XXIII Aprilis MMXVII AD

Temetőfeltárás.

A temetőfeltárás általános alapelvei

Kiindulópontként felidézhető az, amit fél évszázaddal ezelőtt Banner János tanított: nem kultúrát, hanem területet ásunk. Ez akár úgy is értelmezhető, hogy – legalábbis ásatástechnikai szempontokból – nincs őskori, népvándorlás kori vagy akár középkori temetkezés. Sem rítusára, sem mellékleteire vagy akár csontvázára nézve. Vagy akár földrajzi helyzetére: hiszen az emberi faj – tehát akár maradványai is – egységes.
Léteznek viszont különbségek a sírok együttesei, a temetők szempontjából. Ásatási szempontból alapvetően más módszereket igényel az égetéses vagy korhasztott (hulla- vagy tetem-temetkezések, rossz kifejezéssel csontvázas temetkezés, viszont megfelelő a csontvázas sír kifejezés) sír feltárása.

Az angol nyelvű irodalomban ez utóbbiakat inhumation-nek nevezik, rögtön különbséget téve natural inhumation és intentional inhumation között. Az utóbbit nem szükséges magyarázni, az előbbi olyan emberi maradványokat jelent, amelyek természeti katasztrófák (földcsuszamlás, sziklaomlás, földrengés, vulkánikus tevékenység, lávaömlés, áradás és végül épületek pusztulása) során kerültek természetes úton eltemetődésre (és nem eltemetésre). Ezeknek a körülményeknek a megállapítása általában véve egyszerű, ennek ellenére hazánkból alig ismerünk hiteles régészeti adatot ilyesféle eseményekre.
Fontosságuk nagy, mert bár ilyen esetekben igazi mellékletek nincsenek, a látszólagos mellékletek néhány fajtája: a halott abban a pillanatban magán viselt ruhadíszei, ékszerei, szerszámai pontosan keltezhetik az említett földtörténeti eseményeket. Ilyen esetekben a feltárt csontváz gondos felszedése és csomagolása kiemelten fontos, mert akár egyetlen darabka is alapvető információt őrizhetett meg.
Fontos körülmény lehet a csontmaradványoknál az is, hogy mely sérülések történtek az eltemetődéskor, és melyek már az eltemetéskor. (Mindkét esemény lehet akár több ezer évvel ezelőtti is.)

A csontváz állaga-állapota nemcsak a temetés óta eltelt időtől függ, hanem a talajtól is. Savas vagy magas alkáli tartalmú talajok emésztik a csontvázak csontjait, és bizonyos esetekben az időszakosan vízjárta helyek is. (Ilyen okok miatt nem maradtak meg például Méhteleken sem az állat-, sem az embercsontok).
A mészben gazdag területeken a száraz időszakok alatt mészkoncentrációk válnak ki a talajból, és ezek rárakódva a csontvázakra, roppant megnehezítik mind a kibontásukat, mind a felszedésüket (példa a tiszapolgári kultúra Polgár, Basatanyán feltárt temetője, ahol a sírokat valósággal ki kellett vésni a sírgödör kitöltéséből). A csontváz állagát befolyásolhatja az adott időszak táplálkozásának minősége is: hét szűk esztendőben felcseperedett, rosszul táplált egyének csontjai gyengébbek. A talaj sajátosságai miatt esetenként el is tűnnek az antropológiai maradványok. Néha csak a fogak vagy a medencefoszlányok adnak tájékoztatást a váz egykori helyzetére vonatkozóan.

Külön kategóriát jelentenek a különböző korszakokban előfordulható tömegsírok. A jelenség jó példája az esztergályhorváti késő neolitikus tömegsír, amelynek fele részében 25–30 csontváz meghatározható részei kerültek elő. A feltáró számítson arra, hogy rendkívüli feladat elé kerül, amikor az általában összekuszált állapotban lévő vázakról pontos rajzot akar készíteni, ami később a temetési rítus/ok, (pl. voltak-e zsugorítva az egyes halottak) megállapításához szükséges. (Lásd pl. a Szarvas 8. lelőhelyen talált Körös-sírt a maga 7 vagy 8 összedobált halottjával, amelyek nem egy időben történt eltemetésekből származnak.)
Más többes sírok (tömegsírok) viszont azonos időben kerülhettek földbe – ennek az eldöntése a legfontosabb. Azonban (mint az esztergályhorváti sír is mutatja), még azonos makroidőben eltemetett sírok között is lehet kicsiny időkülönbség, amikor egyes holttesteket kísérő-közbeeső szertartások előtt, másokat utánuk helyeztek el a gödörben.

