teljesíteni a napi alapnormának, feltéve, ha legalább megkísérelnek bejutni minden telekre.

A dokumentáció készítésre (leletleírás, elsődleges leletfeldolgozás) minden ötödik munkanapot lehet tervezni. Ha a tényleges terepmunka négy napnál kevesebb, akkor is egy munkanap a dokumentáció-készítés ideje, nyolc terepnaptól kezdve kettő, és így tovább.


Az extenzív terepbejárás egyedi szabályai

A terepbejárási útvonalakat úgy kell megtervezni, hogy a kiszemelt területeken a minimálisra csökkentsük annak a lehetőségét, hogy esetleg lelőhely észrevétlen maradjon. Ezért a legfeljebb 50 méteres térközökkel, „csatárláncban” végzett módszer az ajánlott. Ha a terepi viszonyok úgy kívánják, akkor természetesen lehet ennél kisebb térközökkel is átfésülni a területet, nagyobbal azonban nem szabad.
A bejárásra kiszemelt területre csak a jogszabály által előírt bejelentés után, általában a tulajdonos engedélyével szabad belépni. A külön tulajdonosi engedélytől csak a bekerítetlen, nyílt területeken lehet eltekinteni, de esetleges tulajdonosi tiltakozás esetén ezeket a területeket is el kell kerülni. Ha ilyen területekből aránytalanul sok van, vagy egyéb okból okvetlenül szükséges a felkeresésük, akkor ezt külön hatósági eljárás keretében (hatósági helyszíni szemle) kell megtenni, melyek megszervezésére a KÖH jogosult. A bejárt területeken természetesen tilos bármilyen károkozás (pl. a kikelt vetésben terepjáróval keresztül-kasul autózni).


Az extenzív terepbejárás terepi munkálatai során az alábbi sorrendben mindig meg kell határozni:


1. A vizsgált terület aktuális közigazgatási besorolását, vagyis meg kell állapítani, hogy a terület jelenleg mely településhez tartozik. Ez általában a tízezres topográfiai térképről megállapítható. Kétség vagy ellentmondás esetén az önkormányzatnál lehet információt kérni, de végső esetben a hiteles földhivatali vázrajz az irányadó.
Ha egy lelőhely több közigazgatási egység területére is kiterjed (pl. gyakran fordulnak elő középkori faluhelyek, ahol három vagy több település határa a templomnál találkozik, némelyik alkalmasint más-más megyéhez is tartozik), csak egy közigazgatási egység alá szabad besorolni, ellenkező esetben később bonyodalmak keletkeznek. Ilyenkor természetesen a leírásban meg kell jegyezni, hogy mely települések határába nyúlik át a szóban forgó lelőhely.

2. A lelőhely pontos helyét és körvonalait. Erre rendszerint a felszínen látható leletek egyértelműen utalnak, de előfordulhat, hogy a geomorfológiai alakzatok: dombok, vízállásos helyek stb. jelölik ki a lelőhely határait.
Ha a növényzet miatt nem lehet felszíni leleteket találni, ezt a körülményt jelezni kell. Mindenesetre ilyenkor mérlegelni kell, hogy a lelőhely körvonalai kiegészíthetők-e a geomorfológiai sajátosságok segítségével. Ha igen, akkor ezt térképünkön szaggatott vonallal jelölve meg kell tenni.

A lelőhely körülhatárolásának fontos eleme a más lelőhelyektől való elválasztás is. Ennek fő ismérvei a következők:

• Leletmentes terület van, mely általában kétszerese a lelőhely méretének.

• Geomorfológiai alakzatok (mélyedések, völgyek stb.) választják el a leletekkel fedett területeket. Fontos megjegyezni, hogy csak a természetes alakzatok lehetnek elválasztók, az utak, csatornák, közigazgatási és telekhatárok stb. általában nem. Szabály, hogy az egykori vízjárta mélyedések mindig elválasztják a lelőhelyeket egymástól. Nem szabad tehát egy lelőhelyet pl. egy patak vagy egykori folyóvölgy két partjára jelölni. Ez akkor is így van, ha az elválasztott egyes településrészek történetileg valaha (pl. középkori falu) egybetartoztak.

