XXI Quintilis MMXVII AD

Őskori objektumok bontása, síktelepek feltárása

Kutatástörténet

A síktelepek mennyiség és összfelület tekintetében a lelőhelyek messze legnagyobb csoportját jelentik; mégis ez az a típus, melynek kutatása a legkésőbb került a magyarországi régészet látókörébe.
A 20. század elején megsokasodó ásatásokkal párhuzamosan finomodik a különféle lelőhelytípusok ásatási módszertana is; az 1920-as évektől bevett gyakorlattá válik a feltárt jelenségek – különösen a sírok rajzolása, majd a felszín térképezése. A két háború között továbbra is fennáll a temetők, magaslati vagy erődített telepek és többrétegű, tell-szerű lelőhelyek kutatásának túlsúlya.
Emellett lassan megindulnak a síktelep-feltárások; az elsők között említhetjük Banner János Hódmezővásárhely környéki, a Kotac-parton, Szakálháton a Bakay-tanyánál vagy a Bodzás-parton végzett ásatásait. Ezek közléseiben Banner a megfigyelt régészeti jelenségeket főként néprajzi párhuzamok segítségével próbálja értelmezni, rekonstruálni.

A második világháború utáni időszaktól a helyzet fokozatosan megváltozik; ennek egyik oka a régészet „intézményesülése”, a megyei múzeumok és a szakma szerepének rögzülése. Az állami beruházások megindulásával és a mezőgazdaság központosításával, eszközeinek hatékonyabbá válásával párhuzamosan megnő a leletmentések és megelőző feltárások száma, ami a síktelepek „előretörésének” kedvez. Ez a tendencia napjainkig követhető; párhuzamosan az egyéb lelőhelytípusok feltárásai (a síktemetők kivételével) jórészt a különféle kutatási programokból finanszírozott tervásatások sorába szorultak vissza.
Ehhez az időszakhoz kapcsolódik Méri István módszertani szempontból fordulópontnak tekinthető munkássága.
Méri Tiszalök-Rázompuszta és Túrkeve-Móric középkori falvaiban végzett feltárásainak közlésében megfogalmazza a telepkutatás máig alkalmazott módszertanának alapjait; emellett a megfigyelt telepobjektumok építészeti és néprajzi rekonstrukcióján túl kísérletet tesz az egykori közösség szociális rétegződésére vonatkozó állítások megfogalmazására is. Elsőként emeli ki a (terv)ásatás, mint célzott mintavétel előzetes megtervezésének szükségességét; ehhez hangsúlyozza az egyéb forrásból elérhető, a lelőhelyre vonatkozó információk és a természeti környezet figyelembevételének meghatározó voltát. A feltárás folyamatában kiemeli a megnyitott szelvények teljes feltárásának, a településszerkezet megfigyelt elemeinek és összefüggéseinek, valamint a település belső horizontjaira, stratigráfiájára vonatkozó adatok rögzítésének fontosságát.

A 20. század második felében a feltárás folyamata tovább finomodik; a rendelkezésre álló természettudományos módszerek sokasodásával fokozatosan nő az értékelhető lelettípusok, felhasználható információforrások köre, s ez visszahat az ásatás gyakorlatára is (pl. talajmintavétel). A nem vagy csak kevéssé destruktív adatgyűjtési technikák (geomágneses felmérés, talajradar stb.) kifejlesztésével és elérhetővé válásával az ásatást szükség szerint kiegészítő vagy részlegesen kiváltó alternatíva jelenik meg.
Az utóbbi évtizedek utolsó nagy módszertani megújulása az 1990-es évektől meginduló autópálya-építkezések és más nagyberuházások kapcsán felmerülő igényre adott válasz, mely elsősorban a – jelenlegi ásatások túlnyomó részét kitevő – nagy felületű megelőző feltárásokhoz kapcsolódik. Ez a változás elsősorban technológiai jellegű és inkább a feltárás szervezését és eszköztárát, mintsem elméleti alapjait érinti; a jelenlegi, nagy felületű feltárásoknál alkalmazott eljárás azonban egyelőre felvet olyan problémákat (mint például a gépi humuszolás során bekövetkező adatvesztés kiküszöbölése), melyek megoldása még tagadhatatlanul nem mondható tökéletesnek.



Sebők Kata


Forrás: Régészeti kézikönyv