Summa summarum: a lényeg a rendkívül pontos dokumentálás, és tanácsos, hogy mind a kibontást, mind a rajzolást tömegsír esetében antropológus végezze, hogy az egyes csontok később a rajzon azonosíthatók legyenek. Itt a jó fénykép sem segíthet.

Ugyancsak nem sorolhatók a szabványos sírok kategóriájába a telepobjektumokban (legtöbbször hulladékgödörben, de előfordul ház betöltésében, kútban stb.) talált emberi maradványok. Az esetek nagy részében gödrökbe bedobott vagy ott rendellenes helyzetben eltemetett(?) halottak már a legtöbb korszak objektumaiban előkerültek. Elföldelésük sajátosságait többféleképpen magyarázzák (áldozat, ellenség által elpusztított helyi lakosok, rabszolgák, baleset stb.), általánosan elfogadott álláspont még nem alakult ki.
Módszertani szempontból lényeges, hogy a bontás és dokumentálás során megpróbáljuk rögzíteni, milyen kronológiai viszonyban vannak az emberi maradványok a telepobjektummal (pl. a gödör aljára helyezték a halottat vagy hulladékrétegre került, és a továbbiakban hulladékveremként használták az objektumot; a ház betöltődése után ásták bele a sírt vagy még előtte?). Egyebekben ugyanúgy kell eljárnunk, mintha egy „szabályos” sírral lenne dolgunk.


Előkészítés, tervezés

Ritka kivételektől eltekintve a legtöbb korszak temetkezései terepbejárással csak ritkán azonosíthatók (a felszínhez közelebb fekvő sírokat szokták szétszántani, jellemzően a templom körüli temetőket, ilyenkor találunk a felszínen embercsontokat és sírleleteket). Így aztán a temetők gyakran okoznak meglepetést egy-egy útnyomvonal, anyagnyerő hely vagy zöldmezős beruházás esetében.
Az egész beruházás régészeti feltárására kötött szerződésben célszerű kitérni az előre nem ismert, váratlanul, esetlegesen csak a földmunkák során előkerülő temetőkről. Ezek felbukkanása természetesen a feltárás költségeinek megemelkedését, a terület vagy az objektumszám lényeges növekedését vonja maga után. A feltárásra kiegészítő szerződést kell kötni.
Ha korábbi ásatásokból, helyszínelésekből stb., vannak adataink arra nézve, hogy milyen korszak sírjainak előkerülése várható az adott területen, készüljünk fel, ismerkedjünk meg a kor temetkezési rítusának jellegzetességeivel!

Ahol a feltárások nem őrzött területen folynak, célszerű úgy tervezni a munkát, hogy a bontás egy nap alatt érjen véget. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a sír kinyitását, a váz kibontását és dokumentálását a munkaidő végéig, ill. sötétedésig be kell fejezni. Nem célszerű a koporsóig (és/vagy tégla-, kő-, egyéb építményig) vagy a vázig bontott sírokat észrevehetően a helyszínen hagyni. Időhiányba akkor kerülünk, ha – a római és középkori sírok esetében – az épített sírládába földet is szórtak.
A későbbi temetőelemzés szempontjából fontos, hogy a területről részletes szintvonalas térkép álljon a rendelkezésünkre (lehetőség szerint geodétával készítessük el a feltárás kezdetén, különösen, ha nagy felületen géppel szedetjük le a felső rétegeket).
Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy – főleg rabolt temetők vagy sekélyen fekvő és a szántásnak kitett sírok esetében – érdemes a humuszolás előtt fémkeresővel végigvizsgálni a feltárandó területet. Nagy mennyiségű fémtárgy kerül a bolygatás (mezőgazdasági munkák, rablás, állatjárat stb.) során a humuszba, melyeket a gépi földmunka örökre megsemmisíthet. A fémkeresős vizsgálatnak a feltárás folyamán is van értelme: a kidobott földben rendszeresen kerülnek elő a bontás során észrevétlenül maradt kisebb tárgyak!