• Ritkábban, de előfordulhat, hogy a leletek kora olyan élesen és határozott körvonalakkal elkülönül, hogy ez is indokolhatja a szétválasztást.

• Általában külön lelőhelyként vesszük fel az azonos területen mutatkozó, de szembetűnően eltérő jelenségeket: például nagy kiterjedésű telep egyik végén földvár, vagy a közepén halom stb. Ezek lehetnek külön lelőhelyek, de ez nem kötelező szabály. Ha azonos lelőhelynek vesszük, akkor viszont ezeknek a kisebb egységeknek a koordinátáit is meg kell mérni (pl. a középkori faluhelyen azonosított templomhelyet).

• Belterületi lelőhelyek esetében előfordulhat, hogy egyéb adatok hiányában az ingatlanhatárok mentén kell a lelőhelyeket körülhatárolni. Ez általában akkor indokolt, ha az egyes ingatlanokon egymással kapcsolatba nem hozható jelenségek, vagy különböző korok emlékei ismertek.

A lelőhely bemérése GPS készülékkel történik.
A fő szabály szerint a lelőhelyet a készülékkel körbe kell járni/ mérni, és így kell rögzíteni. Ha ez valami miatt akadályba ütközik, akkor elégséges a lelőhely középpontjának bemérése, ha ez sem oldható meg, akkor becslés alapján kell a térképre rajzolni. A mérés módszerét a dokumentációban jelezni kell.


3. A lelőhely nevét:
Minden esetben szükséges a lelőhelynek nevet adni, amely külterületen jellemző dűlő-vagy határnév, belterületen az utca és házszám lehet. Ezért szükséges, hogy a térkép segítségével, esetleg kérdezősködéssel megállapítsuk az autentikus dűlő- vagy határnevet. Ez lesz ugyanis a lelőhely közhiteles neve.
Ezért fontos, hogy megjelöljük a név forrását, és ez lehetőleg különböztesse is meg a többi lelőhelytől, de legalábbis segítsen abban, hogy a lelőhelyet a határ melyik részén keressük. A tájidegen, számokból és más rövidítésekből álló mesterséges elnevezéseket kerülni kell. (Az ugyanazon dűlőben található, de egymástól elkülönülő lelőhelyek elnevezésében római számozást lehet alkalmazni pl. Horváth-dűlő I., II. stb.). Hasonlóképpen nem szabad a korábbi elnevezéseket figyelmen kívül hagyó új és még újabb neveket adni, mert ezek a későbbiekben tévedésekhez vezetnek.


A leletek összegyűjtése.

Új lelőhelyek esetében minden esetben kötelező legalább annyi leletet felszedni, mellyel dokumentálható a lelőhely jellege, kora. Az eddig bevált módszer szerint ez legalább öt darab lelet, azonban ezt a számot nem kell abszolút feltételnek tekinteni.
Ismételt terepbejárások során nem okvetlenül szükséges leletet gyűjteni, különösen akkor nem, ha azok kora, jellege megegyezik a korábbi dokumentációkban leírtakkal. Természetesen ilyenkor is fontos felszedni azokat a leleteket, amelyek új információt hordoznak, vagy a terepjárás végzői bizonytalanok a lelet keltezését illetően. Részletesen lásd alább.


Dokumentáció készítése a terepen

A fentiek során gyűjtött adatokat már a helyszínen dokumentálni kell. A GPS készülékkel történő körülhatárolás a mentéssel értelemszerűen megtörténik, a kézi térképezés pedig a térképre történő rajzolással valósul meg. Ma már nem szabad előre gyártott „vaktérképet” használni, melyen nincs ábrázolva minden szükséges információ. Ugyancsak tilos a lelőhelyet a területről való távozás után (munkaidő után, napok múlva stb.) emlékezetből rögzíteni. Ez óhatatlanul is adatvesztést eredményez.

