logo

IV Martius AD

Classis .

1. A timokratikus elvre épülő serviusi alkotmány egyes vagyoni osztályait nevezték classis-nak, amely szó eredeti jelentése, ahogy azt a cal() összehív, kikiált igével való összefüggése bizonyítja: behívóparancs. Ez a szisztéma a korábbi - curia-rendszert próbálta meg felváltani, beillesztve a társadalmi szervezetbe az újabb elemeket, akik a gazdaság egy újabb formáját képviselték: a kézművességet és a kereskedelmet.
A curia-szervezetet felváltó beosztás alapja: a lakóhely, a vagyon, ami eleve feltételez egycensus-t, vagyis azt, hogy számba kell venni a római területen élő összes szabad embert. Ebben a társadalmi elrendezésben szükségképpen érvényesül a katonai, politikai és adózási jogok és kötelezettségek szigorú hierarchiája, amely az osztályok egymásutánját követi. A hagyomány szerint az első classis 100 000 as-t követelt meg, vagyis ennyi volt a classicus minősítés feltétele. A második classis 75 000, a harmadik classis 50 000, a negyedik classis 25, az ötödik classis 11 000 as vagyonküszöbre épült volna.

Bár a hagyomány ezt a rendszert a Kr. e. 6. sz.-i Servius Tullius tevékenységéhez kapcsolta, ez egészében elképzelhetetlenül anakronikus, mert akkor még nem volt fémpénz (as), ahogy arról a tradíció tudni vél. Ekkor még legföljebb a katonai szolgálatra köteles polgárokat (classis) különböztették meg az ilyen kötelezettségre alkalmatlanoktól (infra classem).
A hagyomány egy Kr. e. 4. sz.-i rendszert vetíthetett vissza a múltba, hiszen a fémpénz ekkor jelent meg Rómában, amikor a gazdagabb classis-ok nagyobb politikai szerepkörrel és - legalábbis kezdetben - több katonai felelősséggel bírtak. Az első classis 18 lovas centuria-t állított ki, ill. az első három osztály nehézfegyverzetű gyalogosokat, az utolsó kettő pedig könnyűfegyverzetűeket. Mindenesetre a nehézfegyverzetű gyalogság régészetileg már a Kr. e. 6. sz.-ból igazolható.


2. A classis (navalis) hajós behívóparancs, innen hajós sereg rövidült alakja, jelentése flotta.

Története:

Annak ellenére, hogy a Róma történetét megíró ókori szerzők műveiben egészen a Kr. e. 5. századig visszamenőleg találunk adatokat a rómaiak hajózásával, tengeri csatáival vagy más, flottával végrehajtott akcióival kapcsolatban, egy saját és nem a hajóval rendelkező szövetségesektől, a socii navales-tól igénybe vett római flotta meglétére vonatkozóan egészen a Karthágóval folytatott első háborúig (Kr. e. 264-241) nincsenek egyértelmű bizonyítékaink.

Az első, 100 db öt- és 20 db háromsorevezős hajóból álló római flotta felépítéséről a háborúra való előkészületek leírása során Polybios tudósít (1,20). Mivel azonban a rómaiaknak nem voltak sem hajózási ismeretekre kiképzett katonái, sem navigációs tapasztalatokkal rendelkező hajóskapitányai, sem a tengeri hadviselésben jártas flottaparancsnokai, hajóhaduk működtetéséhez részben a szövetségeseik segítségét vették igénybe, részben pedig egy szellemes találmány, a corvus nevű csapóhíd segítségével az ellenséges hajó megcsáklyázása és fedélzetének kézitusában való elfoglalása révén saját kipróbált szárazföldi harcmodorukat próbálták ellenfelükre rákényszeríteni.
Fényes győzelmek jelzik az új taktika sikerét (Kr. e. 260 Mylae-nél, 256-ban az Eknomos-hegyfoknál, 255-ben Afrika partjainál, a Hermes-hegyfoknál) és súlyos, a flotta teljes vagy közel teljes megsemmisülésével járó katasztrófák a „szakmai fogyatékosságokat" (Kr. e. 255-ben Kamarinánál, 249-ben Drepanumnál, majd még ugyanebben az évben újra Kamarinánál).