a sír és környékének feltárása

Akár gépi, akár kézi erővel szedjük le a felső földréteget, a felszínt a régészeti jelenségek szintjén gondosan meg kell nyesni és a foltokat – a sírnak adott számmal – dokumentálni: fotózni, és amennyiben látunk valamilyen különleges jelentséget – pl. rablógödör, koporsókeret stb. – rajzolni is (ügyeljünk arra, hogy a rajzhoz használt tengelyt úgy tűzzük ki, hogy a későbbiekben, a kibontott sír rajzolásához is ugyanazt alkalmazhassuk). A foltok fix viszonyítási (tengelyt jelölő) pontjaira azért érdemes vigyáznunk, mert a folt és a bontás közötti eredmény csak ezek segítségével vethető össze biztonsággal.
Már itt és a további fotózásnál a sír mellett vagy benne, jól látható helyen északot jelző nyilat és léptéket jelző tárgyat (pl. piros-fehér kitűzőkarót, collstokot stb.) kell elhelyezni. A rajzon is mindig jelölni kell az északi irányt és a léptéket. Ha a nyesést követően rögtön nem tudjuk megkezdeni a bontást, a kiszáradást, illetve szétázást elkerülendő praktikus letakarni a foltokat.

A szuperpozíciók tisztázását a sírfoltok elemzésével kezdjük. Ha így nem tudjuk eldönteni az időrendet, egy mindkét síron áthaladó metszet kijelölésével próbálkozzunk!
A bontással szintenként haladjunk és a körülményektől függően rendszeresen horoljuk vagy nyessük meg a sír betöltésének újabban kibontakozó felületeit. Így tudjuk követni az esetleges rablás technikáját, a betöltési rétegeket, így vesszük észre idejében a koporsó, illetve egyéb temetési alkalmatosság (kamra, halotti lepel, bőr, gyékény, prém stb.) nyomát. Amennyiben ilyesmi jelentkezne, dokumentáljuk.
A bontás során dönthetünk úgy, hogy a feltűnő nyomok (pl. koporsó maradványai vagy elszíneződése) indokolttá tehetik a sír metszetre bontását. Ez információt szolgáltathat a rablás módjáról, a koporsó jellegéről, nagyságáról, a különböző típusú betöltésrétegek egymásutániságáról. A metszetre bontás értelmét minden egyes esetben külön kell mérlegelni. Amennyiben metszetet készítünk, akkor is érdemes spakninyomonként mélyíteni a sírt, mivel így ugyan összefüggően a koporsó egészét nem látjuk felülnézetben, de a helyes dokumentálás esetén rekonstruálható. Ugyanakkor metszetben megállapítható, hogy rönk- vagy deszkakoporsóval állunk-e szemben.

A sírfolt elérésekor és utána lejjebb haladva a temetéskor az aknában leletek, pl. érmek, kovaszilánkok kerülhetnek elő. Amennyiben egy-egy ilyen jelenséggel rendszeresen találkozunk, elgondolkodtató, hogy rítuselemmel van-e dolgunk.
Mint már felhívtuk a figyelmet, nem szabad megfeledkeznünk az esetleges sírrablás nyomainak követéséről. Célszerű a rablási gödröt először (esetleg metszetben) kibontani és azt dokumentálni.
Ahogy a koponyát és a mellékletek szintjét elértük, finomabb, kézi szerszámokat használjunk. (Minden temetőnek megvan a maga specifikuma, eszerint kell eldöntenünk, milyen szerszámokat használjunk a mélyítéshez.) Nincs meghatározható eszköz: mindenki a tapasztalata alapján válasszon eszközöket (spakni, brades, különféle szobrász-, illetve orvosi eszközök kiválóan alkalmazhatók).
A továbbiakban a csontváz bontásának általános szabályai érvényesek: arra kell törekednünk, hogy a temetkezés minden elemét – a csontvázat és a leleteket – in situ őrizzük meg a teljes dokumentálásig. A váz szintjén továbbra is próbáljunk horolni, mivel a koporsó vagy szerves anyagba tekerés gyakran csak ekkor rajzolódik ki dokumentálhatóan. Téglasírok esetében célszerű a bontást a lábszár hosszú csontjainál kezdeni, megkeresni a sírgödör épített vagy természetes alját, és azon bontani, mert a föld eltávolítása a téglaszintről könnyebb.