Az egyéb (szöveges, leíró) adatok rögzítését is legeredményesebben a helyszínen lehet elvégezni. Legkönnyebben a hangrögzítés (diktafon) segítségével oldható meg ez a feladat. A szöveges leírás tartalmazza a lelőhely elhelyezkedését a település határában (a községtől ÉK-re, a határ DNy-i sarkában stb.) a geomorfológiai jellegzetességeket: domborzati viszonyok, a lejtő kitettsége, a legközelebbi vízjárta hely merre, milyen messze található, a talaj minősége, a táj jellegzetességei. A lelőhely alakja, mérete, tájolása.

A leletanyag milyensége, intenzitása, a belőle levonható következtetések. Fontos azt rögzíteni, hogy esetleg falu, szórványlelet, vagy bizonytalan jellegű lelőhely, temető stb. Gyakori félreértés a szórvány és a szórványos fogalmak összekeverése. Szórványleleteknek tekintjük az egykoron elvesztett, ellőtt, eldobott tárgyakat, és ilyen esetekben az egyetlen lelet feltalálási helye a lelőhely, ami csupán egy pont a térképen.
Szórványos, vagyis ritka lehet a leletek előfordulása a lelőhelyen. Bizonytalan jellegű az a lelet, amelyiknél nem tudjuk eldönteni, hogy szórványból, telepről, temetőből származik-e (pl. egy kőbalta). Ha épített objektum van (halom, földvár, sánc stb.) legalább becsléssel meg kell állapítani a relatív magasságát, átmérőjét, a sánc alakját, irányát, tartozik-e hozzá árok, vagy sem.

Mindenképpen le kell írni a lelőhelyet borító növényzetet, a felszín állapotát, a látási körülményeket (napsütés, eső, köd stb.) az esetleges bolygatásokat, a megfigyelt károkozó jelenségeket (pl. erózió, motocross-pálya stb.). Ki kell térni a lelőhely körülhatárolásának indoklására, esetleg a szomszédos lelőhelyekkel való kapcsolataira is.
Le kell írni a környékbeliektől esetleg begyűjtött információkat. Ha a lelőhelyen korábban volt ásatás, annak helyét lehetőség szerint meg kell állapítani. Itt kell megemlíteni, ha a körülmények folytán magunk sem találjuk a terepbejárást kielégítőnek, és javasoljuk az ismételt bejárást.

A leletek gyűjtésénél a főszabály az, hogy minden leletet össze kell szedni, ami fontos információt hordoz: többségük természetesen cserépdarab lesz, melyek közül szükség van mindazokra, amelyek segítik a minél pontosabb korhatározást. Fontos észlelni a leletek csoportosulásait, intenzitását, tömeges előfordulásait, az egyes darabok nagyságát, törésének minőségét. Utóbbiból ugyanis arra lehet következtetni, hogy friss bolygatás történt a lelőhelyen, és akár ennek okát is ki lehet deríteni (talajlazítás, tereprendezés stb.).
Az azonban már döntés kérdése, hogy felszedünk-e minden leletet, amit látunk. Extenzív terepjárásnál ez általában nem szokás, és legtöbbször értelmetlen is, fölöslegesen terheli a múzeumi raktárakat. Egy középkori faluhely több zsáknyi cserepe nem hordoz annyi többlet-információt, mint két-három zacskóé, feltéve persze, ha a lelőkörülményeket pontosan leírtuk, és a korszakhoz értő, helyszínen lévő szakember segíti a „válogatást”.