Háromszor kellett a háború folyamán Rómának új flottát építenie, mire katonái megtanultak hajózni és tengeren győzelmet aratni. Annak ellenére, hogy a tengeri nagyhatalom, Karthagó feletti győzelmét Róma végső soron flottájának köszönhette, és az Adrián garázdálkodó illyr kalózokat is tengeri ütközetben semmisítette meg, az elkövetkező időben hadseregének ezt a részét elhanyagolta. A jelentős flottával rendelkező keleti államokat többnyire szárazföldi csatákban győzte le, a békeszerződésekben viszont flottájuk kiszolgáltatására is kötelezte őket. Az így szerzett hajókat nem saját flottája bővítésére használta, hanem megsemmisítette.

Úgy zúzta szét a hellenisztikus monarchiák egykoron jelentős tengeri erejét, hogy nem építette ki helyébe a sajátját, ami a Földközi-tenger feletti ellenőrzés megszűntéhez és a kalózkodás elharapódzásához vezetett. Róma flottát csak tengeri hadviselés esetén működtetett: saját régi hajóit szedte elő, esetleg ha szükség volt rá, újakat építtetett, és mind nagyobb mértékben vette igénybe tengeri szövetségeseit.
A Jugurtha és a Mithridates elleni háborúk idején nem volt használható tengeri ereje és szállító kapacitása, ami nagyon kedvezőtlenül befolyásolta e háborúk menetét. A római birodalom állandó tengerészeti hadereje a polgárháborúk során felszerelt hajóhadakból született meg.

A döntő, actiumi győzelmet követően ugyanis Octavianus a flottája feleslegessé váló részét és az Antoniustól zsákmányolt hajókat nem szerelte le, hanem a Gallia Nar-bonensisben fekvő Forum Iulii-ba (Frejus), a Massilia közeli veterán coloniába irányította (Kr. e. 31), melyet már korábban, a Sextus Pompeius elleni tengeri háborúja során flottabázissá épített ki. Innen aztán a hajókat Kr. e. 22-ben, midőn a tartományt ellenőrzésre átadta a senatusnak, az italiai Misenumba és Ravennába telepítette át. Ezek az egységek képezték aztán az Octavianus, új nevén Augustus (uralk. Kr. e. 27-Kr. u. 14) és közvetlen utódai alatt kiépített birodalmi flotta magvát.


Felépítése:

Az állandó birodalmi flotta, amely valójában egymás mellett működő és egymástól szervezetileg független tengeri és folyami flottákból állt, a császár irányítása alá tartozott, de nem volt a császár magántulajdona, mint ahogyan azt Mommsen nyomán többen is feltételezték. Az egységek működésének koordinálására, amennyiben erre szükség volt, a császári központban került sor.