A hamvasztásos sírok esetében ugyanazok a szempontok a mérvadók, mint a „csontvázas” temetkezéseknél (a leletek in situ hagyása, metszetkészítés – részletesen ld. lejjebb, Szőnyi Eszter tanulmányában). Különös nehézséget jelent a szórt hamvas sírok felismerése és bontása: hiszen az esetek egy részében (és ez a nagyobbik része) csak annyit tapasztalunk, hogy egy kicsi, sekély gödörben apró, esetleg megégett kerámiatöredékek kerülnek elő.
A hamvakat a fehér, kalcinált csontszilánkokról azonosíthatjuk (az ásatáson nyert adatok igen korlátozott száma miatt itt különösen fontos ezek összegyűjtése vizsgálatra, ugyanúgy, mint a talajminta). Ha már megtapasztaltuk, hogy egy lelőhelyen ilyen jellegű objektumok előkerülése várható, törekedjünk arra, hogy metszetben bontsuk ki és dokumentáljuk őket, mint a telepjelenségeket. A mellékleteknél meg kell különböztetni a máglyáról összeszedett tárgyakat és az eleve csak sírmellékletként szolgáló darabokat.

A sírral együtt célszerű tisztáznunk a környezetét is. Ehhez tartozhat pl. a temetkezéshez vezető rablóárok, a sírt kerítő árok, a sír körül szabályosan elhelyezkedő – esetleg áldozati – gödrök vagy egyéb jelenségek, amelyeket a bontás és dokumentálás általános szabályai szerint kell feltárni és rögzíteni. Vagyis minden esetben metszetre kell kibontani ezeket az objektumokat. A sírt kerítő árkok funkciója (lett légyen szó őskori, szarmata vagy római temetőkről) még nem tisztázott. Ezért is érdemes megfigyelni a betöltés jellegét, keménységét.
Különösen fontos tényező, hogy egyidejűleg vagy fokozatosan töltődtek-e be ezek az objektumok. Rendszeresen előfordulnak áldozati tárgyak a betöltésben, illetve az árkok alján (széttört edények összeillő részei, állatrészek) – ezeket érdemes in situ kibontani és dokumentálni. (A fentiek értelmében az árkokat és más – nem sír – objektumokat feltétlenül bontsuk ki teljes egészében!) A temetési vagy halotti rítus elemei lehetnek a sírok közelében megfigyelt átégett felületek.


Dokumentálás

Általánosságban elmondhatjuk, hogy mivel a sírok nagyon változatosak, általános recept nincs. Mindig szükséges a lehető legsokoldalúbb (leírás, alaprajz, metszetrajz, részletrajz/ok) készítése, a foltfotón kívül többszöri fotó a bontás folyamatában, készen, a már üres sírról a felszedés után (ez tegulából vagy kőlapokból összeállított sírnál elengedhetetlen).
Már a bontás során törekedjünk arra, hogy minden arra érdemes megfigyelésünket (ld. feljebb!) dokumentáljuk fotón és indokolt esetben rajzon, illetve írásban is rögzítsük!
A további dokumentálás a naplóban vagy a naplóban és külön törzs/sír/adatlapon történhet. Az utóbbi esetben a naplóban csak az aznap feltárt sírszámokat és az elvégzett munkát kell összegezni, minden egyes sírról külön jegyzőkönyv (adatlap) készül. Hogy ezt az ásatási naplóban vezetjük-e vagy külön lapon, füzetben, az az ásató kialakult szokásának függvénye. A temetőtérképen a biztos sírfolt jelentkezését már jelölni kell, a sírt el kell látni számmal.

