logo

XXVI October AD

Provincia.

A szó eredetileg a magasabb rangú, imperium-mal bíró tisztségviselők, consul-ok, praetor-ok hatáskörét, működési területét jelentette, ebben az értelemben fordul elő pl. még Liviusnál is az Antiochos elleni háború előkészítésének leírása kapcsán (36, 2).
Csak hosszú fejlődés eredményeként alakult ki a szónak a tartomány alávetett terület jelentése - szoros összefüggésben Róma első tengerentúli szerzeményei, Sicilia, Sardinia igazgatásának rendezésével, ill. azzal, hogy ezen új feladatkörök irányítására praetorokat küldtek ki, a szó eredeti jelentése azonban nem tűnt el teljesen. A provincia ettől kezdve elsősorban tehát egy olyan földrajzilag pontosan körbehatárolt alávetett körzetet jelentett, melyet a római nép nevében egy imperium-mal felruházott római tisztségviselő, a helytartó kormányzott.

A provincia feletti uralmat a parancsnoksága alatt álló haderő biztosította. Ami az igazgatást illeti, a rómaiak a tartomány megszervezésekor nem törekedtek a hódítást megelőzően kialakult viszonyok gyökeres felforgatására és az egész birodalmat átfogó egységes szervezet kiépítésére; uralmuk megszilárdítása során rugalmasan alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz (akár olyan mértékben is, hogy képesek voltak egész királyságokat is a birodalomba befogadni, pl. Noricum, Judaea esetében), és széles körben támaszkodtak a meghódított lakosság önkormányzataira: törzsi szervezeteire, polis-autonomiájára, vö. civitates peregrinae, civitates liberae.
Az apparátus, amely provincia-jában a helytartó tevékenységét segítette, meglehetősen szerény volt: a köztársaság időszakában a helytartó mellé adott quaestor-t leszámítva magánjellegű volt, a helytartó éppen tisztségben nem lévő barátaiból, vö. cohors amicorum, cliens-eiből, felszabadítottjaiból (liberti) és rabszolgáiból (servi) állt.

A császárkorban a senatusi provincia-k helytartói külön legió-parancsnokot kaptak, a pénzügyekben és a bíráskodásban pedig változatlanul a melléjük adott quaestor segítette munkájukat. A császári provincia-k helytartói takarékossági okokból egy személyben a provincia székhelyén állomásozó legio-nak is parancsnokai voltak.
Tartományaikban quaestor-ok helyett procurator-ok intézték a gazdasági ügyeket, bíráskodásban pedig melléjük rendelt legati iuridici-re támaszkodtak. A helytartói székhelyen hivatal, officium szerveződött, levéltár, tabularium működött.

A tartományi kormányzás alapelveit, a meghódított lakosság önkormányzatainak kereteit a provincia szervezésekor megalkotott provincia törvény, a lex provinciae szabályozta. Ez az idők folyamán különböző okok folytán (a birodalom politikai vezetőrétegén belül bekövetkezett hatalmi átrendeződésekkel összefüggésben, igazgatási reformok következtében, a tartomány birodalmi integrációja előrehaladtának eredményeként, stratégiai-védelmi szempontok stb. miatt) módosulhatott.
Bár a provincia meghódított lakóinak jogi helyzetében a romanizáció, urbanizáció stb. előrehaladtával s különösen a császárkorban a császárok széles körű polgárjog-adományozási gyakorlatával párhuzamosan alapvető javulás következhetett be, egy vonatkozásban a helyzetük nem változott: mivel a provincia földje a római nép, a populus Romanus szerzeményének számított, használatáért a provincia lakói - ellentétben Itália lakóival - adózni: föld- és fejadót tributum soli-t, ill. tributum capitis-t fizetni voltak kötelesek.

A provincia-k adóztatásának kétféle módja alakult ki: egyesek, pl. Sicilia, Asia, az évi terményhányad 1/10-ét, ill. annak megfelelő összeget, ún. decuma-t, mások rögzített, állandó összeget, tributum-ot fizettek. Az adófizetés kötelezettsége a provincia-kban letelepedett vagy ezekben polgárjogot szerzett római polgárokra is vonatkozott. A köztársasági állam adóapparátussal nem rendelkezett, ezért a behajtást bérleti formában működtette.
Az egyes provincia provincia-k adóinak behajtási jogát árveréseken nagy adóbérlő társaságok, societates publicanorum, publicani szerezhették meg, ami számtalan visszaéléshez, és egyes tartományok gazdasági tönkretételéhez vezetett.

