XXVIII Maius MMXVII AD

A tell-feltárás

„1906. október 15. Kilátogattam Tószegre, és megnéztem a Nemzeti Múzeum ásatásait, melyet dr. Márton Lajos segédőr szeptember 20-a óta folytat. Függélyes lemetszésekkel dolgozik, és mértékes hálózattal állapítja meg a leletek helyét. Ez theoriában elfogadható, de a praxisban nem. Mert így az egykorú, és együvé tartozó tárgyakat nem fogja tudni összeállítani, mert az egyes rétegeknek redőzetei, azaz mélyebb és magasabb helyei vannak, és így egy ugyanazon kultúra maradványa nincs egyenlő magasságban.”

A fenti idézet Hild Viktor tollából származik. Érdemes megjegyezni, mert benne foglaltatik mindaz, ami a tell-feltárások történetét végigkísérte és mai napig is a gyakorlati feltáró munka legfőbb buktatóját jelenti – s ez nem más, mint a tell-telepek vertikális felépítése.


A tell-telepekkel kapcsolatos szakmai alapelvek

A tell-telepek kulturális örökségünknek olyan kincsét képviselik, melyek megőrzése legfontosabb feladataink közé tartozik. A tellekre úgy kell tekintenünk, mint a természetvédőknek egy-egy kihalóban lévő állatfajra. Szám és név szerint ismerjük őket. Módszeres terepbejárások során még felbukkanhat néhány, eddig ismeretlen telep, de mivel a tellek – morfológiai adottságaiknak köszönhetően – szembetűnőek voltak, szinte egytől egyig fel is fedezték őket a 19. század lelkesült, történelemközpontú időszakában.
A régész szakma hamar felismerte kiemelkedő fontosságukat a késő neolitikum és a bronzkor kutatásában, mivel szerkezetüknél fogva egy-egy hosszú időszak tárgyi emlékanyagának teljes keresztmetszetét adják. Természetes, hogy a mélyükbe akartunk és akarunk látni ma is.
A feltárással azonban óhatatlanul meg is semmisítjük: rétegről rétegre haladva módszeresen elássuk ezt a múltbéli csodát. Feltárunk egy lakószintet: házat, utcát, tűzhelyet, dokumentáljuk, majd elássuk, hogy az alatta lévő réteghez juthassunk. Valójában az egyrétegű telepeket is sorra megsemmisítjük az ásatások során, cserébe azokért az információkért, melyeket feltárásuk révén nyerünk.
A tellek száma azonban elenyészően kevés az egyrétegű lelőhelyekéhez képest, ezért meg kell őriznünk utódaink számára, hogy a majdani korszerűbb módszerek révén mind többet megtudjunk e tell-építő közösségekről.

A tellek megszámlálható volta tehát hihetetlenül megnöveli a feltáró régész felelősségét, és megfontolásra int a feltárandó terület nagyságának eldöntésében. Ha feltételezzük, hogy az ásatásnak nincsenek pénzügyi korlátai, akkor sem biztos, hogy helyesen járunk el, ha feltárásunkat a telep egészére vagy döntő hányadára terjesztjük ki.
Szakmai-tudományos szempontok azt kívánnák, hogy megismerjük a teljes település szerkezetét, hogy abból gazdasági, történeti, társadalmi következtetéseket vonhassunk le. De bizonyára ijesztő víziónak tekintené minden ősrégész, ha egyszer s mindenkorra eltűnnének területünkről e csodálatos, ma már a táj természetes alkotórészének látszó településhalmok. Tiszafüreden az Ásotthalom a 19. században majdnem teljes egészében áldozatul esett ennek a „furor archaeologicus”-nak is nevezhető tudásvágy fűtötte szenvedélynek.

A Tiszafüredi Régészeti Egylet szándéka tiszteletre méltó volt, hiszen a tell-telepből felszínre került leletanyaggal a helyi múzeum gyűjteményét kívánták megalapozni. Amennyire hálásak vagyunk a többnyire amatőr régész-elődöknek tudományunk megteremtéséért, példájuk éppen annyira figyelmeztető is.

