logo

XXV October AD

Császár - latinul caesar

latinul caesar, az első császárok nevének harmadik tagjából, cognomenjéből, melyet C. Iulius Caesar-tól, adoptálás révén örököltek. Szemben a korai időszak királyaival (rex) az ezeréves római történelem második felében a birodalom élén álló egyeduralkodókat császároknak nevezzük.

A császárság megteremtése Octavianus/Augustus nevéhez fűződik, kezdetét a kutatás vagy Octavianusnak az Antonius felett Actiumnál aratott győzelméhez (Kr. e. 31) s a birodalom feletti egyeduralom megszerzésének pillanatához köti vagy még inkább asenatus-szal kötött kompromisszumához (Kr. e. 27. jan.), mely az új, monarchikus redszer alkotmányos alapjait megszabta. Octavianus is ekkor kapta a senatus-tól kitüntetésként az Augustus nevet. Az alatta kiépülő, principatus-nak nevezett rendszer mintegy 300 évig állt fenn, és a császárság történetének az első korszakát jelenti.

Jellegzetes vonása, hogy a monarchia a régi állam, res publica libera, mai szóhasználatunkkal a köztársaság intézményrendszerébe épült be, s az uralkodói hatalmat törvények szabályozták, melyek elvileg (a gyakorlatban nem mindig) az uralkodó fölött álltak. A principatus születésekor, bár uralmon alapvetően egy ember volt, nem létezett egységes és osztatlan császári-i hatalom: Augustus és jó ideig még utódai hatalma is köztársasági tisztségek magistratus-ok, köztársasági tisztségekről leválasztott teljes vagy részkompetenciák és kitüntetésképpen kapott privilegium-ok összességéből tevődött össze.
Itáliában és Rómában a hatalomgyakorlást Augustus számára Kr. e. 31-től 23-ig a választáson évről évre elnyert - consulatus biztosította. Ez adott jogot neki többek között törvények előterjesztésére, az évenkénti választások lebonyolítására (ebbe a pályázók alkalmasságának megítélése is beletartozott), asenatus összehívására, senatus-i előterjesztések, relatio-k megtételére, melyeket a senatus-nak meg kellett vitatnia, s melyekről szavazással döntenie kellett, továbbá a kisebb hatalommal rendelkező hivatali társai (collegae minores) ellenőrzésére. Consulatus a további tartós vagy alkalmi megbízatásokkal, ill. jogkörökkel egészült ki: még Kr. e. 36-ban kitüntették azzal a kiváltsággal. hogy személye szent és sérthetetlen sacrosanctus legyen (néptribunusokat megillető hatalom).
Kr. e. 28-ban consul társával census-t tartott (censor-i jogkörök gyakorlása). Kr. e 23-ban, az ellene szövődött Murena-féle összeesküvés hatására visszalépett a consulatus-tól, elveszett jogköre pótlására azonban a senatus egy sor privilegium-ot szavazott meg számára. Élethossziglanra szóló, teljes tribunicia potestas-t kapott (nem megválasztott tribunus plebis volt tehát - ilyen egyébkéntpatricius-ként nem is lehetett volna - hanem a néptribunus hatalmát kapta kitüntetésként), továbbá jogosultságot arra, hogy a senatus-t bármikor összehívhassa (consulként ezt korábban megtehette, a néptribunusi hatalom azonban erre csak korlátozott esetekben adott lehetőséget), és azon ülésenként egy (később öt) előterjesztést tehessen (- ius relationis).

