XIX October MMXVII AD

Bevezetés (Mentő, próba és megelőző régészeti feltárás)

A Magyar Régész Szövetség a Régészeti Normatíva 1. kötetében (megjelent: 2008 márciusa) összeállította a régészeket segítő törvényi szabályozásoknak, általános rendelkezéseknek, szakmai irányelveknek, formanyomtatványoknak a gyűjteményét, mely a korszerű és hatékony örökségvédelmet biztosítja. Ezért a régészeti terepmunkára vonatkozó általános jogszabályokat szó szerint itt nem idézzük, azokra szükség esetén csak utalunk, hiszen könnyen hozzáférhetőek, ellenőrizhetőek.
Ugyanez vonatkozik a Szövetség Etikai Kódexére (a továbbiakban: Kódex), az abban rögzített szakmai alapelveket a Szövetség tagjai magukra nézve kötelezőnek fogadják el. A szabályok elfogadására azért van szükség, mert a jogszabályok egyedül a régésznek adnak olyan felhatalmazást, hogy régészeti örökségünk elemein visszafordíthatatlan beavatkozásokat végezzen. Továbbá azért, mert tevékenységünk tárgya a külső beavatkozásokra érzékeny, véges terjedelmű és nem megújítható történeti forrás.

A régészeti beavatkozások megtétele előtt a régésznek felelős módon kell döntést hoznia. A döntés joga azonban egyrészt nem korlátlan: a jogszabályok jelölik ki annak kereteit. Másrészt a régész döntését számos külső tényező befolyásolja: a rendelkezésre álló idő, a feltárásra fordítható meghatározott keretösszeg, a megbízó érdekei vagy az önkormányzatok és egyéb testületek elvárásai. Ezek a külső tényezők nem írhatják felül a terepi régészeti kutatásra vonatkozó általános szakmai alapelveket, de oktalanság lenne azt gondolni, hogy e külső tényezők mellőzésével is eredményes munkát végezhetünk.
A Régészeti Normatíva 1. közzé tételével célunk az volt, hogy mi, a Szövetség tagjai kinyilvánítsuk, milyen elveket, módszertani szempontokat követünk döntéseink meghozatalánál, azokat az ellenőrizhetőség követelményének eleget téve hogyan dokumentáljuk, és így tagjainknak, illetve alkalmazóiknak további részletes útmutatást adjunk az elvek alkalmazására. Ezt szem előtt tartottuk e Régészeti Kézikönyv megírásakor is.

Minden régészeti ásatásra igaz, hogy a régészeti feltárás során a régész többnyire megsemmisíti a forrásbázis egy részét. Így a tárgyi anyag mellett kizárólag az általa összegyűjtött információk, az általa készített dokumentáció állnak a további kutatás rendelkezésére. Ezt a tényt minden időszak minden régészének szem előtt kell tartania, s éppen ezért törekednie kell arra, hogy megfigyelései minél pontosabbak és behatóbbak legyenek, a dokumentálás pedig folyamatos, naprakész és bárki számára közérthető.
A régészeti feltárásoknál több olyan tényezőt kell figyelembe venni, amelyek miatt nem mondható ki az, hogy csak így, és sehogy máshogy nem lehet a feltárást végezni. Ezen tényezők közé tartoznak a földrajzi körülmények, a talajviszonyok (pl. homokos, agyagos, vízjárta, talajvizes stb.), a határidők betartása (pl. muszáj-e, lehet-e télen is vagy esős időben ásni), az ásatásra fordítható pénzeszközök kérdései. Vannak viszont olyan általános szakmai alapelvek, melyeket minden régészeti tevékenység során be kell tartani. Ennek bemutatására készült ez a Kézikönyv is.

Az 1954-es kiadású Régészeti Kézikönyv (továbbiakban: RK) számos megállapítása és módszere a mai napig időtállónak bizonyult. Jelen Kézikönyv nem ismétli meg azokat a módszertani alapvetéseket, amelyek ma is használatban vannak és természetükből fakadóan az elődök munkáján alapulnak. A Régészeti Kézikönyv helytálló munkamódszereit jelen Kézikönyv bővíteni igyekszik, nem helyettesíteni. Indokolt esetben azonban utalunk megállapításaira.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az ásatást, mind a szakmunkát, mind a betanított munkát emberek végzik. Az ő munkájuknak a hatékony, magas szakmai színvonalon történő megszervezése, az információ szabad áramlása, az időjárástól való védelmük, a higiénia biztosítása, az emberi körülmények megteremtése szintén fontos részét képezik a terepmunkának.
Bár ez mindenki által elismerten fontos dolog, néha nem fordítanak/fordíthatnak kellő figyelmet rá, és bizony múlhat rajta a régészeti feltárás és az utómunka határidőre, igényesen, magas szakmai színvonalon történő elvégzése!