Római kori emlékek feltárása esetében a limes-mente és a városok temetőit nem számítva a számozással nincs probléma: folyamatosan lehet a sírokat számozni. Ha a közelben, de biztosan elkülönítve egy újabb, ugyanabból a korból származó temető kerül elő, akkor kell a temetőt elnevezni és új számozást indítani.
A városi és limes-menti temetők gyakran régóta kutatottak, és folyamatosan kerülnek napvilágra sírok. Itt sem célszerű egyre újabb és újabb sírszámokat használni. A kialakult gyakorlat szerint a lelőhely megnevezése után égtájak szerint tudjuk elnevezni a temetőket (Intercisa–déli temető vagy Savaria–keleti temető), és az előkerülő sírokat folyamatosan kell számozni. Feladat viszont a nagyobb városi temetők esetében a régen feltárt sírokat egységes rendszerben újraszámozni, és az újonnan előkerült sírokat ebben a rendszerben számozni tovább.

A sír kibontása után 1:10 arányban rajzot kell készíteni a vázról, a viseleti tárgyakról és a mellékletekről. Fontos, hogy a váz fotózása, rajzolása után is megtartsuk a fix pontjainkat, amelyekhez képest a mérőszalagot kitűztük és amelyhez bemértük a csontokat és a leleteket. Így a felszedés során a váz alól előkerülő leletek pontos helyét is rögzíteni tudjuk. A sír földjében másodlagos leletek is lehetségesek; ezeket a tényleges sírmellékletektől a dokumentáció készítése során is külön kell jelölni. A rajzolás nem csak a dokumentálás miatt kötelező, hiszen ezt esetenként a fényképezés pontosabban megteszi.
Rajzolás közben azonban sokkal jobban meg tudjuk figyelni a jelenségeket, és ez pontosabb észlelésüket teszi lehetővé, mint fénykép készítésekor. A sír adatlapja (és/vagy a sírrajz) tartalmazza a sírszámot, a tájolást, a rajzolás keltezését, az arányszámot (léptéket), a sírfolt észlelésének, téglasír esetében a tetejének és a sír aljának a mélységét, végül a viseleti tárgyakat és a mellékleteket. Az utóbbiakat a sírlapon célszerű számmal vagy nyíllal jelölni és a rajz mellett pontosan megnevezni.
A lelet helyzetét pontosan rögzíteni kell leírásban is (pl. hajkarika nyílása merre, csattüske hegye merre, csat, ruhakapocs melyik oldalával felfelé). Fémtárgyak, sőt érmek esetében is meg kell figyelni, hogy az adott tárgy melyik oldala volt fent, hiszen ilyen megfigyelések a viseleti rekonstrukció szempontjából nélkülözhetetlenek. Római érmeknél pl. felmerült annak ötlete, hogy az istenségeket ábrázoló oldalukkal felfelé tették őket a sírba. Érdemes ezt megfigyelésekkel alátámasztani vagy cáfolni.

Jegyezzük fel a csontvázzal kapcsolatos megfigyeléseinket: a vélt nemét, korát, fekvésének jellegzetességeit (pl. kéz- és lábhelyzet), a szokásostól eltérő vonásait (pl. különösen erős csontozat, gracilis termet, a többi sírtól eltérő koponyaforma stb.), megtartását.
A sírról felülnézeti fényképet kell készíteni (törekedjünk arra, hogy optimális magasságból fényképezzünk, lehetőleg létráról vagy egyéb magaslatról, hogy a kép a lehető legkevésbé torzítson), a sírszám és az északi irány feltüntetésével. Részletfotót készítsünk minden egyes lelet helyzetéről, illetve a csontváz jellegzetes részeiről (koponya, kéz, medence, lábfej, esetleg patológiás jelenségek a csonton stb.)!
A leletek beazonosítása érdekében törekedjünk arra, hogy a fotón, rajzon és a leírásban azonos számmal szerepeljenek! A rossz állapo-tú tárgyakról (1:1 léptékben) vagy összetartozó leletegyüttesekről (pl. övgarnitúra, gyöngysor, nyaklánc, tarsolydíszítés és -tartalom) érdemes külön rajzot készíteni 1:5 vagy 1:1 léptékben. (Ne felejtsük el megjelölni a részletrajz helyét az általános sírrajzon!) Ezek a rajzok a továbbiakban azon túl, hogy a feldolgozást szolgálják, megkönnyítik a restaurátor munkáját. Különösen korrodált vastárgyak esetében fontos a rajz, mert a tárgy szétporladhat, és a rajzoló lesz az, aki a leletet utoljára látta.