Részletes lelőhelyvizsgálat esetében célként lehet kitűzni a teljességre törekvő gyűjtést, sőt még azt is, hogy az újkori, legújabb kori leleteket is összeszedjük, ha ebből tudományos következtetések vonhatók le. Ha a felszínen embercsont van, akkor abból egy-két darabnál többet nem érdemes összeszedni, hiszen egyébre nem nyújt bizonyítékot, mint hogy temetkezések is vannak a lelőhelyen.
A kövek, paticsok, téglák jelenléte, esetleges csoportosulása ugyancsak fontos adat, bár ezeket nem érdemes összeszedni (kivéve persze a faragott köveket, idomtéglákat, különleges paticsdarabokat, kohókra utaló maradványokat: mellfalazat, fúvócső stb.). Nyilvánvalóan nem hagyjuk a felszínen a fémleleteket, vagy más különleges tárgyakat, mint például a kőeszközöket. Minden esetben meg kell jegyezni, sőt be is kell mérni a templom, vagy más épület maradványait, a házfoltokat, urnafészkeket, kemencéket, faragott kövek helyét stb.

A fenti szempontoknak megfelelően lehet a leletanyagot a helyszínen selejtezni, átválogatni, de csak ha megfelelő anyagismerettel rendelkező kolléga is jelen van. Kockázatos lehet, ha egy középkoros vagy római koros válogatja át a mosatlan őskori leleteket, és fordítva. Mindenesetre, ha ilyet teszünk, azt a szöveges dokumentációban meg kell említeni, és semmi esetre sem szabad sort keríteni rá egy másik lelőhelyen! (Remélhetőleg evidencia, hogy a régész nem visz és szór szét leleteket másik lelőhelyen, vagy akár „üres” területen!)
A gyűjtött leletanyagot a helyszínen kell úgy elcsomagolni, hogy kizárjuk a keveredést más leletanyaggal. Következésképpen szakadásmentes csomagolóanyagot kell használni, és a dokumentációban rögzített azonosító adatokkal kell ellátni. Ez az esetek többségében a település neve, a lelőhely sorszáma, esetleg neve, esetleg KÖH azonosító száma, a gyűjtés dátuma.

Fényképfelvételt is érdemes készíteni minden lelőhelyről, mivel ezzel illusztrálni lehet az adott terület viszonyát a tájhoz, környezethez és rögzíteni lehet állapotát. Okvetlenül kell fényképeket készíteni a jellegzetes tereptárgyként megjelenő lelőhelyekről: halmok, földvárak, sáncok, árkok stb. Ugyanígy le kell fényképezni a templomhelyeket, kiszántott épületmaradványokat, kemencéket, a régebbi és az újabb bolygatásokat, veszélyeztető tényezőket is.

Fontos, hogy a terepbejárás csapatmunka. Az teljesen rendben van, hogy bizonyos feladatokat kijelölt személyek végeznek (pl. egyik térképez, a másik megszabja a menetirányt, a harmadik csomagolja a leleteket stb.). Ez azonban nem jelentheti azt, hogy nem figyelünk a másik munkájára, és a lelőhely lezárásakor végzett adatrögzítésben nem vesz részt minden jelenlévő, megosztva a többiekkel megfigyeléseit, szempontjait. Ezért még a csatárlánc felbomlásakor sem szabad a többiektől hallótávolságon túlra kóborolni, hiszen ezzel a folyamatos kommunikáció esélye vész el.
Nemcsak a körülhatárolás szükséges, hanem a leletek minél pontosabb kormeghatározása, a leletanyag intenzitásának feljegyzése, a látott-tapasztalt egyéb jelenségek felvétele (kövek, paticsok, kemence, tégla, embercsont stb. mind megjegyzendő a leírásban, különösen, ha nem szedjük fel ezeket). Ezért elengedhetetlen, hogy a terepi dokumentálás valamennyi résztvevő együttes munkájaként történjen.

Ha mindezeket a feladatokat elvégeztük a helyszínen, folyhat tovább az új lelőhelyek utáni kutatás.



Jankovich-Bésán Dénes


Forrás: Régészeti kézikönyv