logo

II Martius AD

Crimen laesae maiestatis

felségsértés bűntette.



Felségsértést az követett el aki a nép (populus) vagy a nép által hatalommal (potestas) felruházott személy méltóságából dignitas), nagyságából (amplitudo) vagy hatalmából (potestas) valamit elvett, azt valamivel csökkentette (Cic inv. 2, 53).
A monarchia kialakulásától kezdve a felség, a maiestas védelme természetszerűleg az uralkodóra, ill. annak családjára is kiterjedt. Az első princeps, Augustus nem sokat foglalkozott a személyét ért bírálatokkal és sérelmekkel, utóda, Tiberius viszont hagyta érvényesülni a törvényeket. Uralkodásának a második, „rosszabbik" korszakán végighúzódtak a felségsértési perek, amelyneknek számos előkelőség, köztük adoptált fiának, Germanicusnak a családja is áldozatul esett.
A perekben a Capri szigetére visszavonult császár helyett kormányzó testőrgárda parancsnok, Seianus egyéni hatalmi ambíciói is jelentős szerepet játszottak. Mivel a - nem volt pontosan definiálható, és úgy tűnik, semmiféle, az értelmezést megkönnyítő kiegészítése - pl. a - tényállását kimerítő cselekmények felsorolása - nem létezett, a felségsértés vádjával könnyen vissza lehetett élni. Ahhoz, hogy ez viszonylag gyakran bekövetkezett, több tényező is hozzájárult.

1. Az ítélet súlyos volt: halál vagy száműzetés és vagyonelkobzás - nagy volt tehát az anyagi hozadéka egy-egy elmarasztaló ítéletnek. A feljelentőket, a delator-okat premizálták: amennyiben a felhozott vád a per folyamán igazolást nyert, a császár érdekeinek buzgó védelmezője jutalomként megkapta az elítélt vagyonának egyharmadát, így az előkelő és gazdag emberek bevádolása a meggazdagodás könnyen kiaknázható forrásává vált. Pazarló császárok (pl. Caligula, Nero) számára a perek a megüresedett kincstár feltöltésének kézenfekvő eszközéül kínálkoztak.

2. Nem volt harmonikus a viszony a császár és a kormányzás korábbi letéteményese, a senator-i rend között. Több, kormányzásra alkalmatlan, az alacsony rangú kegyencek befolyásának szabad utat engedő, gyenge, deviáns vagy akár pszichésen súlyosan beteg személyiséget kellett a kormányzás részeseinek túlélnie (a császárkor viszonylag szabadabb levegőjű, első korszakában pl. Caligula, bizonyos szempontból Claudius is, Nero, Domitianus, Commodus, Caracalla, Elagabalus).
Az uralkodó személyét ért bírálatok ilyenkor természetszerűen váltották ki a megtorlást, ugyanakkor a felségsértési perek nyomán viszonylag széles körben kialakuló fenyegetettség érzése a császár elleni összeesküvések fontos motiválójává vált, s egymást kölcsönösen gerjesztő folyamatok indulhattak be, s mire a zsarnokot végül is elérte megérdemelt végzete, a befolyással rendelkező senatorok és lovagok egy része is elpusztult.

3. A császár hatalmát elvileg ugyan - legalábbis a principatus időszakában - múltbéli öröksége folytán, a senatus jóváhagyása legitimálta, s ez néha azt az illúziót kelthette, hogy ez a testület a hatalomnak aktív, cselekvő részese, s időnként így is próbált fellépni - azonban csak a legritkább esetben volt abban a helyzetben, hogy bele is szólhasson az uralkodó személyének a kiválasztásába. és nem rendelkezett az uralkodói hatalom ellenőrzését és korlátozását biztosító eszközökkel sem.


.-