A mentő ásatás, a próbafeltárás és a megelőző feltárás terepi kutatási és dokumentálási alapelvei megegyeznek. Különbségként jelölhetjük meg azokat a külső, környezeti körülményeket, melyekkel egy feltárás kezdetén szembekerülünk. Ezek teljesen másképp jelennek meg egy mentő feltárás és egy megelőző feltárás során.
A mentő feltárások során e külső körülmények elsősorban a kutatás szervezését, technikai lebonyolítását teszik egyedivé. Esetenként a mentő feltárások előtt az adott régészeti lelőhelyen található régészeti információ egy része már megsemmisült, tehát azok a kutatási, adatgyűjtési módok, melyeket egy-egy feltárás elején el kell végezzünk (szisztematikus felszíni leletgyűjtés, előzetes légi felvételezés, geofizikai vizsgálatok, régészeti célú fúrások, a mikrodomborzati jelenségek geodéziai felmérése) már gyakran nem végezhetőek el.
Nem szabad azonban abba a hibába esni, hogy arra hivatkozva, hogy „már amúgy is minden megsemmisült”, a mentő feltárások során csak a még megmaradt leletanyag összegyűjtésére szorítkozzunk.

Minden régészeti feltárásra igaz, hogy a feltárás technológiájának megválasztása, valamint az alkalmazott dokumentációs eljárások alapvetően határozzák meg az ásatás során nyert információ minőségét. Ezért a terepi kutatás során alkalmazott technológiákat megfelelő módon kell megválasztani. Egy adott terület gépi humuszolása során például biztosak lehetünk benne, hogy számos régészeti információ fog elveszni, kerül a meddőhányóba.
Gépi humuszolás alkalmazása során nem csodálkozhatunk azon, hogy csak 10 cm mély objektumok kerülnek elő. Alapvető tévedés, hogy a humusz csupán elfedi a lelőhelyet. A lelőhely a humuszban is ott van, soha nem a szűztalajon éltek az emberek! A régész feladata éppen az, hogy a lelőhely élete során folyamatosan képződött humuszban is megtalálja a lelőhelyet. Ezért tehát a gépi humuszolást nem a régészeti feltárás követendő technológiai részének, hanem szükséges rossznak tekintjük.

Veszélyeztetettnek kell, tekintsük azt a földdepóniával, töltésépítéssel (pl. vasúti töltések, gátépítés, emelt szintű autópályás csomópontok, hidak pillérei, felüljárók stb.) elfedésre kerülő régészeti lelőhelyet, ahol nem tudjuk teljes egészében kizárni annak lehetőségét, hogy a töltés építése közben, vagy az elfedést követően (például a depónia elbontása, vagy a töltés rekonstrukciója, veszélyelhárítás során) a régészeti lelőhely sérülni fog. Annak ellenére, hogy ténylegesen nem pusztul el a lelőhely, a felhalmozott földtömeg a későbbi kutatást sok esetben teljesen lehetetlenné teszi (már ezen az állásponton volt a RK. 20. is).

Meg kell vizsgálni az egyéb beruházások jelentette járulékos veszélyeket is. A tudományos szemlélet nem léphet vissza az 1954-es megállapításhoz képest, mint az néhány sajnálatos esetben megtörtént. Néhány városi ásatás esetén szokás volt, hogy ha egy épület alatt csak garázs vagy pince készült, akkor az ennél mélyebben elhelyezkedő rétegeket már nem tárták föl, hanem hagyták ráépíteni az épületet a korábbi régészeti jelenségekre.
Mérlegelni kell azt, hogy ha egy adott régészeti jelenséget, réteget nem tárunk föl, és arra épület kerül, vagy éppen földet deponálnak, az elfedésen túl maga a tevékenység roncsolja-e a lelőhelyet, illetve, hogy az elkövetkező időszakban az épületen végzendő egyéb beavatkozások (közműcsere, bővítés, bontás, a depónia eltávolítása) milyen technológiával fognak zajlani. Erről hiteles információt kell szerezni. Ha egyértelműen kizárható a későbbi időszakokban is a pusztítás lehetősége, csak abban az esetben maradhat el az adott, mélyebben fekvő terület feltárása. Ekkor viszont szükség van a régészeti lelőhely állapotának olyan módon való rögzítésére, ami adott alkalommal lehetővé teszi a területen végzendő beavatkozások régészeti szempontokkal való összeegyeztetését (részletes geodéziai felmérés, geotextíliával való lezárás, majd földdel való takarás).

