XXVII Martius MMXVII AD

Római kori csontvázas temetkezések

A császárkori provinciális hamvasztásos és csontvázas temetkezések megoszlását olyan diagrammal ábrázolhatjuk, ahol egy fekvő téglalap alakú mezőben a bal alsó saroktól kiinduló átló van: a felső mező a kora császárkori hamvasztásos temetkezéseket, az alsó a csontvázasakat jelenti.
A császárkor elején sok hamvasztásos temetkezés van, majd egyre fogyva még a 4. században is előfordulnak. A holttest elföldelése a kora császárkorban már előfordul, majd az idő előrehaladásával a 2. század végétől egyre gyakoribbá válik. Természetesen az időszakra jellemző temetkezéstől eltérő rítusra külön figyelmet kell fordítani. Például: a kora császárkorban az eraviszkuszok birituálisan temetkeztek (pl. a solymári temető), a késő császárkorban pedig szóba jöhet az etnikai különbség (ilyenek azok a betelepítettek, akik halottaikat elégették, pl. a carpok a Dél-Dunántúlon, de hamvasztásos rítusú temetkezés egyedi sírok esetében is előfordul: Szombathelyen, Sorokpolányban, Pécsen stb.).
A rítus változásával nagyjából párhuzamosan változik a sírkőállítás szokása, mivel ez elsősorban a hamvasztásos temetkezésekre jellemző. A test elföldelésének terjedésével csökken a sírkövek állítása. Minden bizonnyal azért, mert akiknek korábban módjuk volt sírkövet állítani, azok most szarkofágba temetkeztek. Akinek nem volt módjában kőszarkofágot készíteni, azt változatos módon, téglából összeállított vagy falazott sírláda készítésével utánozta.

A római kori temetők hagyományosan a településről kivezető utak mentén, a településtől távolabb helyezkednek el. A vicusok (kisebb falusi közösségek) a nem kiépített utak mellé települtek, ezért az utak csak igen ritkán figyelhetők meg. Emiatt a kis települések és a temetőik viszonya a Dunántúlon vizsgálat nélkül maradt.
A városok (és katonai táborok) esetében a település és a temetők fekvése jobban ismert: a lakosság – beleértve a korai hamvasztásos temetőket is – a városból kivezető utak mellé temetkezett. A villagazdaságok tulajdonosai és családjuk is a villa közelében temették el halottaikat (kővágószőlősi sírkápolna).

A késő római temetők esetében gyakori, hogy a temetőt a településtől keletre és délre nyitják (Savaria, Ságvár, Alsóhetény, Tác, még a Duna-határ mellett is: Aquincumban, Szentendrén, Százhalombattán stb.). Azokat a szarkofágokat, amelyeken nincs felirat, szintén földbe ásták. Amennyiben épületen belül temetkeztek vagy a sír(kamra) felett épület (vagy sírkert) állt, az egyes sírok helyét külön nem jelölték. Ha a temetés – bármilyen módon – földbe ásott gödörbe történt, akkor kegyeleti okokból jelölni kellett a temetkezés helyét.
Alig van ismeretünk arról, hogy a földbe ásott sírokat a felszínen hogyan jelölték. A sír felhantolása régészetileg nem figyelhető meg. Mivel a temetőkben az eredeti járószint felett gyakorlatilag nincs felülrétegződés, sőt inkább az eredeti talajszint tűnt el, a sírgödör egykori jelölése elpusztult vagy észlelés nélkül maradt.
Néhány helyen (Szombathely, Pécs, Alsóhetény), mégis meg lehetett figyelni a sírgödör felett vízszintesen lerakott téglákkal való jelölést. A sírjelölés lehetőségével számolni kell, ezért a feltárás kezdetén nem célszerű a felületi földréteg gépi eltávolítása. Mikor megállapítható, hogy az eredeti felszín elpusztult, akkor lehet földgyalut igénybe venni.

Tervásatás esetében a földmunka módjának megállapításához előzőleg meg kell ismernünk az átlagos sírgödörtávolságot, a sírfolt észlelésének a mélységét, a sír aljának mélységét és a tájolását. Ezért az ásatást célszerű kutatóárokkal kezdeni és utána dönteni a szelvényes vagy árkos feltárásról.
3–4 méteres sírtávolság esetén az árokkal történő és a sírokra rábontásos megoldás a kedvező, de a kikerült föld elhelyezését – mint minden más esetben is – előre meg kell tervezni. Sűrűbb temetkezések esetén szelvényes feltárás indokolt.

