XX September MMXVII AD

A sír illetve temetőfeltárás speciális esetei

Őskori temetkezések

Az őskor egy (számunkra, régészek számára) meglehetősen késői szakaszában alakult csak ki a zárt temető (jelen pillanatban az iráni Sanidár-barlang néhány tucat sírból álló protoneolitikus temetője). Az e kézikönyv más fejezeteiben leírt szempontok minden további nélkül alkalmazhatóak az ún. őskori sírok esetében is, legyenek azok akár égetésesek, akár korhasztottak.
Az őskor fogalmából következik viszont az, hogy – területileg eltérő jelleggel, de – temetkezései általában véve korábbiak, mint az ókori temetkezések. (Az eltérés abból adódik, hogy akár mezopotámiai, akár egyiptomi stb. ókori temetkezések korábbiak is lehetnek időben, mint például a balkániak, sztyeppeiek). Tehát általában véve korábbiak, azaz gyakorlatilag több száz, több ezer, több tízezer évvel hosszabb ideig voltak (vannak a földben).
Ez a körülmény – társulva azzal, hogy nagy részük koporsó, illetve textilbe vagy gyékénybe csavarás stb. nélkül került a földbe – okozza azt, hogy az őskori sírok csontjainak állaga általában véve rosszabb, mint a későbbieké. Kivétel természetesen ezernyi van.
Mind a fakoporsókból, mind a halott más jellegű befedéséhez használt takarókból, szőnyegekből, gyékényekből az időtényező következtében az őskori temetkezések esetében csak korhadt-foszlott részletek, a legtöbbször csak fehér vagy akár színes porszerű vékony csíkok, sőt csak lenyomatok maradnak.
Akárcsak a vékonyabb deszkékból-gerendákból. Zoltai Lajos annak idején a hortobágyi középkori templomok alatti kurgánokban végzett feltárásainál sok ilyen maradványt – fehér és színes lenyomatokat és csíkokat – figyelt meg és emelt is ki in situ. Rajzokat ritkán vagy egyáltalában nem készített róluk, és így ezek a fontos adatok (akkor még kivehető minták) azóta megsemmisültek.1 Mindezek a körülmények együtt fölöttébb szükségessé teszik az ilyen maradványok lehető legrészletesebb rögzítését az ásatás korai, sőt legkorábbi szakaszában, rögvest a felismerés pillanatától.

Vannak adatok arra, hogy az okkerrel kezelt holttesteknél a csontra lekerült festéknyomok a feltárás során percek alatt eltűnnek, elhalványodnak. A teendő ugyanaz. A két körülmény – korhadt fakoporsók (gyékények és bőrök), valamint okkeres temetkezések – együtt kerültek elő Vésztőn a Mágori dombon Hegedűs Katalin ásatásain a tiszai kultúra sírjaiból.
Azonnal készített színes fotók és analitikus rajzok nélkül nem derült volna fény a koporsók méreteire és szerkezetére, de arra sem, hogy mi volt az egyik sírban a piros: okker, és mi volt egy (másik) sírban a derék tájon megfigyelt piros folt: tudniillik egy festett ágyékkötő lenyomata. A háromszögletű ágyékkötőt a megfigyelt piros folt tökéletesen pontos, 1:1 arányban készített rajza mutatta ki.

A korhadt famaradványok kérdésének van egy elágazása is: a gödörsíros kultúra keleti sírjaiban több tucat olyan temetkezést tártak fel, amelyekben az egykor a halott mellé-alá tett fa kocsi létét nem(csak) korhadt fa részekből, hanem a kirajzolódó lenyomatokból (némileg hasonlóképpen a Pompeiben és Herculaneumban megtalált és gipsszel kiöntött sírüregekhez) állapították meg. Hazánkban eddig ilyet még nem sikerült találni, gondos megfigyelések és rajzok talán segíthetnek.
Részben ugyanez a helyzet a gödörsíros temetkezések gödreit befedő, oldalait erősítő gerendák-deszkák szerkezeti részleteit illetően, ahol példa jellegű lehet a Tisza-vasvári, Deák-halmi dűlőben feltárt sírban megfigyelt gerendaszerkezet csapolása. Fontos körülmény, hogy a gödörsíros kori – sőt annál későbbi – temetkezésekben is előfordul, hogy a sírgödör aljára vékony rétegben sárga agyagot, apróra tört fehér köveket, esetenként okkert szórtak, amely réteg nehezen választható el a rögös altalajtól.