Az adóbérleti rendszerrel Iulius Caesar szakított először, midőn az általa meghódított Galliában az adóbegyűjtés feladatát az egyes közösségekre bízta. Augustus és utódai az új provincia-kban már az ő gyakorlatát követték, és a régi provincia-k egy részében is felszámolták a bérleti rendszert, ahol pedig fennmaradt, ott erőteljesen ellenőrizték. Egyes bennszülött közösségek, a civitates foederatae, a civitates immunes, majd Augustus korától kezdve a ius Italicum mai bíró coloniák a fej- és földadó fizetése alól mentességet élveztek.

Az utóbbiak territóriuma jogilag itáliai földnek számított, így polgáraik nem tartoztak a helytartó jogszolgáltatása alá sem. Sulla idejében 10 provincia-ja volt a Római birodalomnak. Augustus hatalmának rendezése során a princeps és a senatus elosztották egymás között a provinciakat. Az utóbbi többnyire az újabb szerzeményeket, ill. határ menti, pacifikálatlan provinciákat, s részben még hadműveleti területeket kapott.
Nagyszabású hódításai révén az uralkodása végén a birodalomnak már 22 provinciája volt: 10 senafus-i és 12 császári. Ezt követően már - részben új hódítások, részben a meglévő tartományok kettéosztásával - csak a császári provincia száma növekedett: 69-ben már 14, Hadrianus uralkodása végén pedig már 22 császári provincia volt.
Caracalla alatt jelentős határkorrekciókra került sor a szomszédos tartományok között, amely egyes legio-k hovatartozását érintette, ui. az átszervezés célja a 3 legio-s nagy parancsnokságok felszámolása volt (l. Brigetio = Ószőny átcsatolása Pannonia superior tói Pannonia inferiorhoz). Diocletianus újraszervezte a provinciakat. A hatalomra kerülésekor meglévő mintegy 50 provinciát kisebbekre osztotta.

A 4. század elején keletkezett Laterculus Veronensis szerint ezek száma már 98 volt, a 4. század folyamán pedig 120 fölé emelkedett. A közigazgatási átszervezés másik fontos eleme Itália provincializálása volt: Sűrű városhálózata miatt 17 provinciara osztották, kiváltságos helyzetét a praefectus urbi irányítása alatt csak Róma városa tartotta meg, melynek mintájára a 4. sz. folyamán Constantinopolis is kivételezett státuszt kapott.
A Diocletianus uralkodásán túlnövő, Constantinus alatt folytatódó átalakítás további fontos eleme a területi igazgatás többszintűvé tétele volt. Míg a korábbi helytartók széles körű önállósággal rendelkeztek saját provinciájukon belül, a provinciák sűrű hálózata fölé épülő 4 praefectura s a köztes regionális igazgatási egység, a 12 dioecesis lefelé a központi akaratot közvetítette.
Az átalakítást Constantinusnak a polgári és katonai igazgatást szétválasztó intézkedése zárta: ettől kezdve a területi adminisztráció két párhuzamos szervezetből állt, egy katonaiból, melynek egységei a ducatus-ok, paracsnokai pedig a dux-ok voltak, s egy civilből, melynek egységei a provinciák, vezetői pedig a 4 rangcsoportba tartozó helytartók: proconsul-ok, consularis-ok, correctorok és praeses-ek voltak.

A tartományi igazgatáshoz kijelölt központok is tartoztak: helytartói székhelyek, procurator-i székhelyek. Ezek, mivel a procurator kezelte a tartományi kincstárat, s ő folyósította a katonaságnak a zsoldot, biztonsági okokból rendszerint nem estek egybe. Székhelye volt továbbá az ara Augustinak is, mely köré a tartományi császár kultusz s az évente összegyűlő tartományi gyűlés, a concilium provinciae szerveződött, ez azonban, bár bizonyos mértékű politikai jelentőségre is szert tett, nem a római hatóságok, hanem az autonóm városok közös intézménye volt.

.-