Csontvázas temetkezés esetében a váz tájolásának megállapítása és feljegyzése követelmény. A sír tájolásának felvétele különböző a földsírok és a bármilyen módon épített sírok esetében. Amennyiben szarkofágról, téglából megépített vagy összerakott sírról van szó (amelyben elvileg több váz, gyakran bolygatott állapotban fekhet), akkor a sír felnyitása előtt célszerű magát az építményt tájolni, mert a váz elhelyezése ebben az esetben másodlagos és bolygatott is lehet. Sírládát a váz fekvésével párhuzamos hosszanti oldalán vagy tengelyben kell tájolni.
Ha a sír téglával háztető alakban van lefedve, akkor a gerincvonalat lehet a legkönnyebben tájolni. Vízszintes lefedésnél szintén az építmény hossztengelyét lehet alapul venni. Szarkofágtemetkezés esetén értelemszerűen a szarkofág hosszanti oldalát kell bemérni. A dokumentáláskor érdemes feljegyezni, hogy a gödör (sírépítmény) vagy a váz tájolását adtuk-e meg.

A késő római temetőkben általában egy vagy több, kisebb-nagyobb sírépület állt, tehát különféle alaprajzú épületekre lehet számítani. Jelenleg úgy látszik, hogy a szokás a Dél-Dunántúlon gyakoribb, észak felé ritkább (Pécsen sok sírépület van, Alsóhetényben már kevesebb, Ságváron kettő, Aquincumban, Szentendrén egy-egy). A felszínen álló sírépítmény alatti, azzal együtt vagy külön épített sírkamra csak Pécsen és közvetlen környékén volt (Kővágószőlős) szokásban. A sírépületek egykori járószintje lehet a természetes föld vagy lehet épített: terrazzopadló vagy téglából, tégladarabokból kirakott; díszesebb kivitel esetében márványlapokkal vagy mozaikkal burkolták.
A hiánytalan terrazzopadló vagy malteres leöntés nem jelenti azt, hogy alatta ne lenne temetkezés. Az első temetkezés(ek) után már elkészíthették a padlót, amelyet újabb temetés miatt később át is törhettek. Néha a terrazzo padlóban vagy a téglapadlóban kisebb, félköríves, 5–10 cm-es mélyedést alakítottak ki, amely a halotti megemlékezés kegyeleti eseményeinek, az étel, a virágok elhelyezésének (vagy az azt tartó faállványzatnak, asztalnak) a helye (Pécs, Alsóhetény).
A temetőépületek mérete és alaprajza változatos: az egyszerű téglalap alakútól az egy vagy több apszissal bővítettig. Előfordul, hogy a sírt félkörben nem alapozott fal keríti: a falazás minden bizonnyal pad volt, és egyben a sírhelyet jelezte. Azaz ebben az esetben nem felmenő falról és épületről van szó.

A halott eltemetésére kiásott sírakna általában két részre különül el: a felső sírgödörre és az alsó koporsógödörre. A sírgödör általában nagyobb méretű a koporsógödörnél, amelybe a holttest befogadására készített fa-, ritkán ólomkoporsót helyezik vagy az esetek többségében téglából összeállított vagy falazott koporsót építik.
A síraknák mélységére nem lehet általánosan érvényes szabályt állítani. Talán annyi mondható el, hogy az épített sírok teteje a mai felszíntől általában 100–150 cm mélyen van. Ha a halottat épületben temették el, akkor a gödör mélysége sekélyebb is lehet. Szuperpozíció a késő római temetőkben nem gyakori, de előfordul.
A halott eltemetése a földsírtól a különféle módon épített vagy összeállított sírokig változatos. A császárkor végén a szokásos földsír mellett ritkán fülkesír is előfordul. A holttestet fakoporsóban is elföldelhetik, amelynek nyoma csak ritkán figyelhető meg.


Földsírok

A sírakna alján a holttest helyét, a koporsógödröt szabályosabban, függőleges fallal és egyenes vonallal, a sírgödörnél kisebb méretben alakítják ki. Előfordul, hogy a holttest körül a sír földjét kivakolják (esetleg festik). A vakolás általában leomlik, és darabjai a vázmaradványokat fedik.
A földsír tetejét is lefedhetik téglákkal akár vízszintesen, akár nyeregtető alakban. Földsír esetén a vázat megközelítve az újabb és újabb nyesésekkel ügyelni kell a föld elszíneződésére, az esetleges fakoporsóra, amely a föld minőségétől függően vagy megfigyelhető, vagy nem. Ha a fakoporsó nyoma nem is látszik a gödörben, de a koporsógödör két végén a váz alatt téglákat találunk: ezek koporsóra vagy falapra utalhatnak. Esetenként a földsír alját is kirakhatták téglából.


