XXVI Junius MMXVII AD

A kőfelhasználás .

A korábbi tudásunkkal ellentétben Pannoniában jóval elterjedtebb volt a kőalapozású, rendszerint habarcsozás nélküli, vályog (vagy döngölt agyag) felmenő fallal rendelkező épületek használata.
Többször a felmenő fal első sorai is még kőből készültek, és erre helyezték rá a vályogtéglákat. Matrica vicusában szinte minden eddig feltárt épület ilyen típusú volt. A vályog nyomai az épület pusztulási, omlási szintjében rendszerint megfigyelhetőek.

A római habarcsozás igen jól megkülönböztethető a középkoritól, a rómaiak mindig oltatlan meszet használtak (amelyet a falban oltottak), amelyhez folyami kavicsot és apróra zúzott téglát kevertek, amely sajátos vöröses színt kölcsönzött a habarcsnak. Öntött falazásnál kevesebb téglát, több homokot és kavicsot használtak. Megkötés után a római habarcs igen kemény, szinte alig szétverhető. Építőanyagnak általában mészkövet (legtöbbször a Buda-környéki hegyekben bányászott), ritkábban homokkövet használtak fel.
Gránit használatára Savaria környékén akad példa, míg márványt rendszerint Noricumból importáltak. Utóbbi használata igen ritkán fordul elő. A falazatokat általában téglával is keverték, helyenként fa felhasználása is bizonyítható. Ilyenre talán a legjobb példa a kőépületek porticusainak fa tartóoszlopai, amelyeknek a perselykövei maradhattak meg.

Korábbi faragott kőemlékek másodlagos felhasználására számos példát ismerünk a katonai erődök 4. századi épületeinek, táborfalainak az esetében. Felhasználhattak helyi kőfaragványokat (régi votív- és sírköveket, szobrokat, építészeti tagozatokat is), de kőben szegény vidékek esetében (pl. Mezőség) egészen távoli területekről is hozhattak kőanyagot, rendszerint hajókon. Utóbbira a legjobb példa a bölcskei hídfőállás esete, ahova korábbi aquincumi, nagytétényi és adonyi feliratos kőemlékeket is beépítettek (Iuppiter Teutanus oltárokat).
A „kőínségre” a baracsi római katonai tábor esete is kiváló lehet, ahol a 3–4. századi épületekbe (sőt az útba is!) minden elképzelhető kőanyagot felhasználtak, malomköveket, törött tetőtéglákat, néha még állatcsontokat is.

A falazási technikák igen változatosak voltak (részletesen szól róluk Vitruvius is), és szinte valamennyi típus megfigyelhető a tartományban. Leggyakrabban természetesen a rendezetlen rakású opus incertum technikát figyelhetjük meg, az építőkövek ilyenkor mindig poligonálisak, elnagyoltak.
A sorok vízszintességére ilyenkor is ügyeltek. Szabályos kváderkövek használata általában nagyobb középületek esetében fordul elő (opus quadratum), de az esetek többség ez is hamis kváderfalazás (opus quasi quadratum). Ezek szinte mindig hasáb alakú kváderekből állnak és csak a külső oldal kéregfalazatát építették meg ilyen módon.
Gyakori még a sorok kiegyenlítésére szolgáló kő és tégla vegyes falazás, az opus mixtum, többször figyelhető még meg lábazati részeken a kalász vagy halszálka falazás az opus spicatum.

Öntött falazást (opus caementicium) főleg nagyobb falvastagság (vízvezeték, erődfal) esetében alkalmaztak, ilyenkor a zsaluzás után a fal magvát kiöntötték, majd külön falazatokkal burkolták. Hálós falazatot (opus reticulatum) jóval kevesebbszer figyelhetünk meg, mint Itáliában, míg a famerevítéses opus craticium technika alig-alig fordul elő (pl. Baláca).

