XXIII Aprilis MMXVII AD

Próbaásatás .

A próbaásatás lényegét a 2001. évi törvény világosan megfogalmazza. (Ld. Régészeti Normatíva 1. kötete 2008.)

Előkészítése megegyezik a megelőző régészeti feltáráséval, azaz az írott források, irodalmi és térképi adatok összegyűjtése, pl. terepbejárási jegyzőkönyvek felderítése, a múzeum irattári és adattári adatainak átnézése stb.
Célja, hogy az adott régészeti lelőhely kiterjedését, állapotát, intenzitását, rétegviszonyait, a várható jelenségek jellegét (temető, telep), korát, típusát (házak, árkok, sírok, kutak stb.) tisztázza, esetlegesen eldöntsük a megelőző régészeti feltárás szükségességét és meghatározzuk annak paramétereit. A próbafeltárás segít abban, hogy a későbbi megelőző feltárás során milyen technikákat és eszközöket alkalmazzunk.

A próbafeltárás során nyitandó próbaárkok kiterjedését, elhelyezkedését úgy kell meghatározni, hogy azokból a fentebb felsorolt kérdésekre választ kaphassunk. A próbafeltárás eszközeinek a megválasztása során is e szempontokat kell figyelembe vennünk.
A módszerek megválasztása függ a vizsgált terület (lelőhely) jellegétől és a területen tervezett tevékenységek minőségétől. Más céljaink és ennek megfelelően más módszereink vannak egy régészeti érdekű terület és mások egy ismert kiterjedésű régészeti lelőhely próbafeltárása során.

Fentebb már említettük, hogy egy adott terület gépi humuszolása során bizonyosan elvesznek régészeti információk. A megfelelő módon nyitott próbaárkok segítségével az is meghatározható, hogy a későbbiek (megelőző régészeti feltárás) során milyen mértékben alkalmazhatunk gépi földmunkát.


A próbafeltárás során alkalmazható kutatási módszerek:

1. Szisztematikus felszíni leletgyűjtés, terepbejárás

A régészeti terepbejárásra vonatkozó részletes tudnivalókat e Kézikönyv Terepbejárás c. fejezete tárgyalja. Amennyiben felszínre került régészeti leletanyagot, illetve régészeti jelenségeket (a szántás által megbolygatott épületomladék, kemencék) találunk, próbafeltárásként a terepbejárás is elégséges ahhoz, hogy a régészeti lelőhely tényét megállapítsuk.
Amennyiben a lelőhely föld alatti elemeinek állapotát, intenzitását kívánjuk meghatározni, úgy a terepbejárást ki kell egészíteni más kutatási módokkal. A gépi humuszolás okozta információvesztés csökkentését szolgálhatja az előzetes szisztematikus felszíni leletgyűjtés, szisztematikus fémkereső műszeres kutatással kombinálva, hisz nagyon sok, szántás által elpusztított régészeti jelenség már csak a jelenség környezetében szétszóródott felszíni leletek képében jelentkezik.


2. Geofizikai vizsgálatok

A régészeti célú geofizikai kutatás alkalmazásával e Kézikönyv Geofizikai mérések c. fejezete foglalkozik. Amennyiben a próbafeltárás során geofizikai vizsgálatokat is végzünk, azok értelmezése függ a területre vonatkozó előzetes régészeti ismereteink minőségétől. Ha egy régészeti lelőhely területén már végeztetünk geofizikai vizsgálatokat és fel is tártuk az adott területrészt, akkor megfelelő referenciával rendelkezünk arra, hogy ugyanazon régészeti lelőhely más területein végzett geofizikai vizsgálatok alapján a föld alatti régészeti jelenségek elhelyezkedését meghatározzuk, esetlegesen a jelenségek jellegére is következtetéseket vonhassunk le.
A régészeti célú geofizikai vizsgálatok próbafeltárás során történő alkalmazása arra a kérdésre nem fog választ adni, hogy vannak-e a föld alatt régészeti jelenségek, vagy sem. Ez majd a próbaárkok nyitása során dől el. A geofizikai vizsgálatok eredményei viszont fölhasználhatók a próbaárkok elhelyezkedésének kitűzése során. Ismert régészeti lelőhely geofizikai vizsgálata a későbbi feltárás tervezhetőségét is segíti.