A rendszer szervezeti kereteit, és főbb bázisait alapvetően még maga Augustus teremtette meg. A Földközi-tengeren a két nagy birodalmi, Domitianustól (Kr. u. 81-96) Kr. u. 312-ig nevében a praetori jelzőt viselő misenumi, classis Misenensis és ravennai flotta, classis Ravennas állomásozott, amelyeknek az alapvető feladata a Földközi-tenger nyugati, ill. keleti medencéjének ellenőrzése, a hajóforgalom biztonságának garantálása, és a kalózkodás újraéledésének megakadályozása volt. Emellett természetesen fontos hatalmi eszközt is jelentettek a mindenkori császár számára az egyébként jelentős mértékben demilitarizált Italiában.
E két nagy flottát kiegészítve, a birodalom „peremtengereit" és nagyobb folyóit kisebb, részben még Augustus, részben pedig majd utódai alatt szervezett flották biztosították: a valószínűleg Claudius császár alatt (Kr. u. 41-54) felállított Gesoriacumban, későbbi nevén Bononiában (a mai Boulogne-ban) főhadiszállással bíró Britanniai flotta, a classis Britannica, mely a kontinens és a szigetek közötti összeköttetést, és az atlanti partok védelmét biztosította, az Orontes-parti kikötővárosban, Antiochiában horgonyzó syriai flotta, későbbi nevén classis Seleucena, az alexandriai flotta, azaz a classis Augusta Alexand-rina, melyet az egykori ptolemaiosi flottából szerveztek, s amelynek az egyiptomi gabonának Ostiába való szállításában is szerepe lehetett, a Commodus alatt szervezett Classis Africana Commodiana, amelynek a császár kisegítő szerepet szánt az alexandriai gabonaszállítmányok késlekedése esetén, az Augustus mostohafia, Drusus által szervezett rajnai flotta, a classis Germanica, továbbá a Dunát a folyam középső, ill alsó szakaszán ellenőrző flották: az Augustus által alapított classis Pannonica és a flauiusi classis Moesica.

Királyi flották voltak eredetileg a Fekete-tengeri Polemóné, és a caesareai heródesi mindaddig, amíg ezeket a vazallus fejedelemségeket nem provincializálták, vö. classis Pontica a Trapezuntnál lévő bázissal. Kisebb flottillák működtek a Bo-deni, a Comoi és a Neucháteli-tavon.
A principatus korai időszakában létrehozott flották a római hadsereg tartós képződményeinek bizonyultak. Meglétük a 3. századi gót invázió következtében megszűnt Fekete-tengeri flotta kivételével a késő antikvitásban is igazolható. A korábban a ravennai flotta egyik állomásaként működő Aquileia önálló flottabázissá vált (classis Venetum). Valószínűleg a syriai flottából önállósították a Rhodostól délnyugatra, Karpathosnál állomásozó classis Carpathia-t.

Az 5. század kezdetétől fenyegetővé való katonai helyzetet jelzi az európai tartományok flottáinak átalakítása és újabb flottillák felállítása olyan folyókon is, ahol korábban ezek jelenlétére nem volt szükség, így Galliában, ahová egyébként az ekkorra már feladott Britannia flottáját is visszavonták vagy a Dunán és a hozzá kapcsolódó Száván, ahol erőteljesen megnövelték a hajósűrűséget, és a két nagy folyami flottát több kisebb önálló parancsnokságra bontották. A késő antik forrás, a Notitia Dignitatum 17 olyan várost említ, amelyek Lauriacumtól (Lorch, Ausztria) és Sisciától (Sisek, Horvátország) lefelé haladva a Duna torkolatáig e flottaparancsnokságok bázisai voltak.


Mérete, hajótípusok

M. Reddé becslése szerint a császárkori haditengerészet összesen mintegy 250 hajóval rendelkezett, ebből hozzávetőlegesen 60-60 a két itáliai praetori flottához, a többi, mintegy 130 a provinciák hadihajó-állományához tartozott. Ez a becsült adat a birodalom óriási méreteihez képest igen szerénynek tűnik, mégsem elképzelhetetlen: Rómán kívül ugyanis nem létezett másik tengeri hatalom, és a kritikus helyek állandó katonai ellenőrzésének köszönhetően a kalózkodás újraéledésének sem voltak már esélyei a császárkorban.