Kr. e. 27-ben felruházták a patricius-ok kinevezésének jogával (lehetőség az arisztokrácia összetételének befolyásolására). Itálián kívül, a senatus-szal történt osztozkodás eredményeként neki jutó provincia-k kormányzására Kr. e. 27 januárjában 10 évre imperium proconsulare-t, azaz helytartói jogkört kapott. Ez a saját tartományaiban állomásozó seregek feletti főparancsnoki jogkör gyakorlatilag - mivel a birodalmi haderő túlnyomó része ezekben a határmenti provinciákban állomásozott - szinte az egész római hadsereg feletti rendelkezés jogát jelentette.
Mivel a kormányzására bízott terület meglehetősen nagy volt (Hispania, Gallia, Aegyptus, Syria, Cilicia, Cyprus), az alatta folyó szakadatlan hódítások eredményeként ezekhez járultak még Galatia, az alpesi tartományok, Germania, Illyricum, jogot kapott arra, hogy az általa kormányzott területre önmaga helyett praetori rangú legatus-okat (legati Augusti pro praetore) küldjön ki, és legio-parancsnokokat (legati legionis) nevezzen ki. Kr. e. 23-ban, amennyiben helyes az idevágó forráshely értelmezése imperium (proconsulare) maius-t, nagyobb katonai hatalmat kapott, amit úgy értelmeznek, hogy ez a senatus-i provinciák helytartóinak (proconsul) utasítására való jogot biztosított számára.

Proconsuli imperium-át lejártakor Kr. e. 18-ban öt évre, Kr. e. 13-ban újabb öt évre, Kr. e. 8-ban 10 évre, Kr. u. 3-ban, majd 13-ban ismételten 10 évre meghosszabbították. Ez azt jelentette, hogy bár nem egyszer s mindenkorra kapta, a gyakorlatban mégis élete végéig folyamatosan a kezében tartotta a legfőbb katonai hatalmat.
Augustus uralmának alkotmányos alapjai mellett alkotmányon kívüli komponensei is voltak: messze ő volt a legnagyobb földbirtokos, olyannyira, hogy képes volt magánvagyonából az állam működését nagyvonalúan finanszírozni, s emellett, ő rendelkezett a legnagyobb társadalmi befolyással: a Caesartól örökölt óriási clientela-ja már a polgárháború megnyerésében is szerepet játszott, s lehetővé tette számára a későbbiekben, hogy valamennyi alattvalója patronus-aként lépjen fel.

Augustus hatalomgyakorlása a későbbi császárokéhoz is mintául szolgált. Uralmuk jogi szempontból két pillérre, a tribu-nicia potestas-ra és az imperium proconsulare-ra épült, s ez egészült ki még további priuilegium-okkal, melyeket egy, a császárt hatalomralépésekor felhatalmazó törvény (senatusconsultum, (ex, egyetlen fennmaradt töredékpéldánya a senatus-consultum de imperio Vespasiani, CIL VI 930, magyarul 1. RTChr. 86. sz.) írt körül. Mindezekhez alkalmanként consulatus társult.
Az első császárok több elemből összeálló, jogilag definiált hatalma, mely alapvetően arra a konszenzusra épült, hogy a törvényeket mindenkinek, így a princeps-nek is be kell tartania, a késő antikvitásra egységes és osztatlan császári hatalommá olvadt egybe, amely már maga volt a törvények forrása. Ez a folyamat szinte törvényszerűen következett a császári hatalom kezdettől fogva túlsúlyos, és „alkotmányon" kívüli elemeket is tartalmazó voltából. Ebben a rendszerben nem létezhettek a császári hatalmat ellenőrző s annak túlkapásai visszaszorítására hivatott intézmények, s abszolutista törekvéseket, autokrata kormányzati módszereket már a korai principatus egyes uralkodóinál is fellelhetünk (1. Caligula, Claudius, Nero, Domitianus).

Hosszú időn át azonban ezek inkább epizód jellegűek voltak vagy legalábbis ilyennek ítéltettek, s eredményesen hatott velük szemben a senatori rend köztársasági tradíciója, saját vezető szerepéről vallott hagyományos felfogása, erőteljes jogi gondolkodása, a sztoikus filozófia hatalomról szóló tanítása stb.
A senatori rend átalakulása, a császári bürokrácia kiépülése, a hadsereg szerepének előtérbe kerülése stb. azonban fokozatosan gyengítette a hagyományok erejét. A késő antikvitás -át általában abszolút hatalommal rendelkező uralkodóként szokás jellemezni. Mindazonáltal a késő antikvitás monarchája sem tekinthető egyszerűen despotának - az utóbbi évek kutatásai ezt mára már eléggé nyilvánvalóvá teszik.