A geofizikai felmérések eredményeinek a régészeti feltárás tervezése során való felhasználása során nem szabad abba a hibába esni, hogy csak azokat a területeket tárjuk föl, ahol a régészeti célú geofizikai felmérés valamiféle anomáliát mutatott. Ebben az esetben ugyanis előfordulhat, hogy egy település agyagkitermelő gödreit ugyan megtaláljuk, de a geofizikai felméréseken esetenként kisebb anomáliaként, vagy éppen egyáltalán nem jelentkező lakóépületek helyét már nem.
Amennyiben próbafeltárás során alkalmazzuk a régészeti célú geofizikai vizsgálatokat, figyelemmel kell legyünk azok költségigényére. Ha egy területet mindenképp föl fogunk tárni, szükséges-e egyáltalán annak az előzetes régészeti-geofizikai vizsgálata? A geofizikai kutatásra szánt összeg nagysága arányos-e a kutatás által nyert információ értékével? E kérdésre csak az adott régészeti helyzet és az adott helyen alkalmazható geofizikai kutatási módok költségeinek és hatékonyságának ismeretében lehet választ adni.


3. Talajfúrások

A talajfúrások során a célokat, a kérdéseket helyesen kell megválasztani. Mire alkalmas és mire nem a régészeti célú fúrásminták elemzése a próbafeltárás során? A talajfúrás elsősorban a geológiai rétegek tisztázására alkalmas, az antropogén rétegeket az esetek igen nagy hányadában nem képes megállapítani. Ha egy terület antropogén rétegsorát akarjuk tisztázni, egy tesztszelvény biztosabb eredményeket hoz, ugyanakkor egy többhektáros kiterjedésű lelőhely rétegsorának megismerése érdekében nem mindig van mód és nem is mindig szerencsés több tucat próbaszelvényt ásni.
Megfelelően kis átmérőjű spirálfúró alkalmazásával egy már ismert régészeti lelőhely rétegtani struktúráját ismerhetjük meg. Többrétegű települések esetében ez az információ döntő lehet a feltárás helyének kiválasztása során. Ezzel a majdani feltárás megfelelő módon tervezhető.
A talajfúrás még megfelelően kis oldalhosszúságú fúrási háló esetén sem alkalmas arra, hogy egy adott területen régészeti lelőhely meg nem létét – azaz egy terület régészeti érdektelenségét – bizonyítsuk vele. Egy-, vagy többrétegű település helyén akár 100 fúrást is mélyíthetünk a talajba anélkül, hogy értelmezhető régészeti jelenséget érintene.


4. Légi felvételezés

A légi felvételezés olyan esetekben is segít, ahol az előzetes felszíni leletgyűjtés nem vezetett eredményre (betemetődött, régészeti leletanyagot nem tartalmazó árkok, árokrendszerek). Próbafeltárások során abban az esetben alkalmazzuk, ha egy már ismert régészeti lelőhely szerkezetét szeretnénk vizsgálni. Elősegíti a kutató-árok kitűzési terv elkészítését is.