A régészeti kutatásokra fordítható (a megelőző feltárások kivételével természetesen) csekély anyagi források ismeretében a telleket a régészet részéről fenyegető veszély ma még távolinak tűnik. Reméljük azonban, hogy beköszönt egyszer az „aranykor”, amikor a tematikus célú feltárásoknak nincs többé pénzügyi akadálya, s akkor válik időszerűvé a tudományos önmérsékletre való figyelmeztetés.


A tell-telepek elterjedése, szerkezete

A tellek sajátos délkelet-európai, közel-keleti gazdálkodásmód révén született, egymásra rakódott lakószintek sorából dombokká magasodott többrétegű telepek. A mediterrán világból kiindulva jutottak el fokozatosan Közép-Európa irányába, elterjedésük északi–északnyugati határa éppen nálunk, a Kárpát-medence síkvidékén húzódik. A Duna mentén, a Tisza és mellékfolyóinak partján sorakoznak, a késő neolitikus Tisza-Herpály-Csőszhalom kultúrák, ill. a korai és középső bronzkor folyamán keletkeztek. A közel 50 neolitikus tell mellett mintegy 200 bronzkorit ismerünk.
Az eddig ismert tell-telepek döntő többsége erődített. Puszta helyszíni megfigyeléssel is megállapítható, hogy a tell központi részét várszerűen sánccal és árokkal vették körül, a sáncon kívül pedig a központi részt övező külső település nyomai fedezhetők fel. Az egykori sáncárkok mélyedésként és az eltérő növényzet révén mind közvetlen közelről a földről, mind légi felvételeken jól kirajzolódnak.

A szakirodalomból ismert feltárások elsősorban ezeken a központi részeken folytak. Itt a legvastagabb a rétegsor, itt követhető nyomon leginkább, hogyan változott a telep életében időről időre az anyagi kultúra. A feltárások révén vált ismertté, hogy a tell-lakók ezt, a sáncárkok által behatárolt korlátozott nagyságú területet optimálisan kihasználták, feltehetően előzetesen megtervezve, meghatározott rendben, sűrűn egymás mellé építették a házakat, az összedőlt vagy leégett házak romjain az újat is rendszerint ugyanoda.
A sáncon kívüli telepek általában nyitottak vagy azokat is távolról körülveszi egy külső védmű – nagy teret hagyva építkezésnek, gazdálkodásnak egyaránt (pl. Jászdózsa, Kápolna-halom). Külső telepen nagy ritkán folyt csak feltárás. A Jászdózsán nyitott kis szonda nem igazán reprezentatív értékű. Tiszaugon a Kéménytető ritka kivétel, mivel a központi várrészt az ismétlődő áradások teljesen elhordták.
A Tiszazugi Archaeológiai Magántársulat feljegyzései arról tanúskodnak, hogy a 19. században még láthatóak voltak a maradványai. Ma már nyoma sem látszik a felszínen, a ránk maradt nagy kiterjedésű település az egykori külső telep, ahol 1980–1983 között az ásatások folytak. A 300 m2-re kiterjedő feltárás során jól kirajzolódott a külső telep házainak szellős elrendezése, egyik szinten házcsoportok, másik rétegben pedig egymástól viszonylag távoli önálló épületek álltak.


a tellek vertikális felépítése – a feltárás gyakorlatát befolyásoló tényezők

Egy-egy tell vertikális felépítése függ az egyes lakószinteket képező házak építésmódjától, építőanyagától, a tell-lakók szokásaitól, de ugyanannyira az egyes települési szintek pusztulásának módjától.
Közismert tény, hogy sík vidékünkön a természetben kő ritkán található, ezért egészen a középkorig, az égetett tégla elterjedéséig a környezetben fellelhető agyag, fa, nád, szalma jelentette a kizárólagos építőanyagot, tehát ezekből az anyagokból épült a ház és következésképp maga a tell is.