A tengeri flottánál alkalmazott hajók típusait döntő mértékben, a későbbi római történelem egészére kihatva határozták meg Octavianusnak a mylae-i és naulochosi csatában ellenfelétől, Sextus Pompeiustól szerzett tapasztalatai, melyeket öt év múlva, az actiumi csatában már maga is sikeresen alkalmazott: kicsi, könnyű, gyorsmozgású liburnái fölényes győzelmet arattak Antonius rendkívül impozáns látványt nyújtó, ám nehezen navigáló nyolc-, kilenc- és tízsorevezős hajóin. (Plut Ant. 61). Ettől kezdve feladták a sokevezősoros nagyhajók építését (Veget. 4,33.) - igaz, hogy nem is volt már Rómának olyan ellenfele, aki ellen szükséges lett volna az ilyen hajók felvonultatása -, s legfeljebb a két praetori flottánál találunk, főleg reprezentálási célból fenntartott négy-, öt-, esetleg hatsorevezősöket, azokat is inkább csak a császárság első három századában.
Az általánosan használt Itáliában épített hadihajók, a három sorevező striremis-ek vagy a közkeletűbb görög nevükön a triérés-ek, és a liburnák szerényebb méretűek és szolidabb megjelenésűek voltak, mint a görög hajók, de konstrukciójuk tökéletesebb volt.

A vitorlák és az evezők kombinálása következtében sebességük is nagyobb, mozgékonyságuk is jobb volt. A folyami flották kisebb méretű cirkálókból álltak. Egyes vidékeknek voltak helyi, a speciális időjárási és áramlási stb. viszonyokhoz alkalmazkodó hajótípusai is, ilyen volt pl. a musculum, egy rövid kishajó a Moesiai flotta állományában a Duna torkolatánál (musculi Scythici) és Massiliánál (a mai Marseilles, milites muscularii), vagy a harca a Bodeni és a Neucháteli-tavon (numerus Barcariorum, classis barcariorom). A hadihajókat mind a tengeri, mind a folyami flottáknál mindenféle fajtájú szállító- és felderítőhajók egészítették ki.

A hajók felszereltsége elsőrendű volt: el voltak látva catapulta-kkal, íjászokkal, így már a közvetlen összecsapás előtt kárt tehettek az ellenséges hajóban és annak legénységében. A küzdelem második szakaszában a kampók és horgok segítségével megcsáklyázott ellenséges hajót szorosan rögzítették a sajátjukhoz, majd a corvus nevű csapóhíd segítségével a speciálisan erre a célra kiképzett csapat átkelt az ellenséges fedélzetre és kézitusában legyőzte annak legénységét.


A személyzet


A flottánál szolgálók összlétszámáról nem maradtak fenn adatok. A legfrissebb erre vonatkozó kutatások a legénység és a szárazföldi irányító és kiszolgáló személyzet együttes létszámát 40 000-45 000-re becsülik.
A flották a római hadseregen belül a legalacsonyabb presztízzsel rendelkező alakulatok voltak - jól jelzi ezt pl. az is, hogy az evezős szolgálatra való ítélés a római büntetőjog eszköze volt, amellyel, tudjuk, még Commodus alatt is éltek -, tiszti állományuk és legénységük más egységekhez képest alacsonyabb státuszú társadalmi rétegekből rekrutálódott, a legénység javadalmazása rosszabb, ezzel szemben szolgálati ideje hosszabb volt.

A parancsnokok és magasabb rangú tisztek a római hadsereg más egységeihez hasonlóan nem voltak hivatásosak; a flottánál teljesített posztjuk a polgári és katonai funkciókból álló karrierjüknek, cursus honorum-uknak csupán egyik állomása volt. A két praetori flotta parancsnokai lovagrendű praefectusok, praefecti classis voltak, bár Claudius és Nero (Kr. u. 54-68) uralkodásáig még előfordult, hogy felszabadított rabszolgákat neveztek ki az élükre. Kettejük közül a rangidős a misenumi volt. Mindegyikük al-praefectussal rendelkezett.

