XXVIII Februarius MMXVII AD

Dokumentálás és leletkezelés a lelőhelyen

A feltárt jelenségek dokumentálása

A tell-telepekhez hasonlóan a régészeti jelenségek leírása a síktelepek esetében is stratigráfiai lapokon történik. A feltárás során minden elkülöníthető régészeti jelenség külön stratigráfiai számot kap; a helyszíni leírás, értelmezés során az egy szerkezeti, használati egységbe tartozó, egykorú stratigráfiai egységek jelenségeit so-roljuk közös objektumszám alá (tehát a stratigráfiai szám a jelenségeket a megfigyelés, míg az objektumszám az elsődleges kontextus értelmezési szintjén rögzíti).
A bevett gyakorlat szerint az objektum leírása legtöbbször az „alap” stratigráfiai egység lapjára történik (pl. földbe mélyített házaknál az épület beásásának számán), de szükség szerint készíthető külön objektumlapra is (pl. cölöpstruktúrák esetében, ahol nem feltétlenül van kiemelhető, alapvető stratigráfiai egység). A temetkezések leírása szintén történhet a stratigráfiai lapon, de használhatunk külön sírlapot is.

A metszet dokumentálása: az egyes metszetek lelőhelyen belüli egyértelmű azonosításának problémájára több egyenértékű megoldás létezhet; nagy kiterjedésű, illetve várhatóan bővítésre kerülő felületek esetében erre leginkább a metszetszám bizonyult alkalmasnak. A metszetszám a stratigráfiai- és az objektumszámokhoz hasonlóan az ásatás elején egytől kezdődően kiadott, folyamatos számsor eleme, mely a rajta megjelenő jelenségektől függetlenül, egyértelműen azonosítja az egyes metszetfalakat.
A metszetszámmal az adott metszet minden rajta megjelenő jelenséghez egyformán hozzárendelhető (a stratigráfiai lapra történő felvezetéssel), valamint használata révén elkülöníthetővé válnak a lelőhelyen belül megfigyelt természetes és mesterséges jelenségek.7 Az egyes metszetszámokhoz tartozó jelenségek azonosítóit külön listán vezetjük.

A metszet dokumentálásának első lépése a metszetfotó elkészítése. Ezt követi a talán ennél is fontosabb értelmező rész, a leírás és a metszetrajz. A metszeten látható rétegeknek a rajzon történő azonosításához érdemes azonos szempontok szerint készült, egységes réteglista használata. Ez a minden lelőhelyen külön, helyben kialakított, egyedi lista a feltárás során folyamatosan bővíthető az egyes metszeteken megjelenő újabb betöltés-típusok felvételével. A réteglista használata számos előnyt hordoz magában: lehetővé teszi az egyes betöltéstípusok egyértelmű (pl. numerikus) azonosítását; segítségével a dokumentáció több, esetleg eltérő felkészültségű adatfelvevő esetén is áttekinthetőbb, egységesebb nyelvezetű és színvonalú lesz.

Az egyes betöltési rétegek leírásánál az alábbi szempontokat vesszük sorra:
• a réteg kevertségének mértéke,
• a réteg tömörsége,
• a réteget alapvetően jellemző talajtípus vagy anyag (pl. hamu, faszén stb.) színe,
• a réteget alapvetően jellemző talajtípus (pl. lösz, agyag, humusz stb.) vagy anyag meghatározása,
• az alaptípust kiegészítő más anyagok felsorolása típus, szín és mennyiség szerint.

Ha szükséges, itt sorolhatjuk fel a nem rétegszerűen megjelenő, a telepobjektumok betöltésében gyakran feltűnő anyagokat is (kerámia, állatcsont, kő stb).
A metszetrajz méretaránya alapesetben 1:20; ettől csak különösen kisméretű vagy részletes, finom tagolású metszetek esetében érdemes eltérni (1:10, akár 1:5 felé).

A kijelölt felületrész teljes kibontása és a feltárt objektumok fotózása után következhet a szelvény objektumainak feltérképezése. A terület nagyságától, valamint a feltárt jelenségek számát, típusát és elhelyezkedését figyelembe véve készíthetünk egyedi (függőpontos) objektumrajzot vagy a dokumentációs háló koordinátarendszerébe illeszkedő szelvényezett felszínrajzot.
Egy átlagos síktelep feltárása során mindkét megoldást alkalmaznunk kell: a temetkezések, kemencék, gödörbetöltésben talált állatvázak stb. objektum- és részletrajzolása általában függőpontos rendszerben történik (ilyenkor különösen fontos a rajz alappontjainak bemérése). Koordinátahálós térképezést nagyobb, akár ritkábban vagy átlagosan fedett, illetve metszésekkel tarkított vagy árkokkal tagolt szelvényben már érdemes végezni, mert ennek révén az egyes jelenségek, illetve azok feltárás alá eső részének pontos helyzete és viszonya is egy lépésben egyértelműen rögzíthető.