Ha egyértelműen biztosítható az, hogy egy régészeti lelőhely elfedése sem az elfedés folyamatában, sem a későbbiek során nem károsítja a lelőhelyet, véleményünk szerint csak abban az esetben szabad eltekinteni annak feltárásától. Itt nagyon körültekintően kell eljárni, ugyanis pl. egy szükségtározó/vésztározó építése során a gáttalp alá kerülő régészeti lelőhely látszólag nem sérül. De a gáttalp alapjának kialakítása során végzendő gépi földeltávolítás, az esetleges agyagék árkának kialakítása, illetve a tározó működése során föllépő talajvízszint-ingadozás jelentős károkat okozhat a régészeti lelőhelyben.

Nem elfogadható az a magyarázat, miszerint a talajvíz több száz vagy több ezer éven át is ingadozott a lelőhelyen. Ugyanis nem volt a területen gát, szükségtározó, ami a talajvízszintet időközönként extrém módon megemelte volna (a megtelepülésre alkalmas térszínek fölé).
Ha egyértelműen kizártuk a későbbi károsodás lehetőségét, azt kell megvizsgálni, hogy ebben az esetben milyen régészeti információk azok, melyek az elfedés által már nem vizsgálhatóak: ezek pedig a felszíni mintázatok légi felvételezés, szisztematikus felszíni leletgyűjtés által való rögzítése, régészeti célú geofizikai vizsgálatok, régészeti célú talajfúrások.

Példa:
1994-ben a Pest megyei Nyáregyházán végeztünk kollégáimmal a 405. sz. út építését megelőző régészeti feltárást. A beruházó minden térképen és tájékoztatáson 20 m széles tervezett nyomvonalról adott tájékoztatást. Ekkora területet vásároltak meg és sajátítottak ki, így a múzeum ezt tárta fel.
Miután elkészültünk a kb. 15 km hosszú és 20 m széles nyomvonal feltárásával és megépítették az utat, ennek utolsó fázisaként a 20 méteren felül még mindkét oldalon 5-5 m koronaszélességű és kb. 1,5–2 m mély vízelvezető árkot ástak. Mire ezt a múzeum munkatársai észrevették a kb. 1 évvel korábban átadott területen, addigra a szkíta temetőben, szarmata településen, Árpád-kori faluban és temetőben végigdúlták gépekkel a lelőhelyet, mindent elpusztítva. (T. E.)

A fenti példát megelőzendő a szerződésben rögzíteni kell az útépítés technológia leírásából a földmunkára vonatkozó és így a régészettel összefüggő elemeket. Amennyiben ez nem áll rendelkezésre, akkor biztosítékot kell kapni arra, hogy a feltárható nyomvonalból kihúzódó objektumokat fel lehessen tárni. A beruházóknak esetenként nem érdeke a tényleges feltárandó területet rendelkezésre bocsátani, ezért jogi garanciákat kell a szerződésbe beépíteni, a lelőhely pusztításának megakadályozása érdekében.
Amennyiben egy olyan régészeti lelőhelyet kívánnak elfedni, mely lelőhely későbbi régészeti feltárása egy vagy több, már folyamatban lévő kutatási program keretébe illeszthető, az elfedés az adott kutatási programot is veszélyezteti. Ebben az esetben az elfedésre kerülő régészeti lelőhelyeket vagy lelőhelyrészeket még akkor is fel kell tárni, ha azok eredeti állapotában való megőrzése az elfedést követően látszólag biztosított.

Egy tervásatással a régész messzemenőkig figyelembe veheti azt a szempontot, hogy minden régészeti jel-legű információt meg kell vizsgálni, és erre megfelelő idő is a rendelkezésére áll. Sőt, arról is dönthet, hogy az általa alkalmazható kutatási módszerek hatékonyságának ismeretében egyáltalán nekifog-e az adott régészeti lelőhely feltárásának. Megelőző feltárásnál kötöttek az időhatárok, és nincs választási lehetőség: a régészeti lelőhelyet adott idő alatt föl kell tárni.

Egy meghatározott idő alatt elvégzendő megelőző feltárás során viszont, ahol egy többhektáros települést kell néhány hónap alatt kutassunk, a gépi munka teljes mellőzésével, spaknival nekilátni a humusztakaró bontásának ugyanúgy információvesztést jelent. Hisz a településszerkezetről az ásatás végére semmit sem fogunk megtudni.
A régészeti lelőhely töredékének megismerése mellett a lelőhely nagy része majd a beruházás során fog elpusztulni. A régésznek a körülmények és a feltárandó terület ismeretében tisztában kell lennie azzal, hogy mely kérdésekre adhat választ, és mely kérdésekre nem. Ez alapján kel eldöntenie, hogy milyen eszközöket használ, akár kombinálva is, célja elérése érdekében.

A feltárás során alkalmazott eszközök jellegéből adódó információvesztéssel tehát mindenképpen számolnunk kell, ezért azokat oly módon kell megválasztani, hogy az adott körülmények között a legtöbb és legszélesebb spektrumot átfogó információkhoz jussunk.



Pusztai Tamás – Tari Edit


Forrás: Régészeti kézikönyv