épített sírok, szarkofágok

Az épített sírládáknak számos változata van: a falazó- és tetőfedőtéglákból egyszerűen összeállított, a tégla-sírok számára vetett nagyméretű téglákból állóig, és egész vagy törmeléktéglából kifalazott sírládáig és változatos módon történő lefedésig. A koporsógödör alját épített sír esetében mindig téglával fedik le.
A koporsó-gödör peremét egy vagy több sorban téglával (és habarccsal) rakják ki és a lefedést erre támasztják. Gyakori a tetőfedőtéglákból összeállított koporsó: a sír alja építőtéglákból van kirakva, az oldalai tetőfedőtéglákból állnak. Ilyen esetben előfordul a vízszintes téglalefedés. Az általános azonban a nyeregtetőt utánzó lefedés. Előfordul, hogy a vízszintes lefedés fölé még nyeregtetős is felállítanak. Minél jobban megépítették a sírládát, annál súlyosabb tetőszerkezetet bír el: előfordul a két vagy háromszoros téglasorral való lefedés is.

Az épített sír esetén a koporsógödör alján építik meg a koporsót: azaz a gödör oldalait kifalazzák, ami annyi jelent, hogy befelé szabályosan és simára falazzák, kifelé a gödör fala felé azonban szabálytalan tégladarabok kerülnek. A falazott koporsó belül szinte mindig vékonyan vakolt; ez a vakolat általában tartós és a helyén marad. Egyszerűbben vagy díszesebben festhették (keretezés, Krisztus-monogram, és figurális festés is előfordulhat). A láda aljára hosszanti oldalával keresztbe rakták le a falazó- vagy ritkán tetőfedőtéglákat, általában 5–6 darabot.
A fejnél esetenként kissé megemelik a téglát. A falazott koporsó felső, belső szélein 5–10 cm széles lépcső van: a nyeregtető tégláit ebbe állítják be. Ha a sírláda nem falazott, hanem csak téglákból rakták össze, akkor is lehet peremkiképzése: a koporsógödör szélén 1–2 sor téglaburkolatot raknak habarcsba és a tetőt erre állítják fel. A láda vízszintes tégla lefedése is előfordul, sőt néha föléje nyeregtetőt utánzó téglákat is állítanak. A nyeregtetőt alkotó téglák általában falazótéglák, amelyeknek a felső élét vagy lépcsőzetesen kivágják és fűrészfogas módon vagy a téglák éleit letörve rakják össze a tetőt.
Az épített koporsót 2–3 téglasorral is lefedhetik. Ha a téglák lépcsős kiképzését nem az égetés után faragták ki, hanem korábban, akkor eleve sírtéglának készültek. Nagyméretű, kifejezetten a sírláda számára készített téglákat is vetettek. Ezek általában 60×60 cm méretűek, és 8 cm vastagok.

A sír lezárása és a fedőtéglák felállítása után a réseket általában vakolták. Minél jobban épített a sír, a vakolás annál gyakoribb. Előfordul, hogy az egész tetőfedést, magukat a téglákat is gondos vakolás fedi. Jól megépített sírok esetén a koporsóládát dongaboltozattal is felfalazhatták (Pécs, Ságvár).
Előfordul, hogy a koporsógödörben a halottat vakolás nélküli szabálytalan kövekkel fogják közre. A 4. században sírláda kialakításánál nem ritka a korábbi sírkövek, faragványok másodlagos felhasználása (Intercisa, Solva).

Épített sírok esetébe ritkán előfordul, hogy az eredeti talajszintről téglákból összeállított cső vezet a sírládába (Savaria, Aquincum). A leírások szerint ezt a csövet kúpcserepekből (imbrex) állították össze. Előfor-dulhat, hogy a csövet négyszögletes keresztmetszetű fűtőtéglából rakták össze. Esetleg csak a sírláda tetejéhez illesztettek egy korsónyakat (Pécs): az „etetős sírok” a halotti megemlékezések alkalmával folyadék sírba öntését tették lehetővé.
Az első két esetben a bontásnál úgy kell eljárni, hogy a jelenséget dokumentálni tudjuk. Amikor az élére állított téglákat észleljük, a gödröt keresztben meg kell felezni, a cső tengelyében, és csak a gödör egyik felét bontsuk ki. Így a csővezeték, amely nincsen tartósan, malterral kötésben, nem omlik össze: rajzolni és dokumentálni tudjuk. A harmadik esetben a sírláda rajzán kell csak jelölnünk és magyaráznunk a korsónyakat.
A koporsógödröt földsír esetén természetszerűleg földdel szórták tele, majd a sír aknáját betemették. Gyakran az épített és gondosan lefedett sírban is találunk földet. Ez lehet természetes beiszapolódás, ha azt a föld és a vízjárás lehetővé tette. Az sem ritka, hogy a jól megépített és lefedett sírt a holttest és a mellékletek behelyezése után – a feltáró nagy bánatára – mégis teleszórták földdel. Téglasír feltárásakor az időbeosztásnál ezt a lehetőséget számításba kell venni.