Számos esetben megtörténik, hogy egy több objektum alkotta foltban későbbi beásást bontunk ki, melynek körvonala a teljes feltárás során elveszne; ilyenkor szükséges ennek objektumrajzát még a további részek bontásának megkezdése előtt rögzíteni. Ha a függő rajzhoz tartozó alappontok azonnali (pontos) pozicionálása nem lehetséges és azok őrzését sem tudjuk biztosítani, érdemes ilyen esetekben is a dokumentációs koordinátahálóhoz rajzolni az objektumot.
Az objektumrajzok szokásos méretaránya 1:20; sírok, állati vázak, kemencealapozások és hasonlóan finom tagolódású jelenségek esetében 1:10. Ettől eltérni inkább csak részletrajzok esetében érdemes (pl. gyöngyhímzések, gyöngyékszerek, különösen gazdag övkészletek esetében akár 1:1 arányú, esetleg színezett rajz készítése is indokolt lehet).
A jelenségek mélységadatait megadhatjuk szintezéssel (a szintezési adatok az elkészült felülnézeti rajz vonatkozó pontjain szerepelnek), valamint – rendelkezésre álló távmérőállomás vagy térinformatikai támogatás esetén – bemérés útján.


A leletanyag kezelése

Az egyes objektumok teljes kibontása után megkezdődhet azok tárgyi leletanyagának elcsomagolása (az érzékenyebb finomleleteket, pl. fémet, borostyánt, az anyagmintákat és a szerves anyagú leleteket rögtön a begyűjtést követően, tehát legtöbbször még a bontás alatt elcsomagoljuk). A csomagolás stratigráfiai egységenként, ezen belül anyagtípusonként szétválogatva, illetve különlegesebb daraboknál tárgyanként történik.
A típusok kialakításánál ügyelnünk kell arra, hogy az egy csoportba kerülő leletek azonos csomagolást és bánásmódot igényeljenek (azaz, pl. külön egység a „sima” és inkrusztált vagy pasztózus festett kerámia, hiszen utóbbiak tisztítása jóval érzékenyebb feladat). A mosható és a finom tisztítást igénylő, illetve nem tisztítható (pl. anyagvizsgálat céljára kiemelt) tárgyakat – csomagolás után – érdemes már a lelőhelyen szétválogatni és külön tárolni; a különleges eljárást igénylő tárgyakat (pl. fa) pedig minél előbb megfelelő környezetbe (szakemberhez) juttatni.

Az egyes csomagolási tételek melléklete a vízzáró tasakban elhelyezett leletkísérő lap, mely az adott leletanyagra vonatkozóan minden lényegi információt tartalmaz. A leletkísérő lapokat tartalmazó csomagolótömb kétpéldányos átírótömb; a tőpéldányok jelentik az elcsomagolt leletek dokumentációját.
A leletkísérő lapok önálló azonosítója a lelőhelyenként egytől kezdődően vezetett folyamatos sorszám, melynek a stratigráfiai lapra, illetve a terepi dokumentáció feldolgozása során a kialakított adatbázisba történő átvezetése révén az egyes stratigráfiai egységekhez tartozó leletanyag egyértelműen azonosíthatóvá válik.


a terepi munka befejezése

A dokumentálás befejezése és a terepi jelzések összegyűjtése után – ha nem jött létre ettől eltérő értelmű külön egyezség a földterület tulajdonosával, kezelőjével, adott esetben a beruházóval – a feltárás utolsó lépése a szelvény visszatemetése, illetve rekultivációja. Ha a feltárt szelvény nyitottan marad, még átadott területek esetében is fontos a balesetveszélyes részek jelzéseinek megerősítése, vagy akár a teljes ásatási terület bekerítése.
Ha a feltárás áthúzódik a következő évre, a még bontatlan, lehumuszolt területeken fontos az objektumok lehetőség szerinti védelme (pl. föld- vagy fóliatakarással).



Sebők Kata


Forrás: Régészeti kézikönyv