logo

XXV October AD

Donatizmus.

Donatus karthágói püspök és követői által képviselt irányzat a kereszténységen belül, amely a korai egyháztörténet legnagyobb szakadásához (schisma) vezetett a 4. században. Egész római Afrikában elterjedt, különösen erősen jelen volt a karthágói lakosság, továbbá Numidia és Mauretania Sitifensis berberül beszélő bennszülött népessége körében.

313-ra datálható születésétől kezdve száz éven át vezető szerepet játszott az afrikai kereszténységen belül, és csak a katolikus irányzat államvallássá nyilvánítása után másfél évtizeddel, erőteljes propagandával (kiemelkedő képviselője Augustinus volt) és főleg szigorú állami büntetőintézkedések bevezetésével, végül a donatisták törvényen kívül helyezésével és mozgalmuk üldözésével sikerült vezető szerepét megtörni - felszámolni azonban nem. Numidiában a berber lakosság körében a római uralom bukását követően a vandál uralom alatt (s valószínűleg még az arab hóditást követően is egy ideig) tovább élt.

A) A donatizmus háttere:

1. Egyfajta különutasság az afrikai keresztény mozgalmat már a donatizmus-t megelőzően is jellemezte: ennek fő oka az volt, hogy itt többnyire más volt a kereszténységet befogadók eszmei-vallási indíttatása, mint a Mediterráneum görög-római civilizációjú területein. Még erős volt a lakosság római hódítás előtti időből származó föníciai-pun hagyománya.
A kereszténység, főleg vidéken, közvetlenül a pun vallás helyébe lépett, és érthető módon nem annyira a hellenista filozófia által előkészített, klasszikus kultúrához idomuló irányzata, hanem az itteni tradíciókhoz közelebb álló, a judaizmusból erőteljesebben táplálkozó áramlata nyert befogadást.
Erős volt a phrygiai eredetű, messianisztikus nézeteket valló, eksztatikus prédikációiról nevezetes montanista szekta befolyása is (kiemelkedő képviselőjük Afrikában a latin nyelvű keresztény irodalom megteremtője, Tertullianus volt). Mindezek folytán az afrikai keresztény hívők jelentős részét az antik kultúrától való elfordulás, a kiválasztottság tudata, a fanatizmusra és mártíromságra való erős hajlam jellemezte. A hitért elszenvedett halált második keresztségként fogták fel, s olyan tettnek tartották, amely teljes bűnbocsánatot eredményez és egyenesen a paradicsomba vezet. Érthető módon a keresztényüldözések itt rendszerint több áldozatot szedtek, mint másutt, s az istentiszteleteken központi szerepet kapott a mártírok kultusza.

2.) A donatizmus fő bázisát jelentő terület, Mauretaniá-nak és Numidia Sifitensisnek az Aurés és Honda hegységtől északra eső fennsíkja Afrika nagy olívatermesztő vidéke volt és az urbanizálatlan területek közé tartozott. Lakossága császári és magán nagybirtokokon, colonus-ként sűrű falvakban élt. Bérlői helyzete, melyet még a korai császárkorban, a Lex Manciana, ill. az ennek mintájára készült procurator-i törvények szabályoztak (CIL VIII 25 902, magyar fordítása RTChr. 94), kedvező volt. Etnikailag és nyelvileg nagyjából homogén, berber volt, a pun uralom alatt kialakult szokásait a római hódítást követően is megőrizte.

A 3-4. század fordulójára - részben a túlnépesedés és az ebből fakadó földhiány, ill. telekaprózódás, részben a természetbeni adózásra (annona) való áttérés miatt - a helyzete erőteljesen rosszabbodott. Tartósan eladósodott, egy része fel is adta a megélhetését már nem biztosító parcelláját és állandó lakóhellyel nem rendelkező vándor szezonmunkás lett.
A kereszténységet a 3. század folyamán, valószínűleg a vége felé vette fel, valláscseréje összefügghet szociális helyzetének kedvezőtlen változásával. Helyzetének javulására egyetlen reménye a túlvilági üdvözülés volt, ezért a hit dolgában kérlelhetetlen fanatikus volt.

3.) Lappangó ellentétek is jellemezték az afrikai keresztény közösségeket, amelyek az egyes hitközségek tagságának eltérő összetételéből, ill. a háttérben Afrika regionális megosztottságából adódtak. Ezek az üldözések megszűnte után a 4. század folyamán, a keresztény egyháznak az államhoz való viszonya kérdése körül törtek felszínre, és két szemben álló táborba sodorták a korábbi sorstársakat.
A romanizált városok jómódú lakóiból álló közösségek - ilyenek a legrégibb római tartományban, Africa proconsularis-ban voltak jelentős számban - többnyire bocsánatosnak tartották az üldözések idején elkövetett botlásokat, s püspökeik vezetésével helyzetük konszolidálására és az állammal való együttműködésre törekedtek. A rossz szociális helyzetű, falusi, többnyire nem is romanizált, ám hit dolgában kérlelhetetlen és a hatóságokkal szemben bizalmatlan híveket egyesítő gyülekezetek - ezek Numidiában voltak többségben, I. fentebb - még az állam konfliktuselsimító, közvetítő szándékú beavatkozását is elutasították.


