logo

X Sextilis AD

Cassis .

vastag lemezből készült fémsisak



A Servius Tullius-féle hadrend szerint az első három classisba tartozó nehéz fegyverzetűek viselték (Liv. 1, 43,2). A Polybios által leírt cassis ércből készült és forgója volt, amelybe különleges alkalmakkor, csata, díszfelvonulás előtt három szál félméternyi vörös vagy fekete tollat tűztek (Polyb. 6,23,8-16).
A cassis formája az idők folyamán változott, alapvető jellegzetességét azonban megőrizte: nyitott volt, rostélya nem volt. A köztársaságkor legelterjedtebb gyalogsági sisaktípusa, az ún. Montefortino-típus volt (elnevezése a lelőhelyről), melynek előzményei a Kr. e. 4. századba, a hasonló kelta típusokig nyúlnak vissza (Coolus típus).
A lovasság ebben az időben valószínűleg görög, boiotiai típusú sisakot viselt. A késő köztársaság korára a - és az eredetileg bőrsisakot jelentő galea jelentése összemosódott: mindkettő fémsisakot (is) jelentett, s a cassis-on ettől kezdve, úgy tűnik, a lovasság sisakját értették.

Anyaga a császárkorban vas vagy bronz, díszsisak esetében akár ezüst is lehetett. Mint minden fémsisak, egy a fejre boruló sisakharangból, az ezzel egybeforrasztott homlok- és tarkóvédőből és két oldalsó, a fejfedőhöz csuklópánttal csatlakozó keskeny, a fület már nem takaró arcvédőből állt, ez utóbbiba fűzték alul a szíjat, amivel a sisakot megkötötték.
A fejfedő lehetett sima (Coolus és Montefortino-típus, mely a császárkorban is továbbélt, vagy pl. a stilizált szemöldökkel díszített ún. császárkori-galliai - Imperial-Gallic-típus), de lehetett a fejtetőn találkozó keresztpántokkal, abroncsokkal vagy bordákkal megerősített is (ún. császárkori-itáliai - Imperial-Italic típus). Lehetett díszített, tartalmazhatta a viselője nevét, csapatának nevét, számát vagy megkülönböztető jelvényét. Voltak forgóval ellátott fajtái is. Ez utóbbi igen változatos formájú: kúp vagy csúcsszerű, cső-vagy gyűrűformájú, kefére emlékeztető kiképzésű lehetett. Ebbe tűzték az ún. crista-t, a fentebb már említett tollbokrétát.

A lovassági sisakok felépítése néhány ponton különbözött a gyalogságétól: a viselőjét veszélyeztető csapások várhatóan más szöge miatt a sisakkupak hátulján, a kupak pereméhez csatlakozó tarkóvédő a tarkóhoz és a nyakhoz simulva lefelé tartott. A vágtatás sebességéből származó járulékos erő miatt a lovas feje nagyobb csapáserőnek volt kitéve, mint a gyalogosé, ez ellen a bordákkal megerősített fajták jobban védtek. Már a Traianus oszlopári is felbukkan egy magasított, csúcsos formájú, függőlegesen sűrűn, ráncszerűen barázdált fajta, amely később széles körben elterjedtté vált.