Ahogy magasodott a domb, úgy vált egyre nehezebbé az újabb és újabb lakószintek házainak a stabilitását megteremteni, az itt-ott megsüllyedt részeket, sarkokat oszlopokkal megerősíteni, a tapasztott agyagpadlók mélyedéseit betömni stb. Ahogy régen az agyagpadlójú parasztházakban is takarítás céljából újabb és újabb réteget kentek a padlóra. Ez azonban nem jelentette feltétlenül azt, hogy az újabb réteg a teljes padló felszínét beborította.
Előfordulhatott, hogy csak a ház középső, jobban letaposott részére vittek fel ilyen réteget, esetleg többször is, ezért ezeken a helyeken több szint került egymás fölé egyazon házon belül, mint például a fal melletti sávban. Arra sincs azonban biztosíték, hogy a járkálás, taposás, jövés-menés okozta kátyú(ka)t a padlón minden esetben kijavították. Pedig mindezek, az egykori mindennapi életben természetes dolgok a feltárás során nem kis fejtörést okozhatnak a régésznek.
A települési szinten az egymás mellett sorakozó házak előbb-utóbb megsemmisültek, lakhatatlanná váltak, összedőltek vagy leégtek. A romok elegyengetett felszínére a környezetből földet terítve kialakult az újabb járószint, melyen azután a megújult település házai felépülhettek.


A rétegsor alkotóelemei a következők:

1. A házakat jelentő tapasztott agyagpadló egyszeri vagy többszöri agyagréteggel, részleges tapasztásokkal vagy kikopott lyukakkal a padlón, több-kevesebb kerámiával, és állatcsonttal.

2. A házak közt rengeteg szerves anyagot tartalmazó „utca”, temérdek állatcsonttal, kutyatartásra utaló félreismerhetetlen nyomokkal (Canis merda). Az egyetlen települési szinthez tartozó utcán ezernyi fonalszerű vékonyságú réteg látható, mely minden egyes esőzés után letaposva képződött, kronológiai jelentősége gyakorlatilag nincs.

3. A sorolt települési szintet borítja be azután a lakószint pusztulását jelző omladék, melyből nemcsak a házak területére, hanem az utca felszínére is jut.

4. Mindezek felett pedig elegyengetett, a környezetből összehordott szerves anyaggal, humusszal kevert ún. feltöltési réteg fekszik, melynek emlékanyagában az előző és a soron következő időszak leletei egyaránt előfordulhatnak. Vastagsága különböző, lehet mindössze 5 cm, de elérheti a 20–30 cm-t is. E rétegek ismétlődése révén épül, magasodik évtizedek, évszázadok alatt a tell. (Ez az ideális tell, ilyen volt Jászdózsán a Kápolna-halom és Túrkevén a Tere-halom.) Az ásatáson természetesen fölülről lefelé, fordított sorrendben látnak napvilágot a felsorolt rétegek.

A számba vett általános ismérvek mellett is csak azt mondhatjuk, hogy nincs két egyforma tell-telep. Kultúránként, közösségenként különbözhet, hogyan rendezkedtek be egy-egy telepen.
A Vatya-telleken igencsak megnehezíti a feltárást, hogy a lakóházak között vagy akár azokon belül is gödröket ástak lakói, áttörve az alattuk fekvő rétegeket (pl. Baracs, Földvár). Ha sok gödör szakítja meg a padlófelszínek folyamatosságát, igen nehéz, nem egyszer lehetetlen kibogozni az összetartozó padlófoltokat. Ilyen telepek feltárásánál a gödrök anyagának különválasztása után az egyes szintek és leletanyaguknak az elkülönítése a lehetséges megoldás.

A különböző, szerves és szervetlen építőanyagok, háztartási hulladékok, csontok, edények töredékeinek eltérő szerkezete miatt az egykori vízszintes települési szintek itt-ott megsüllyedtek, hepehupás, hol erre, hol arra lejtő rétegekké alakultak. Ha pedig véletlenül egy gödör rejtőzik a lakószintek alatt, annak laza betöltése az idők folyamán összetömörödik és a fölötte lévő rétegek sorra „belecsúsznak”. Ez az évezredek folyamán a felszín alatt észrevétlenül lejátszódott folyamat a település keresztmetszetét vetődéssel kialakult geológiai rétegsorhoz teheti hasonlóvá.
A feltárás szempontjából nem közömbös, hogy a házak leégtek-e vagy csupán csak összedőltek. Mindkét esetben az összedőlt ház, a fal vastagságának megfelelő mennyiségű omladékot, padlószintet (esetleg többszörösen megújított padlószintet) jelent a rétegsorban. A különbség azonban az, hogy a vörösre égett törmelék a feltárás során egyértelműen felismerhető, általa az alatta lévő réteg jelenségeinek, leleteinek összetartozóságához nem férhet kétség.