A kurgánok feltárásának többféle elfogadott menete van, a gépi – lehetőleg kerülendő! – feltárásnál az átvágást vagy a kurgán fél részének réteges lehordását szokták követni. Egy másik elfogadott módszer az A. E. van Giffen-rendszer, amelynél a sírhalom testét négy cikkelyre bontják, és először ezek közül két, csúcsával érintkező cikkelyt tárnak fel. Így érthető el a legtöbb profilrajz.

A kurgánok felhordásának menetét rekonstruálandó, két alapmódszer van: a környezet talaját minden válogatás nélkül felhasználni, és a másik, amikor csak fekete föld vagy csak sárga altalaj kerül a kurgán-halom testébe. Ilyen részleteknek kulturális jelentősége is van. A kurgánok metszetfalának alapos tanulmányozása feleletet adhat ilyen kérdésekre. A kurgánok felhalmozásának egy további lehetősége, amikor az alaptemetkezés során keletkezett kis halom (a gödörsírt befedték, és a belőle kitermelt földet a gerendafödél felett halmozták fel) testébe, peremére-szélére ássák a következő sírt, majd a többit, és ezzel a halom teste növekedni kezd. Emiatt ritkán fordul elő, hogy két, a kurgán testébe temetett sír átvágja egymást, ugyanakkor a későbbi sírok beásásának (gödrének) megfigyelése is nehéz. A kurgánok rétegződésének vizsgálata tehát részben a felhordott föld színe (fekete, sárga stb.), részben a konzisztenciája (kemény, lazább) alapján történhet. (Ld. még Ilon Gábor fejezetét!)

Felmerül nemcsak a csontváz, hanem a sírgödör állapota, egyáltalában: kibonthatósága is. Ez különösen nehéz kérdés abban a korszakban, amikor még az sem biztos, hogy a halottat egy határozottan erre a célra ásott gödörbe temették. Jelesen a Körös-kultúráról van szó, amelynek csontvázas sírjai a leggyakrabban hulladékgödrökből kerülnek elő, de feltételezhetően nem azért, mert az éppen akkor használatban lévő hulladék halom tetejére hajították őket minden kegyeleti aktus nélkül (hiszen, ha ritkán is, vannak mellékleteik), hanem ástak nekik bármilyen sekélyke sírgödröt.
Tekintettel azonban a gödörásás szabályaira, az ilyen humuszrétegbe ásott, humusszal töltődött sekély gödrök észlelése a hagyományos technikákkal (vízszintes nyesés-horolás) lehetetlen, vagy éppen nehéz, és a talaj elszíneződése sem szokott gyakran jelentkezni. Koporsó még fel sem igen merül, a gyékény, textil vagy bőr pedig a hulladékban nyom nélkül szokott elenyészni. Az ilyen sírok esetében a talaj összetételére lehet figyelni: lazább, és a temetkezés környékén az összetétel (cserepek, állatcsontok jelenléte) eltérő: általában kevesebb van belőlük.

Jóllehet egy ilyen temetkezés helye, egy hulladékgödör esetenként zsúfolva van random odakerült edénytöredékekkel, hasznos lehet néhány nagyobb töredék pontosabb megfigyelése és rajzos rögzítése: ugyanis esetleg ilyenekkel fedték be a holttestet (hogy mégse heverjen fedetlenül a gödör hulladékának a tetején). Az ilyen, teljesen egyedi szokásokra utaló temetkezéseket a kutatás haphazard burial néven is ismeri.
Ha már a sírgödör kérdése került szóba, érdemes megemlíteni, hogy a néprajzi megfigyelések szerint hazánkban is a laza talajú (homokos) területeken volt olyan szokás, hogy a sírba helyezés előtt (szalmával) kiégették a gödröt a beomlás ellen.
A sírgödör gondos, rétegelt lebontása során feltehetően megfigyelhető a sírfal kiégetéséről árulkodó halványpiros réteg. Vigyázat: részben hasonló eredménnyel járhatott a halott részleges elégetése magában a sírgödörben (vannak rá példák). Ilyenkor a különbséget az árulhatja el, hogy a csontok (esetleg kis része) meg van pörkölődve.

Magának a csontváznak a kibontásánál vannak elgondolások arra, hogy az egyes korszakokban a váz mely – feltételezhető fekvésű – részeinél célszerű megkezdeni a kibontást. Ezt jelentős részben az adott korszakban várható sajátos mellékletek határozhatják meg, pl. az öv, a kard, a nyúzott lóbőrős melléklet és hasonlók.
Az őskor esetében a leggyakoribb melléklet az edény, amely bárhol lehet a sírban, de általában a legmagasabbra ér, és így a kérdés első része eldöntött. Az edények lehetnek a fejnél, a lábnál, vagy akár a csontváz teljes hosszában. Épen vagy viszonylag épen maradt edények esetében a kibontás egyszerűbb, a darabokra töröttek esetében nehezebb. Különösen annak eldöntése, hogy az edények eltörése mikor történt meg:

a. a sírba helyezés után a természetes enyészet miatt,
b. a sírba helyezés után, sírrablás következtében,
c. a sírba helyezés pillanatában az ún. cserépcsinálás – Scherbenmachen – ritusának keretében.

