logo

XXVI October AD

Senatus .

A hagyomány szerrit eredetileg a királyok (reges) tanácsadó testületé, amelynek tagjait a rex maga választotta ki.

A királyság megszüntetése után a senator-okat elméletileg előbb a consul-ok regisztrálták, később pedig a censor-ok. Igazából azonban a történeti időkben a senatusii tagság azoknak a kiváltsága volt, akik magistratus-okát töltöttek be. A római senatus sok tekintetben más, mint a görög polisokban található tanácsok, így az athéni búié is, mert Rómában nem a népgyűlés kiegészítő szervéről van szó.

A köztársaság idején a legfőbb tisztségviselők tanácsadó szerve, amely segít az állam igazgatását célzó döntések meghozatalában. Jogilag alig vannak kapcsolatai a népgyűléssel: nem a senatus az, amely előkészíti annak döntéseit, amely előterjeszti annak terveit, ahogy azt a klasszikus Athénben a búié tette.
Az annalista hagyomány ezt a tényállást fejezte ki azzal, hogy szerinte a senatust az első király, Romulus hozta létre önszántából (vő. Liv. 1, 8). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a senatus és a nép között nem állnak fenn kapcsolatok és ellentétek, de ha ilyenek vannak is, azok politikai természetűek. Ennek megfelelően Cicero, amikor kifejti elképzelését az ideális római államról, azt teljesen a tisztségviselőkhöz kapcsolja, és csak velük kapcsolatban beszél a senatusról.

A senatus csak egy hosszú politikai fejlődés eredményeképpen, összetételének, tagjai képességének köszönhetően s a politikai gyakorlat követelményeinek nyomán válik a köztársaság végére azzá az állandó tanáccsá, amely az államon belül mintegy szuverén szerepet játszik majd (Cic., Sest. 137), de nem annyira „alkotmányos joga”, mint inkább auctoritas-a, vagyis tekintélye révén.
Így következik be, hogy a II. pun háborútól kezdve egészen a polgárháborúkig, a senatus volt az a testület, amely a res publica-t irányította, miként arra már Polybios felfigyelt (6. 13, 8-10), kiemelve, hogy a consul-ok távollétében szinte valamennyi ügyet a senatus intézi. Cicero még száz évvel később is ugyanezt az eszményt fogalmazza meg, azt állítva, hogy senatus dominus, publici consilii, potestas in populo, auctoritas in senatu vagyis, hogy a közvélemény ura a senatus, a hatalom a népben van, a tekintély a senatusban (de lég. 3, 28).

Ennek látszatát a senatus a principatus idején is igyekezett megőrizni, ahogy azt a SPQR formula jelzi. Mint dominus publici consilii a senatus a köztársaság idején a civitas összes ügyében illetékességgel bírt, beleértve az államvallást, a külkapcsolatokat, a pénzügyeket, a belső adminisztrációt stb., véleményét mindenben ki lehetett, sőt kellett kérni, a senatus tagjainak pedig meg volt a joga arra, hogy összehívják a népgyűlést minden olyan kérdésben, amely számukra fontosnak mutatkozott.


.-