A dokumentáláskor érdemes feljegyezni, hogy a gödör (sírépítmény) vagy a váz tájolását adtuk-e meg (ideális esetben mindkettőt). Szokványos aknasír esetében két lehetőség van. Amennyiben a sírakna betöltése jól látható, és a környező földtől a hosszanti oldal egyenes vonalban elválik, az akna oldalát lehet bemérni. Amennyiben az elválás nem figyelhető jól meg, akkor a kibontott váz tengelyét a koponyától a bokacsontokig kifeszített, a váz rajzolásához is használható zsinórt tudjuk tájolni.
A halott tájolása egy-egy kultúrára jellemző eleme a temetési rítusnak. A csontvázas rítusú római temetkezések pl. általában nyugat–keleti tájolásúak, de a szóródás 45–45 fokkal is eltérő lehet. Az eltérő tájolás okát kutatni kell (ez minden korszakra érvényes). A váz nyugat–keleti fektetése esetén a koponya nyugaton van, és a váz kelet felé tekint: ezt a tájolást hagyományosan keletelésnek nevezzük.
Félreértések elkerülése érdekében minden tájolás esetében célszerű először a koponya, azután a lábvég fekvését megadni: észak–déli tájolás (koponya északon van), dél–északi tájolás (a koponya délen van) stb. A szöveges irány mellett (pl. D–É), minden esetben adjuk meg a tájolás abszolút értékét is (0–180o).

Épített sírok esetében felülnézeti rajz és keresztmetszet is szükséges. A sír feltárása közben tett megfigyeléseket is a sírlapon vagy az adatlapon/naplóban rögzítsük. Praktikus minden – akár a későbbi megfigyelések után értelmetlennek is bizonyuló – részletet papírra vetni, utóbb ezeknek a feljegyzéseknek nagy hasznát vesszük, mert bármilyen minőségű is a rajz és fotó, képtelen arra, hogy a megérzéseinket és benyomásainkat rögzítse.


Felszedés, csomagolás

Felszedéskor jegyezzük fel ötleteinket a problémás tárgyak esetében, ne felejtsük, senki soha olyan összefüggésben nem fogja látni őket, mint mi: eredeti helyzetükben, a sírban! A mellékletek felszedésekor hasznos, ha a tárgyat 1:1 méretben még a helyszínen felvázoljuk. A csomagolás során a fotó/rajz/leírás számán csomagoljuk el a tárgyakat.
A bontás közben a sírföldben előkerülő – esetleg a sírtól eltérő korú – kerámiát és egyéb leleteket ugyancsak csomagoljuk el „a sír földjéből” megjelöléssel. A csomagoláson (a zacskón vagy dobozon kívül és a belső cédulán) szerepeljen a lelőhely neve, az aktuális dátum, a sírszám, a lelet megnevezése és száma. Római temető esetében számítani lehet üvegedényekre, bennük néha a folyadék is megmaradt: ez a csomagolóanyag, papírvatta mennyiségét növeli, és megfelelő szállítódobozt tesz szükségessé.
Az embercsontok felszedésekor a koponyát bandázsba fogva csomagoljuk külön a többi csonttól. A többi csontot a koponyához hasonlóan csomagolópapírba tegyük (ld. még az embertani fejezetet!). Az átégett, korrodált fémek (vasak, bronzok) felszedését lehetőleg restaurátor szakemberre bízzuk! Ha ez nem lehetséges, csíkokra vágott papírvatta és kartondoboz védi meg rövid időre.