Az égett omladék sem mindenütt egyforma. A hatvani telleken a házak fala szinte csak szerves anyagból készült, faoszlopok, vesszőfonat egy kis agyagkenéssel, ezért az égett omladék helyenként csak néhány centiméter vastagságú, vörösre égett agyagmorzsákból, hamuból, koromból, faszénből álló réteget alkot. (Jász-dózsa, Kápolna-halom; Törökszentmiklós, Tere-halom) Ha a falszerkezetnek vaskos agyagösszetevője volt, az omladék 40–50 cm vastagságú is lehet.
A gyakran páncélszerűen keményre égett omladékkéreg lebontása után érintésre omló, porózus réteg mindennél jobban konzerválja az alátemetett jelenségeket, agyagpadlót, tárgyakat, körbe tapasztott ablakkeretet vagy akár deszkákból kirakott, tűzben elszenesedett fapadlót. Mindezeket a túrkevei Tere-halom 2. (Koszider korú) települési szintjén, ill. az alsó Ottomány-réteg mind a hat települési szintjén tapasztaltuk.

Jóval nehezebb és nagy tell-ásatói gyakorlatot igénylő feladat a ki nem égett omladék kibontása, felisme-rése, hiszen színe, állaga gyakran azonos a házak padlóival vagy a környezet természetes agyagával. Ez esetben az omladék vastagsága és nem igazán homogén, törmelékes volta segít útbaigazítani.
A tellek ismertetett felépítéséből következik, hogy a feltárásnál a település valóságos rétegeit kell követnünk, azokat lehámozni szintről szintre, leletanyagukat elkülöníteni. Ez az egyetlen helyes gyakorlat, melyre Hild Viktornak a bevezetőben idézett mondatai is utalnak.
A 19. században elsősorban leletgyűjtést célzó, jelenségekre alig-alig figyelő ásatások folytak. Később tá-madt fel a tudományos igény a réteges bontásra.
Feltehetően a módszer nehézsége miatt és talán a német iskola hatására kanyarodott vissza mégis újra meg újra a szakma az ásónyomonként, azaz a mesterséges rétegenként folytatott ásatási gyakorlatra. Ebből adódik, hogy számtalan korábbi ásatásból származó tell-anyag rétegtani hovatartozása bizonytalan, így nehezen értékelhető (Tószeg, Lapos-halom [1948]; Nagyrév, Zsidó-halom; Dunaföldvár, Kálvária stb.). A települési szintenként való aprólékos tell-feltárás gyakorlati kidolgozása Bóna István és Stanczik Ilona érdeme.

Az egyes települési szintek elkülönítése a szintekhez tartozó lakóházak tisztázásával jár együtt: megkeresni a padlók agyagtapasztásának szélét, majd ugyanitt a falat alkotó oszlopok helyét – és nem megfordítva. Ahogy lejjebb haladunk ugyanis a tell belsejébe, egyre több, a fölső szintekből kiinduló cölöplyukat találunk. Csak akkor dönthetjük el biztosan, melyik tartozik az aktuális épülethez, ha a padló szélét megtaláltuk. Nem szabad tehát a cölöplyukak helyzetéből megrajzolni a lakóházat, hiszen így megtörténhet, hogy egy felső épület alakját vetítjük az éppen bontás alatt álló szintre.


a tell-telep kiválasztása, az ásatás előkészítése

Amennyiben elegendő anyagi forrást találunk a feltárásra, kiválasztjuk a kutatni kívánt tell-telepet. A kiválasztás szempontja lehet a telep látszólag bolygatatlan volta, esetleg a rajta lévő növényzet fajtája, relatív magassága vagy éppen a szakirodalomból ismert korábbi kutatások eredményeinek ismerete.
Fontos tudnivaló, hogy a halmok az (1996. évi LIII. törvény a természet védelméről – 23.§) törvény értelmében természetvédelem alatt is állnak, ezért mindenféle bolygatásukhoz – beleértve a régészeti feltárást is – a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges.