A császár hivatalos (pénzeken, feliratokon megjelenő) titulusa több elemből állt: Az Imperator Caesar Augustus a személynév állandó része volt, ez egészült ki legalább egy individuális (pl. Vespasianus vagy Traianus stb.) s egy vagy esetleg akár több győzelmi cognomennel (Germanicus, Dacicus, Parthicus, Adiabenicus stb, 1. cognomen e virtute). A voltaképpeni titulatora: a consulatus, a tribunicia potestas, a pontifex maximus, az imperátori acclamatio-k és a pater patriae a nevet követte.
A consulatus-oknak, a tribunicia potestas-nak és az acclamatio-knak mindig sorszáma is volt, ami lehetővé teszi a császár nevét tartalmazó dokumentumok datálását. Traianustól kezdve került be a titulusba a proconsulatus. A késő antikvitásban megmaradt a - hagyományos neve, az Augustus névelem azonban számos jelzővel egészülhetett ki (Clementissimus, Invictus, Maximus, Perpetuus, Pius Felix, stb).

A győzelmi cognomen-ek mellé egyéb, katonai dicsőségre utaló kifejezések, pl. victor omnium gentium társultak. A pontifex maximus címet 379-ig viselték. A monarchia megszületésekor a császár fogalmát kifejező külön szó nem létezett a latin nyelvben. Leginkább a köztársasági eredetű princeps és imperator kifejezésekkel írták körül, mindkettő azonban csak egy-egy aspektusát fejezi ki a császári hatalomnak, idővel a Caesar és az Augustus szó is felvett ilyen jelentéstartalmat, sőt, egymással szembeállítva az előbbi a kijelölt trónörököst vagy később az alárendelt társuralkodót, míg az utóbbi a tényleges uralkodót, ill. a főcsászárt jelentette. Domitianus tett először kísérletet a dominus szó megszólításként való bevezetésére, akkor még sikertelenül, a 2-3. században azonban meggyökeresedett, s a késő antikvitásban már a domine volt az uralkodó rendes megszólítása.

A császári hatalom jelvényei (insignia) és szimbólumai: A császárság korai időszakában a köztársaságkor triumphatorainak kitüntetését, az arany babérkoszorút (corona aurea) lehet megemlíteni, amely - a triumphus kisajátításával - a császárt ékesítette, s annak mindenekelőtt a katonai hatalmát szimbolizálta. Utoljára Diocletia-nus viselte.
Pénzeken jelent meg, kezdetben csak az elhunyt császárokat, Nerótól már az élőket is ékesítve a sugárkorona, mely a császárnak az istenek világával való kapcsolatát hangsúlyozta, a 3. századtól már kifejezetten a napistenre, Sol Invictusra/Heliosra utalt, a kereszténységgel - mint pogány szimbólum - eltűnt. A 3. század végétől jelent meg a császárábrázolásokon a császár fejét körülölelő fényfelhő, nimbus, mely a - személyét illetően epiphania-ra, istenség földi megjelenésére utalt.

Nagy Constantinus alatt jelent meg a diadém, vagyis a gyémántokkal és ékkövekkel díszített bíborszínű homlokpánt, mely ettől kezdve a voltaképpeni uralkodói fejdísszé vált. Ezt kizárólag az augustus-ok viselték, de nemcsak ábrázolásokon, hanem ténylegesen is. A hatalom jelvényei közé tartozott kezdettől fogva a globus (a középkorban több nyelven is „országalma") mely a világhatalmat szimbolizálta.

A jogar a 3. század végétől lett állandó hatalmi jelvénnyé.

.-