A falvastagság kőépületek esetében (magasságtól is függően) általában 40–60 cm, táborfalak, nagyobb középületek esetében 1 m körüli. Az erődépítészetben a belső támfalak eltávolításával a 4. században az erődfalakat is hozzáépítéssel (esetleg új fal felhúzásával) megvastagították, átlagosan 3–4 m lesz a falvastagság. Az alapozási szélesség szinte mindig meghaladja a felmenő falét (bár negatív falazási kiugrás is ismert), az alapozás alsó kősorait általában agyagba/földbe rakták, míg a felsőbb sorok már falazottak.
Boltívek, (donga)boltozatok igen ritkán maradtak fenn a tartományban, így a pécsi ókeresztény sírkamrák, a matricai tábor parancsnoki épületében feltárt pince (ezredpénztár), vagy fontosabb szennyvízgyűjtő csatornák esetében (Savaria).
Többször a már leomlott, kiszedett boltozatok a másodlagosan fel nem használt, jól összeilleszthető freskótöredékek alapján rekonstruálható (Gorsium, Brigetio). A római épületeket mindig pontosan római lábban mérték ki, groma, vagy decempedalis (10 láb hosszú mérőrúd) segítségével. Az épület kiszerkesztésénél ezt mindig figyelembe kell vennünk (lásd Nagy Mihály erre vonatkozó tanulmányait).

A nagyobb, díszes középületek esetében a nem in situ előkerülő (de bizonyosan az adott épülethez tartozó) építészeti tagozatokat, párkányzatokat vagy oszlopokat és szentélyek esetében a tympanum és a homlokzat domborműveit (pl. a savariai Iseum esetében), az esetleg hozzá tartozó építési feliratokat is vizsgálni kell, utóbbival nemcsak az építtetőt ismerhetjük meg (pl. városi tisztségviselő, helytartó, csapatparancsnok, uralkodó), hanem abszolút kronológiai dátumhoz is juthatunk.
A tartományban a viszonylag egyszerűbb kivitelű oszloptípusok voltak közkedveltek (pl. a kannelúra nélküli toszkán), de igen sok korinthosi és kompozit oszlop is ismert, igaz ezek kivitele sem mindig a legjobb. Nyílászárók szemöldökei, keretei alig ismertek a tartományból (Aquincum kivételével).

Jóval gyakrabban kerülnek elő viszont küszöbkövek, amelyekben a sarokforgók lyukai (néha még az ólombéllet is), vagy a deszkák számára készült vájatok is megfigyelhetők (aqincumi macellum).
Az épületek belső helyiségeit, még az egyszerűbbek esetében is, vakolták, de még vályogépületek (lásd Brigetio) esetében is igen gyakran látták el a falakat és a mennyezetet is freskókkal, amelyhez a legtöbbször stukkó lábazat és párkányzat járult. Freskó in situ előkerülésére csak a felmenő fallal együtt megmaradt lábazat esetében számíthatunk, általában omlási rétegben találjuk őket.

A padlózat még kőépületek esetében is igen gyakran döngölt agyagpadló volt, gyakran találunk még meszes, téglából (speciális alakú téglák, vagy vízszintesen lerakott laterek), ritkábban kövekből kirakott padlózatot. A vízhatlanságuk miatt a legnépszerűbbek azonban az öntött terrazzo-padlók voltak, amelyek összetétele apróra zúzott kő, tégla és mész. Mozaikpadlóval csak díszes épületet, annak is csak a legfontosabb helyiségeit látták el (pl. balácai villa fogadóterme).
Mozaikkal díszített falat Pannoniából nem ismerünk. A mozaikot kirakhatták nagyobb (opus tessellatum), és kisebb kocka darabkákból (opus verniculatum) is, de színes kavicsokból, kerámia- és üvegdarabkákból is. Az opus signinum a legkorábbi, kövecskékből kirakott padlófajta, rendszerint díszítés nélküli. A mozaikhoz hasonlóan nagyobb lapokból, vagy apróra tört színes márványdarabkákkal (mértani mintában) is kirakhattak egy padlót, ez az opus sectile.

Hypocaustum-rendszerek esetében a falakban üreges téglák (tegulae mammatae) vezették fel a meleg levegőt. Padlófűtéssel (hypocaustum) ellátott épület esetében a fűtés mindig a külső fűtőhelyiségből (praefurnium) történt, a meleg levegő az emelt (terrazzo-)padlózat alatti csatornában haladt, míg a falban üreges téglákban vezették fel. Az emelt padlózatot tarthatták téglák, de vulkanikus kőzetből kifaragott tartóoszlopocskák is.



Kovács Péter


Forrás: Régészeti kézikönyv.