A szükséges engedélyek (ásatási és egyéb, alább felsorolt tevékenységre a Kulturális Örökségvédelmi Hivataltól) beszerzése után megkezdődhet az ásatás előkészítése.

1. Geodéziai mérések: szintvonalas felmérés készítése, terepmodellezés a halom eredeti állapotáról

2. Helyszíni és légi felvétel a halomról

3. Geofizikai felmérés a halomról, az erődítésről és a külső telepről

4. Talajfúrások a rétegződés megállapítására É–D-i és K–Ny-i tengely mentén
Mindezen munkák elkészülése, valamint az ásatási felszerelés beszerzése, ásatási munkások, technikusok megszervezése, helyi bázis megteremtése után kezdődhet a feltárás.


a feltárás helyének kiválasztása, a szelvény kitűzése

A tell induló feltárásától – két lépésben – az alábbi lényeges információkat várjuk:

• Meg kívánjuk ismerni a tell teljes rétegsorát (ezért a központi részen ásunk).
• Ki akarjuk deríteni, hogy az erődítés a tell-telep mely időszakában keletkezett.

A felsoroltak fontossági sorrendet is jelentenek. Tehát előbb a rétegsor megismerése a cél. Az ásatást köz-vetlenül megelőzően tehát újra körbejárjuk a tellt és környezetét. Ki kell választanunk a feltárás helyét, ki kell tűzni a szelvényt. Természetes, hogy a halom legmagasabb pontját találjuk a legcsábítóbbnak. Emellett szól az is, hogy a halmok széle felé az erózió miatt sok esetben csak töredékes lakószintek maradhattak meg. A halom tetejével viszont az a legnagyobb probléma, hogy számtalan bolygatás, kincskereső gödör zavarhatja a fölső rétegeket. Szerencsére az a tapasztalatunk, hogy a kíváncsiskodók, kincskeresők általában hamar beleuntak a „kutatásba” és nem jutottak igazán számottevő mélységbe.

A halom legmagasabb pontját kiválasztva, még egy fontos kérdést kell eldöntenünk. Milyen nagyságú legyen ásatási szelvényünk? A bevezetőben mondottakat megszívlelve, lemondunk arról, hogy a telepnek legalább a felét feltárjuk. Túrkevei példánkból kiindulva 10×20 méteres, É–D-re tájolt szelvénnyel kezdünk, majd kb. 2 méteres mélységnél lecsökkentve a területet a felére, a szelvény felét padkaként meghagyva, 10×10 méteres blokkal megyünk le a telep aljáig, a bronzkor előtti őshumuszig. Szükség van erre a lépcsőre, mert a mélyebb rétegekhez érve csak két karolással tudjuk kidobálni a földet. Hogy a metszetfalat ne tegyük tönkre, létrával járunk le az egyre mélyülő szelvénybe.

Jászdózsán 4×4 méteres szelvénnyel indult a feltárás, majd e szelvényhez csatlakoztatva évek folyamán a többit, összesen 170 m2 területet tártak fel. Így csak rajzban állt össze egy-egy települési szint.
A nagyobb, 10×20, ill. 10×10 m nagyságú felület egyszerre való feltárásával fotón is dokumentálható látványos teleprészletek kerülhetnek kibontásra, teljes lakóházzal, szomszédos házrészletekkel, sikátorszerű utcákkal, ahogy ez Túrkevén is történt. Ha túlságosan kisméretű a szelvényünk, balszerencsés esetben az is megtörténhet, hogy egyetlen ház sem esik a szelvényünkbe és csak a telep utcáját bontjuk, ahol stabil agyagtapasztás híján, egyetlen réteget sem tudunk biztosan elkülöníteni.