B) A donatizmus története:

A mozgalom születése a Diocletianus alatti nagy keresztényüldözések következtében kialakult helyzettel függött össze. A keresztényeket sújtó rendeleteket ugyan nem hajtották végre következetesen Afrikában sem, ám a hitnek - részben az itteni hívők hajlíthatatlan magatartása miatt is - nagy számban voltak mártírjai. Sokan voltak azonban olyanok, köztük püspökök is, akik eleget tettek a szent könyvek kiszolgáltatását előíró rendeletnek, vagyis traditor-okká (átadók, kiszolgáltatók) váltak. Őket az ellenállók és a túlélők már 305-ben árulókká, hitüket megtagadókká (apostata) nyilvánították. Ennek nem csupán a papokra nézve voltak súlyos következményei, hanem rajtuk keresztül híveik sokaságára is.
Az afrikai egyházak ugyanis a bűnt elkövető papokkal kapcsolatban a 3. század nagy teoretikusának, Cyprianusnak a szentségtanát követték, aki szerint a hitüket megtagadó papok nincsenek tovább a kegyelem állapotában, így az általuk kiszolgáltatott szentségek sem érvényesek, ezért az ő bűnük az egész nyájat is megfertőzheti (Cypr., ep. 67).
Széles körben e terjedt a hívek között Atina püspöknek a fogságban ünnepélyesen tett kinyilatkoztatása is, mely szerint az a hívő, aki egy traditor-ral közösséget vállal, nem fog részesülni a paradicsom örömeiben.
Az üldözések alatt tanúsított megalkuvások feletti viták Carthago püspöki székének megüresedésével éleződtek ki a végletekig. Az elhunyt Mensurius helyébe - akit egyébként az üldözések alatt tanúsított meghunyászkodó magatartása miatt élete utolsó éveiben ugyancsak támadtak - sebtében fődiakónusát, a hívek egy része által gyűlölt Caecilianust választották püspökké (309/11), ráadásul az egyik felszentelőjéről az a hír járta, hogy traditor.

Az ellenfelei kezdeményezésére összeült hetven numidiai püspökből álló concilium érvénytelenné nyilvánította Caecilianus püspökségét, és a helyébe Maiorinust szentelte fel (312). Az ő utódául, valószínűleg a rövidesen bekövetkező halála miatt, 313 nyarán a Casae Nigrae-beli Donatust szentelték fel.
Caecilianus segítségért Constantinushoz folyamodott: 313 októberében a római püspök, 314 augusztusában az Arelateben (Arles) tartott zsinat, 316 novemberében maga Constantinus erősítette meg őt püspöki székében. Érvényesnek ítélték felszentelését, a támogatás feltétele Cyprianus szentségtanításának feladása volt. Donatus mögé Afrika keresztényeinek többsége felsorakozott. Követői magukat Donatistae-nek vagy Donatiani-nak nevezték, s a katolikusoktól elkülönülve, minden városban létrehozták a saját püspökeik alatt álló önálló gyülekezeteiket. A hozzájuk csatlakozókat újrakeresztelték. Az egyházszakadás elhárítására tett kísérletek során mind a császári utasításra bevetett hadsereg, mind a hatóságok részéről folytatott üldözések kudarcot vallottak.
Donatus hívására 336-ban az addigi egyháztörténelem legnagyobb zsinata, 270 püspök gyűlt össze Carthagóban. Némiképp csökkent a donatisták befolyása Donatus száműzetését (346/7), majd halálát (355 k.) követően, Iulianus Apostata alatt azonban, aki engedélyezte működésüket, újra megerősödtek.

A fegyveres incidensek a katolikusok és donatisták között a század közepén kezdődtek. Ezzel párhuzamosan a mozgalom egyre határozottabb szociális és nemzeti tartalmat nyert. Radikális szárnyát acircumcellio-k mozgalma jelentette, akiknek hontalanokból, szökött colonus-okból álló fegyveres csapatai a katolikus birtokokat és egyházakat fosztogatták. Támogatta a donatista egyház a Firmus (372), majd a Gildo (397) vezette nagy bennszülött felkeléseket is. Miután a katolikusok a 413 nyarán tartott közös konferencián nem tudtak velük szemben eredményt elérni, császári segítségért folyamodtak.
405 február-március folyamán rendeletek sora látott napvilágot, melyekben a donatistákat törvényen kívül helyezték, és megkezdődött a több éven át tartó, hatósági közreműködéssel folyó üldözésük. 411-ben katolikus kezdeményezésre 286 katolikus és 284 donatista püspök részvételével, Marcellinus császári biztos elnökletével újra közös konferenciát tartottak, melynek végén Marcellinus a katolikusok javára döntötte el a vitát. A donatistákat kiátkozták és üldözésük tovább folytatódott.
A donatista tanítás hittételeiben nem tért el az orthodox állásponttól, vagyis a - valójában nem volt eretnekség. Az afrikai keresztény hagyományokban gyökerezett és azok szerves folytatója volt. Leginkább a nagyfokú konzervativizmusa és híveivel szembeni kérlelhetetlen szigora, vagyis az egyházi fegyelem kérdésében kialakított álláspontja különböztette meg a katolicizmustól.

A donatista egyház a kiválasztottak és az igazak egyháza akart maradni, és nem bocsátotta meg hívei megingását. A donatisták a Rómával való együttműködést sem utasították el elvileg - csupán a gyakorlatban - mivel Péter utóda maga is traditor volt. Magukat orthodox-nak tartották, és igazodtak is a többi egyház eretnekellenes lépéseihez: elítélték az arianizmus-t és a manicheizmus-t is.
Nem fogadták viszont el a 4. században bevezetett katolikus újításokat: pl. az új ünnepeket, a szerzetességet. Ezeknek az újdonságoknak a sorába tartozott voltaképpen a keresztény egyházaknak új arcát mutató, partnerként fellépő állam és a keresztény hitre tért császár is. A mártírok kultuszát ápoló dona-tisták nem tudták az állammal való együttműködést elfogadni, nem ismerték el a világi hatalom illetékességét egyházi ügyekben, s elutasították annak mindenfajta beavatkozását.


.-