5. Kutatóárkok

A próbafeltárás alapvető eszköze a megfelelő sűrűségben és elosztással kijelölt próbaárkok nyitása. E próbaárkok nyitása a terület adottságainak ismeretében történhet kézi vagy gépi módon. A kutatóárkok (próba- vagy szondaárkok) kiterjedését, szélességét és hosszát a tapasztalat földrajzi régiónként módosíthatja. Ennek tervezésekor elengedhetetlenül fontos, hogy volt-e tudomásunk régészeti lelőhelyről, vagy csupán régészeti érdekű területről van szó. Valamint, hogy már feltérképezett-e a lelőhely, és a felszínen milyen intenzíven találhatóak régészeti leletek. Esetleg végeztünk-e olyan előzetes vizsgálatokat (légi felvételezés, geofizikai kutatás), melyek az árkok kiosztásának tervezését segítik.
Általánosságban elmondható, hogy 8–10 m közötti kutatóárok közökig dolgoznak a régészek. Mivel vannak kisebb, 50–80 méteres átmérőjű lelőhelyek, gondolni kell arra, hogy az egymástól távol húzott próbaárkok közötti területen elveszhetnek lelőhelyrészek vagy lelőhelyek. A nagyon széles térközökkel húzott árkok között eltűnhetnek kis, pl. tanyaszerű Árpád-kori lelőhelyek, ill. nagyobb telepek esetén a köztük lévő üres telkek, azaz a településszerkezeti megfigyelések hiányai téves információkat adhatnak.

Amennyiben kutatóárkokkal vizsgálunk egy adott területet, kutatóárok kiosztási tervet készítünk. Ha csak kutatóárkokat húzunk, a szerződés függvénye, hogy azt vissza kell-e temetnünk, vagy nyitva maradhatnak az építkezésig a szelvényeink. Ettől függ, hogy teherautóra rakjuk a földet, vagy minden kutatóárok mellett folyamatosan deponáljuk az árok szélén. Ezt előre tisztázni kell a szerződéskötéskor.
A kutatóárok kiosztási tervtől azonban a terepi munka során el lehet és el is kell térni. Amennyiben egy területről már az első néhány próbaárok kinyitásával is el lehet dönteni (a kutatóárkokban tapasztalt jelenségek, a területre és az adott régészeti jelenségekre vonatkozó előzetes ismereteink alapján), hogy régészeti szempontból teljesen fedett, úgy a fennmaradó szondaárkokat a későbbi teljes régészeti feltárás könnyebb kivitelezhetősége érdekében nem szükséges kinyitni, hanem teljes megelőző feltárást kell végezni. Ebben az esetben a régész adott területre vonatkozó, speciális ismeretei döntőek.
A próbaárkok nyitása előtt pontosan tisztázni kell a céljainkat. Amennyiben ismert lelőhely próbafeltárását végezzük, a próbafeltárás célja maximum az lehet, hogy meghatározzuk, pontosan mekkora a kiterjedése, milyen az intenzitása. A túl sok próba-árok ebben az esetben csak nehezíti a későbbi teljes területek feltárását. Amennyiben a felszín alatti jelenségek elhelyezkedése az előzetes kutatóárok kiosztás alapján nem határozható meg pontosan, pótárkokat kell kijelölni, sűríteni a helyszín adottságainak figyelembevételével.

Az árkok hosszát úgy kell megszabni, hogy azok a felszíni leletek, előzetes ismereteink, a domborzat jellegzetességei alapján prognosztizálható lelőhely-kiterjedésen túlfussanak, legalább 20 méterrel. Ahol a domborzat igen csekély, bár a vízmosások partja jól elkülöníthető, a mélyebb, általában talajvizesebb területen is érdemes kutatóárkokat húzni. A mélyebben fekvő területek esetleges érintetlenül hagyása előtt figyelemmel kell legyünk arra, hogy a maitól eltérő éghajlati és környezeti viszonyok bizonyos korokban olyan településeket és régészeti jelenségeket is eredményeztek, melyeket a ma mélyebb fekvésű területeken találunk meg.
Ügyelni kell arra, hogy ha túl sűrűn húzzuk a kutatóárkokat, a gépek a későbbiek során nem tudnak megfelelő módon mozogni a területen (szükségessé válhat az árok melletti depónia elszállítása!). 2 méteres kanálszélességű (gumikerekes) iszapoló-kanalas forgórakodónál az árokköz minimum 8–10 m lehet, ennél sűrűbben nem szabad ásni az árkokat. Ebben az esetben még le tud talpalni a forgórakodó, ha az árkok közét is le kell humuszolni.