Tanácsot ebben a kérdésben nem nagyon lehet adni. A b. pont esetében a sírrablás egyéb megfigyelhető jelei adhatnak segítséget, hiszen az a. pont esetében a csontok anatómiai rendben vannak (lehetnek: hiszen rágcsálók okozhattak elváltozásokat, és ugyancsak a mellékletek, pl. gyöngysor), a b. esetében viszont az anatómiai rend megváltozott, megváltozhatott.
De az anatómiai eltérés sem adhat mindig biztos magyarázatot, mert annak esetében is el kellene dönteni, hogy mikor történt. A Bicskén, a Galagonyáson feltárt késői újkőkori temetkezésben a holttest egyik (bal) lába keresztbe téve feküdt a váz felső részén. Levághatták a sírba tételkor is (a bal medencével együtt), viszont az anatómiailag még kapcsolódó comb- és lábszárcsontok félredobásakor szétrombolták a négy edény közül az egyiket (a másik három feltűnően épen maradt), és megsérült a derekat körbevevő gyöngysor is. Feltehető tehát, hogy a temetés után röviddel (amikor az inak még tartottak) elkövetett sírrablásról van szó, amikor valamilyen értékes tárgyat vettek ki a derék tájáról.

Ilyen meggondolások keveset segítenek az úgynevezett csonkítások kérdésében. A rézkori kultúráink közül a tiszapolgári-bodrogkeresztúri művelődések egyik-másik temetőjében (pl. Konyáron, Pusztaistvánházán) figyelték meg, hogy egyes csontvázak lábcsontjai részben hiányoztak. Ezt a kérdést Bognár-Kutzián Ida részletesen megvizsgálta, ezért csak futólagosan említek meg szempontokat. Elsősorban annak eldöntését, hogy
a. a csonkítás a halál előtt (operáció, harci sérülés, betegség) történhetett-e,
b. a halál után, de még a temetés előtt, rituális csonkítás okán,
c. a temetés során ugyanabból az okból, a visszajáró halottól való félelem miatt,
d. a temetés után rövid idővel, például a vámpírhitnek nevezett ősi babonák miatt, és végül
e. valamilyen későbbi szabályos bolygatás, mondjuk sírrablás miatt (lásd fentebb a másik b. pontot).

Mindez vonatkozik a koponyával kapcsolatos szokásokra is, amelyek mérlegelése természetesen nem az ásatás feladata, hanem a későbbi feldolgozásé, viszont kizárólag csak az ásatáson rögzített, minél pontosabb adatok alapján történhet meg.
A csonkítással szinte analóg jelenség a megkötözés, legalábbis a halott iránti félelem szempontjából. Általában a halál beállta után hajtják végre, és egyik kritériuma az, hogy a lábszárcsontok az erős kötés szorítása miatt eltörnek. A másik az, hogy a zsugorított temetkezéseknél a comb és a lábszárcsontok szinte párhuzamosak egymással, ami szándékos megkötözés nélkül nem történhetne meg (a lágyrészek miatt), vagy csak extrém soványság esetében. Ugyanez részben érvényes a kar csontjaira is.

Az őskori hamvasztásos sírok esetében az urnákat a földben gyakran összenyomódva, összerogyva találjuk meg. Ilyenkor kiváló lehetőség nyílik az urna egyik felének elbontásával a hamvak és melléketek elhelyezkedésének rajzi, fényképes és szöveges dokumentálására, réteges és metszetben történő elbontására. Az ilyen módon történő feltárással nagyobb mértékben lehet eleget tenni annak az antropológusi igénynek is, hogy az egyes csontmaradványok helyzetét dokumentáljuk.
Amennyiben az urna alja már csak szűk gödörben ül, a gödör esetlegesen még kicsit nagyobb felének feltárása után a metszetvonal mentén kijelölt négyzet vagy téglalap alakú felület lemélyítésével megkönnyíthetjük az urna metszetben történő feltárását. A szórt hamvas sírokból nem ömlesztve felvett hamvakból az antropológus a temetés módjára, különösen a helyben történt hamvasztás esetén esetleg adatokkal szolgálhat.



Makkay János


Forrás: Régészeti kézikönyv