A föld elhelyezése a legnagyobb gond minden ásatáson, de mindennél inkább a telleken. 5–6 m vastagságú rétegsor esetében legkevesebb 500 m3 földet kell kitermelni és elhelyezni egy 10×10 méteres ásatási szelvényből. Ha a földet elhordjuk, soha nem lesz esélyünk arra, hogy szelvényünket az ásatás végeztével visszatemessük, hogy a telepet megóvjuk a további pusztulástól.
Túrkevén a domb tetejére, a szelvény köré három oldalon halmoztuk fel a földet (a negyedik oldalon jártunk be a szelvénybe. Nem tudtunk jobb megoldást találni, de így mód nyílt arra, hogy az ásatás befejezése után visszatemessük a gödröt.


A feltárás menete (Túrkeve, Tere-halom példáján)

A szelvényt 5×5 méteres négyzetekre osztva, kezdjük a felszín megbontását. Akár növényzet fedi a felületét a halomnak, akár szántott, a felső húsz centiméteres réteget állandó felügyelet mellett, ásóval meglazítva, majd horolóval, lapáttal eltávolítva a földet bonthatjuk le. A növényzet gyökerei vagy a szántás miatt itt, a felszín közelben bolygatatlan érintetlen őskori szintet nem találhatunk, annál több leletet, elsősorban kerámiát és állatcsontot. A leleteket négyzetenként összegyűjtve, külön stratigráfiai számmal ellátva gyűjtjük, ill. csomagoljuk. A stratigráfiai lapon leírjuk az észlelt jelenségeket, a talált tárgyakat.
A felső humuszréteg eltávolítása után kézi szerszámokkal, spaknival indul az első padlószint keresése. Lassú és nagy türelmet igénylő feladat. Spaknival függőleges irányban lazítva a talajt, szerszámunk előbb-utóbb egy keményebb agyagrétegbe ütközik. Ez a felső lakószint omladéka lehet, mely itt a felszín közelében számtalan újkori gödörrel megszakítva kerül csak elő. Ekkor kezdjük óvatosan, vízszintes irányú mozdulatokkal követni ezt a szintet. Tapasztalatunk az, hogy a legfelső lakószint általában nem égett le, s ez a tény a számtalan bolygatással együtt tovább nehezíti a jelenségek kibogozását.
Ne várjunk sok információt a házépítés módjára vonatkozóan ettől az legfelső települési szinttől. A leletanyagot, edénytöredékeket, állatcsontokat az előbbihez hasonló módon négyzetenként gyűjtjük, semmiképpen sem hagyjuk in situ – s ez a figyelmeztetés valamennyi réteg kibontására érvényes – mert akkor soha nem jutunk el a települési szintekig, a telepjelenségek észleléséig. Csak járószinten vagy házpadlón heverő ép edények vagy leletcsoportok maradnak eredeti helyzetükben, mint egy-egy objektum „berendezésének” részei.

Az első szint házmaradványait kibontva, a felületen kirajzolódnak a beásások nyomai. A feltárást e be-ásások kibontásával folytatjuk, hogy a bennük lévő leletanyag az érintetlen szint anyagával ne keveredjen. Ha nagyon mély a gödör, akkor nem ássuk ki az aljáig, mert lejjebb haladva az alsóbb szintek bontásával a föld állandóan visszahullik a kibontott gödörbe, s kilapátolása állandó többletmunkát és bosszúságot okoz. Akkor mélyítjük tovább, anyagát külön gyűjtve, ha már lejjebb jutottunk a telep feltárásával.
Az első szintet dokumentálás után lebontjuk. Kizárólag a házak maradványait jelentő sárga agyagréteget, padlófoltokat. Leletanyagát négyzetenként külön gyűjtjük. A szint lebontása után az alatta lévő ún. feltöltési réteg bukkan elő. Kis szondát bontva benne szerszámunkkal a szelvény több pontján, keressük az alatta fekvő települési szintet. Ha szerencsénk van, páncélkeménységű égett agyagrétegre bukkanunk, ahogy Túrkevén a 2. szint omladékára. Most már ismerve annak mélységét, szilárdságát, óvatosan ásóval és lapáttal is lebonthatjuk ezt a fölötte lévő feltöltési réteget. A belőle kikerült anyagot az eddigiekhez hasonlóan gyűjtjük.