A felszedésnél-csomagolásnál tartsuk szem előtt, hogy ekkor nyílik alkalom minták eltevésére a termé-szettudományos vizsgálatokhoz (ennek módjáról részletesen ld. a kötet vonatkozó fejezeteit!). Egyes leleteket érdemes in situ felszedni, ami annyit jelent, hogy a tárgyakat csak részben kibontva, földlabdával/kockával együtt vesszük fel.
Ez azokra az esetekre vonatkozik, amikor az ásatáson nincs restaurátor, aki helyben megfelelően tudja kezelni a rossz állapotú tárgyakat, valamint azokra, amikor bizonyos tárgyak megfelelő kibontására és dokumentálására hosszabb időre és benti körülményekre lenne szükség. (Ilyen pl. egy szarmata sírban előkerült több száz darabos lábkörnyéki gyöngyözés).


Utómunkák a sírgödörben

A már üres sírgödörben gondosan tisztítsuk meg a sír alját és oldalait. Elképzelhető, hogy csak ilyenkor tu-dunk megfigyelni olyan jelenségeket, mint pl. a halotti ágy vagy koporsókeret nyoma (pl. az ún. Szent Mihály lova – cölöplyukak jelzik a sír aljában); vagy az ún. „fülek” (a sírgödör hosszanti oldalainak sarok felőli végeiből kitüremkedő oszlop(?)nyomok, amelyeket rendszerint csak a teljes kibontást követően észlelhetünk), égésnyomokat, különféle elszíneződéseket, amelyek a halott alá terített (szerves) anyagot jelezhetik.
Figyeljünk rá, hogy a csontváz alatt van-e betöltési réteg vagy közvetlenül a sír alján feküdt – ez az információ utalhat pl. koporsóra. A gödör oldalainak átvizsgálása rávilágíthat egy észre nem vett padmaly vagy rejtekhely meglétére (sztyeppei szokás: a rabló elől a sír falába vájt üregbe rejtik az értékesebb tárgyakat – ún. tajnyik; de létezik a szokás a római korban is: pl. az ornavassoi temetők viseleti tárgyait fülkékben külön ládákba tették.)

A talajviszonyoktól függően szerszámmal is át lehet vizsgálni a sír alját. Előfordulhat ugyanis, hogy amit érintetlen altalajnak vélünk, az valójában nem az, hanem a halott alá terített tiszta homokréteg. Ez utóbbi alatt még előkerülhetnek elrejtett tárgyak.
Ugyancsak átvizsgálásra érdemesek az állatjáratok, amelyekben rendszeresen találunk a rágcsálók által magukkal hurcolt apróbb leleteket. Jól hasznosítható a bontás során, de különösen felszedés után a fémkeresős vizsgálat, amely elsősorban az állatjáratokban lapuló fémek összegyűjtését segíti. (Ugyanez vonatkozik a sírokból kidobott földre, amelyben a detektor még a leggondosabb bontás után is talál leletet!)
Figyeljünk oda arra, hogy a rablógödrök, rablóárkok alján találunk-e beiszapolódott réteget (ez arra utalhat, hogy a rablás után a gödör sokáig állt nyitva).


Felszínrajz

A sírokról összesítő felszínrajzot kell készíteni az adott lelőhelyen követett szisztéma szerint. Érdemes azonban egy áttekinthető léptékű (1:50, 1:100) térképet is készíteni, hogy képünk legyen a temető szerkezetéről.
A bemérés történhet a foltok dokumentálásával vagy később. Ha a beméréseket azonnal elvégezzük, számítsunk rá, hogy esetleges későbbi eső után a másképpen átázott föld elszíneződései még újabb sírokról árulkodnak – ez elsősorban urnatemetkezéseknél fordulhat elő.

Igyekezzünk az egyes temetkezéseket – elsősorban azok jelentkezési szintjét – szintezni. Ezek az adatok sokat jelenthetnek majd a feldolgozás során.



Kulcsár Valéria – Lőrinczy Gábor – Makkay János – Mráv Zsolt – Szőnyi Eszter – Tóth Endre


Forrás: Régészeti kézikönyv