Az árkok szélességét oly módon kell meghatározni, hogy azok megfelelő lehetőséget adjanak a bennük talált régészeti jelenségek értelmezésére. Nagy felületek próbafeltárása során az árkok szélessége célszerűen egy szkréperládányi és/vagy 2 m széles rézsűkanalas (iszapoló-kanalas) forgórakodónyi. Ha szkréperrel nyitjuk az árkokat, az utolsó munkafázis, a finom gépi nyesés csak rézsűkanalas forgórakodó kotróval lehetséges (!), ahol esetenként gondoskodni kell az árok mellé kitermelt föld elszállításáról, hiszen az a későbbi teljes feltárás során akadályozza a munkát. A gépi munka és a nyesett felszín minőségétől függ, hogy van-e szükség kézi nyeső emberekre a munka során. A gépi nyesést azonban folyamatosan felügyelni kell azért, hogy a már kialakított nyesési szint fölött jelentkező jelenségek se pusztuljanak el.
Szkréperláda alkalmazása során számolni kell azzal, hogy míg a rézsűkanalas forgórakodó/kotró kellő gépkezelői tapasztalat és megfelelő felügyelet mellett egy esetlegesen fentebbi szinten előkerült régészeti jelenséget is meg tud őrizni az eredeti helyén, addig szkréper alkalmazása során a leletek már csak a meddőhányóból kerülhetnek elő. Éppen ezért inkább ajánlott a forgórakodó alkalmazása, a szkréper sokkal több kárt okoz. A gépi munka szakszerű irányítása szintén nagyon fontos.

A kutatóárkok kinyitása során az altalaj fölötti régészeti jelenségeket időben fel kell ismerni, meg kell őrizni és dokumentálni, emiatt a kutatóárkok nyitása során folyamatos technikusi-régészi jelenlét szükséges. A nyesés során az első folt jelentkezésénél a további gépi mélyítéssel álljunk le, amíg nem tisztáztuk a helyzetet. A próbaárkokban megtalált jelenségek gyorsan kiszáradhatnak, elpusztulhatnak, ezért esetleges lefedésükről, visszatakarásukról szükség szerint gondoskodni kell.
A törvény ugyan nem rendelkezik róla, hogy a kutatóárkokban talált régészeti jelenségeket ki kell-e bontani, de ezek kibontása és dokumentálása hozzátartozik a próbafeltáráshoz. Gyakori eset az őszi próba-, és az azt követő tavaszi megelőző feltárás. Ilyenkor a jelenségek téli lefedéséről gondoskodni kell, oly módon, hogy a későbbi kinyitás során tovább már ne sérüljenek (geotextilia, fedés, téliesítés).

A korhatározáshoz elengedhetetlen, hogy néhány objektum teljes kibontására sor kerüljön. Amennyiben tudvalevő, hogy megelőző feltárás fogja követni a próbaásatást, úgy ebben az esetben a korhatározáson túl fontosabb a lelőhely kiterjedésének meghatározása (horizontálisan és vertikálisan).
Ha viszont valószínű, hogy a próbaásatást nem fogja követni teljes megelőző feltárás, mert a megelőző feltárás várható költségeinek ismeretében az adott beruházó eltekint a beruházás megvalósításától, akkor a próbafeltárási területen előkerült jelenségekből teljes egészében föl kell tárni annyit, amennyi elégséges az előkerült lelőhelyrészlet korának, jellegének pontos meghatározására. Ezt követően a próbaárkokat vissza kell temetni.
A visszatemetést csak megfelelő szakmai irányítás és dokumentálás mellett lehet megtenni. Ügyelni kell arra, hogy a még feltáratlan jelenségek és rétegek ne keveredjenek a visszatöltéssel.

A próbafeltárás során a fenti 5 vizsgálati módot kombináltan is lehet alkalmazni.



Pusztai Tamás – Tari Edit



Forrás: Régészeti kézikönyv