A váz mellett viseleti tárgyak és mellékletek találhatók. A viseleti tárgyak bolygatatlan sír esetében az esetek többségében a viseletnek megfelelően fekszenek. Az ettől eltérő helyzet külön feljegyzendő. A különösen jól megépített sírok esetében a viseleti tárgyak hiánya nem szegénységet jelez, hanem azt, hogy a halottat nem a mindennapi ruhájában temetették el, hanem textilbe burkolták.
A mellékletek általában a lábnál és a fejnél, de bárhol a váz mellett előkerülhetnek. (A mellékletfajtákhoz és változatos elhelyezésükhöz lásd Lányi 1972!) A római temetőkben gyakori az üvegmelléklet: vannak temetők, ahol nagy számban fordulnak elő (Pécs), máshol, falusi temetkezéseknél ritkán (Somogyszil). Törött üvegedényeket célszerű földlabdával együtt kiemelni.
Különösen épített sírok esetében találhatunk textilmaradványokat, amelyek vagy a viselet, vagy a holttestet burkoló lepel maradványai. Ilyenkor gyors restaurátori beavatkozásra van szükség, addig próbáljuk a textilmaradványokat azonos körülmények között (hőmérséklet, páratartalom) tartani.

Kőszarkofág esetében a feltárás annyival könnyebb, hogy a szarkofágba nem szoktak földet szórni. A fedél leemelésénél figyelni kell, mert a fedél – ha nem is látszik – repedezett lehet, és beomlik a sírba.
A feltárás kezdetén a dokumentálás temetőtérkép készítésével kezdődik, amit folyamatosan vezetni kell. A kutatóárkok vagy szelvények felrajzolása után, ahogy a nyesés során előkerülnek a sírfoltok vagy egyéb jelenségek, ezeket célszerű folyamatosan felrajzolni és egyúttal a foltok szélét jelölni. A föld kiszáradásával a foltok eltűnhetnek. A sírgödör feltárásának megkezdésekor adjunk számot a sírnak.

A sír feltárásakor lefelé haladva földsír esetén is előfordul, hogy a nagyobb méretű mellékletek (pl. orsó alakú illatszeres üvegek) állva maradtak a sírban, és a tetejüket a váznál akár 30–40 cm-rel magasabban már elérjük. Hasonló lehetőség áll fenn akkor is, ha a sír beiszapolódott vagy vízben ázott: eközben a szűk nyakú üvegek lebegve egyre feljebb kerülnek. Ha a temető sírjainak átlagmélységét már ismerjük, akkor célszerű spakli-nyomonként a felület nyesése. Az sem lehetetlen, hogy a halottra földet szórnak, és a mellékletek csak ezután kerülnek a beleszórt földre.
Hogy milyen mélységig bontsuk ki a szelvényben a koporsógödör körül a talajt, az a körülmények függvénye. Kényelmes bontást tesz lehetővé, ha a sírgödör körül a talajt kicsit mélyebbre ássuk, mert nem kell behasalni a sírgödörbe. Az is megoldás, hogy ha csak a sírgödör felét, tehát egy képzeletbeli metszettől egyik oldalra eső területet mélyítjük a könnyebb bontás érdekében. Így a fotón is minden egyértelmű lehet a sír viszonyairól, milyen mély volt a koporsógödör.

A római sírfeltárással foglalkozó régésznek azonban hozzá kell szokni, hogy a munkafelületnél akár fél méterrel mélyebben fekvő vázat kell bontania, akár mert épített sírról, akár mert szarkofágról van szó. Tekintettel az épített sírok gyakoriságára, a sírládák kibontása másként nem lehetséges: gyakran mélyen be kell hajolni a sírba. Római temetőfeltárás esetében is a más korok temetőinek dokumentálása szerint kell eljárni.

Téglasír feltárásakor a feltárt (vagy feltört) sírt sírszámmal és az észak jelölésével rajzolni és fényképezni kell. Ügyelni kell és a rajzon jelölni kell, ha eltérő színű vakolat látható a téglalefedésen, mert ez utántemetésre mutat. Előfordulhat, hogy hiányos a vakolat: ez is jelenthet utántemetést, és azt is, hogy a vázat még a római korban eltávolították.
A téglasír feltárása után a szétbontott téglákat a bélyegek vagy karcolatok miatt át kell nézni. Azokat a téglákat, amelyeken karcolat vagy téglabélyeg van, természetesen a sírlapon jelezni kell, és be kell vinni a múzeumba. A jeltelen téglákat a helyszínen hagyhatjuk. Célszerű azonban egyrészt egy későbbi kiállításra gondolva egy-egy, erre alkalmas sír összes tégláját vagy a különlegesebb illesztésű darabokat múzeumba vinni.



Tóth Endre


Forrás: Régészeti kézikönyv