Az omladék letisztítása és dokumentálása után hozzáfogunk az elbontásához, hogy a ház padlóját letisztítsuk. Amikor egy kis szakaszon megtaláljuk a jó minőségű agyagpadlót, óvatosan követni kezdjük spakninkkal, azt remélve, hogy a ház teljes járószintjét beborítja. Csakhogy ez rendszerint nem így van. Gyakran bontunk egy réteget, egyszer csak meglepődve tapasztaljuk, hogy egy másik alá bukik. Akkor nem szabad a megsüllyedt réteget követni, hanem átváltva a magasabban fekvőre kell folytatni a padló bontását. Mindaddig, amíg a házpadló széléhez nem érünk.
Közben folyamatosan, állandóan söprögetni kell a felszínt, erőteljes mozdulatokkal teljesen portalanítani, hogy előjöjjenek a gyakran árulkodó repedések, melyek min-dig valami fontos dolgot (helyiségek közti osztás, ház széle stb.) jeleznek. Ha ilyen erősen égett omladékot találunk, számítanunk kell arra, hogy a ház padlóján sok edény, berendezési tárgy hever, melyeket helyükön hagyva végezzük a bontást. Nagy a valószínűsége annak is, hogy a leégett, összedőlt ház felmenő falának kis csonkja megmaradt a ház szélénél. Azt is meghagyva tárjuk fel a házat, majd dokumentáljuk.
Ekkor azonban még nem végeztünk ezzel a települési szinttel, ugyanis az épület szerkezetének megállapításához minden, a ház padlóján eddig ott hagyott dolgot el kell távolítani, s így megkeresni a cölöplyukakat és más, szerkezetre, esetleg bejáratra utaló bizonyítékokat. A cölöplyukak a telleken könnyen megtalálhatók, mivel betöltésük laza szerkezetű, szerves anyaggal kevert, gyakran az oszlopok korhadt famaradványa is előkerül bennük. Legbiztosabb módszer megtalálásukra, a ház padlójának szélénél sarokkal végig gyalogolva, cölöplyukat „lépni”, ugyanis sorra besüpped alattunk a talaj – ezután már gyerekjáték kibontani.

A leletanyag gyűjtésénél már nemcsak a szelvény négyzetes beosztását kell figyelembe venni, hanem értelemszerűen azt is, hogy a házon belül vagy kívül kerültek-e elő, eszerint kell elkülöníteni és stratigráfiai számmal ellátni.
A továbbiakban a fent leírtak szerint kell haladni lefelé, rétegről rétegre, fölülről lefelé számozva a települési szinteket, amíg le nem érünk a település aljára. A bronzkor/neolitikum előtti felszínhez, az őshumuszhoz eljutva, azt is felássuk, hogy biztosak legyünk benne, immár üres a szelvény. Ha nem az ideális tellen ásunk, és közben gödröket észlelünk, azokat az első szintben leírtak szerint kell kibontani.

A tellek többségén szinte minden települési szint leégett. Kivételesen, de előfordul, hogy nem tűzben semmisülnek meg a lakóházak. Ilyenkor nem elszenesedett, hanem korhadt famaradványok bontása vár ránk. Szikével vagy viaszkéssel bontva, szálirányban ecsetelve, bontás után fényképezésig fóliával letakarva, szépen megőrizhetjük a gyakran csak milliméter vastagságú deszkákat, fadarabokat.
Az interdisciplinák bevonása (anyagminták vétele, vizsgálata, környezeti rekonstrukció, radiocarbon vizsgálatok stb.) a tell-feltárásokon éppolyan nélkülözhetetlen, mint manapság minden más ásatáson.