A flottabázis készleteinek felügyelője a praepositus reliquationi volt. Valószínűleg egy-egy hajóraj, flottilla élén álltak a nauarchusok. A hajók kapitányai, a trierarchus-ok, Augustus és Tiberius (Kr. u. 14-37) uralkodása alatt még gyakran császári felszabadítottak voltak, - ami nyilvánvalóan a Sextus Porn-peiussal folytatott polgárháború öröksége, az akkori súlyos emberhiány folytán alkalmazott kényszerűségek nyomán kialakul szokások maradványa volt. A nauarchusok és trierarchusok Antoninus Pius, ill. Marcus Aurelius alatt centurio rangúakká váltak (CIL X 3340), s minden egyes hajó méretétől függetlenül egy-egy századdal, centuriával lett egyenértékűvé.
A legénység, melynek tagjait katonáknak milites és nem matrózoknak (nautae) nevezték (Ulp. Dig. 37,13,1,1.), a széles körben elterjedt nézettel ellentétben nem rabszolgákból, hanem túlnyomórészt szabad provincialakókból, peregrinusokból állt, akik hivatásos katonák voltak, és az egyébként hosszú, Augustus alatt valószínűleg 26, a második század közepén már 28 éves szolgálati idejük letelte után polgárjogot kaptak, az auxiliáris katonákkal ellentétben azonban nem rómait, hanem csak latint (classis ius Latii).
Kisebb részben felszabadítottakat és még alacsonyabb státuszúakat, így pl. egyiptomi bennszülötteket is találunk közöttük. A misenumi és a ravennai flottakatonák által hátrahagyott feliratok azt mutatják, hogy az előbbi legénységét elsősorban Egyiptomból, Asia provinciából, Thrakiából és Sardiniáról, az utóbbiét Dal-matiából, Egyiptomból, Syriából és Panno-niából toborozták.

A hajón szolgálatot teljesítők között a legalacsonyabb rangúak az evezősök, a remiges voltak. Több, a legénység számára elérhető altiszti rangot, ill. beosztást is ismerünk: a kormányos a gubernator volt, a hajó orránál szolgáló alkormányos a proreta, a vitorlamester a velarius, az evezősök felügyelője a pausarius, az evezési ritmust diktáló katona a pitulus volt. A hajóhoz fedélzeti katonák, manipularii is tartoztak.
A dokkokban hajóépítéshez és javításhoz értő kézművesmesterek, fabri navales álltak a kikötő hajók rendelkezésére. A többi flottáról jóval kevesebb az információnk. Élükön centuriók vagy lovagrendű praefectus-ok álltak, legénységük a központi flottákéhoz hasonló származású volt.

A legénység zsoldjáról kevés az információnk. Javadalmazásuk, úgy tűnik, nagyjából kétharmada volt a legionariusokénak, és azonos lehetett az auxiliarisokéval. A praetori flották közkatonái B. Dobson számításai szerint Augustus alatt évi 150, a Kr. u. 2. század folyamán 200, az első Severusok alatt (193-217) pedig már 300 denariust, azaz 600, 800, ill. 1200 sestertiust kaptak. A provinciákban állomásozó flották legénységét ennek a fele illette meg.

A tisztek zsoldja a legénységének sokszorosa volt a flottánál is. A két praetori flotta parancsnokának a fizetése pl. a Kr. u. 1. században évi 100 000, a 2. században évi 200 000 sestertius volt, ami a poszt felértékelődését mutatja. Egy al-praefectus és egy praepositus reliquationi évi 60 000-et, a germaniai, britanniai vagy pontusi flotta parancsnoka pedig Septimius Severustól (Kr. u. 193-211) kezdve - ebbe persze már a Kr. u. 2. század közepétől kezdődő infláció is belejátszott - évi 100 000 sestertiust kapott.

A biztonsági és védelmi funkciókon túl a flották alapvető feladata a hadsereg ellátása és utánpótlásának biztosítása volt. Szerepet kaphattak az Itáliába irányuló gabonaszállítmányok biztosításában is.
A flottalegénység tagjai rendszeres futárszolgálatot is teljesítettek. Mindezek mellett a két itáliai flotta legénységnek merőben civil feladata is volt, ami miatt egy-egy kisebb egységük állandóan Róma városában állomásozott: a misenumiak az Amphitheatrum vitorlavásznakból álló napernyőrendszerét működtették, a ravennaiak pedig a másik nagy népszórakoztató intézményben, a tengeri csaták bemutatására szolgáló Naumachia-n teljesítettek szolgálatot.


.-