Az erődítés kutatása


A rétegsor megismerése után a sáncárok átvágásával állapíthatjuk meg az erődítés korát. Mivel nem tudjuk, hogy a telep mely időszakában készült a védmű, szelvényünket a tell oldalában indítjuk, úgy, hogy lent a sáncárkot is keresztezze.
A tell oldalában teraszosan végezzük a bontást, hogy legyen metszetünk arról, ha esetleg valamelyik réteget az induló sáncárok elvágta. (Túrkeve esetében a védmű a tell keletkezésével gyakorlatilag egy időben épült, nem vágott át egyetlen települési réteget sem.)
A sáncárok betöltésében rétegeket általában nem fedezhetünk fel, ezért magában az árokban a feltárást ásónyomonként végezzük. Így gyűjtjük a leletanyagot is.
Az erődítés kutatásába csak akkor szabad belefognunk, ha egyetlen idény alatt el tudjuk végezni a munkát. Az árkot átvágó, szántóföldre átnyúló kutatószelvényt ugyanis nem hagyhatjuk nyitva.


Dokumentálás

A tell-feltárás során a jelenségek leírása stratigráfiai lapokon történik. Minden bontási egység, jelenség, szint külön stratigráfiai számot kap, melyek tartozhatnak ugyanazon vagy más-más objektumhoz is. A kibontott felszínt lefényképezzük, a házak szélével párhuzamosan beállított mérőrudakkal. Ha van rá mód, légi fotót is készítünk. Sárkányrepülő az egyik legalkalmasabb e viszonylag kis felület fényképezésére. Mivel a tell-feltárást nyáron végezzük, amikor meglehetősen száraz a felszín, fotózás előtt végigpermetezzük, hogy a színek jobban kijöjjenek a fényképen.
A fotózás után a rajzolás következik. Mérőkeret segítségével 1:20 arányban örökítjük meg a felszíneket színes ceruzával készült rajzokon. A színek a valóságot tükrözik – meghatározott jelkulcs szerint.
A feltárt szelvénynek mind a négy metszetfalát le kell rajzolni. A metszetrajzok is színes ceruzával készülnek, 1:10 méretarányban. A rétegek sűrűsége és csekély vastagsága miatt a vízimértékkel kijelölt vízszintes vonalhoz (zsineghez) igazított mérőkeret a legmegfelelőbb segédeszköz.


ásatói létszám, a tell-feltárás eszközei

A fent javasolt 10×20, ill. lefelé 10×10 méteresre csökkentett szelvény esetén az ásatói létszám 2 régész,2 6 technikus és 4 ásatási munkás részvételével az optimális.
Az általános, minden ásatáson használatos szerszámok (ásó, lapát, spakni, szike vagy viaszkés, szeneslapát, ecset, seprű stb.) mellett fontos kiegészítő szerszám a horoló. Nem ért egyet minden régész szakember a nagyobb szerszámok használatával, de nálunk a tell-ásatásainkon bevált.
A szerszámok felett folytatott évtizedes vitát valójában céltalannak érezzük. Kellő tell-ásatói gyakorlat hi-ányában bármelyik eszköz kárt okozhat. Sokszor a horoló használata sokkal hatékonyabb, mint az aprólékos, kis szerszámokkal történő bontás. A horolós módszer sikere – a gyakorlaton kívül – azon a törvényszerűségen alapszik, hogy a különböző szerkezetű anyagok egymásról könnyedén leválnak, ill. leválaszthatók.


a tell-feltárás időtartama

Mint minden ásatás, a tell-feltárás időtartama is részben a rendelkezésre álló pénzforrások függvénye. Bármennyi pénz is áll azonban rendelkezésünkre, egyetlen idény alatt nem lehet feltárni egy közel 6 m vastagságú tell-telepet. A csapadékos őszi és tavaszi évszak nem alkalmas erre a munkára, mert a jelenségek megfigyelését akadályozza. Nyaranta három hónapot számítva, négy idényben végezhető el e munka.

A balesetveszély elkerülése végett az ásatás szünetére gondoskodni kell a nyitva hagyott szelvény bekerítéséről, azonkívül a szelvény felszínét műanyag fóliával lefedve, célszerű egy réteg földdel betakarni.
Arra is számítani kell, hogy a nyitott szelvény fala télen rongálódik, ezért természetesen a metszetet minden ásatási idény végeztével dokumentálni kell.



Csányi Marietta


Forrás: Régészeti kézikönyv