logo

XXVI October AD

Helytartó

A római birodalom egy-egy tartományának provincia-jának kormányzója. Elsődleges feladata a római uralom fenntartása és a tartomány erőforrásai (adók, vámok, bányák, ager publicus) kiaknázásának biztosítása volt, ennek érdekében többirányú funkciót gyakorolt.

Parancsnoka volt a határok védelmére, a belső rend és nyugalom szavatolására a tartományban szükség esetén felállított, ill. ott állomásoztatott római haderőnek, ennek megfelelően a köztársaság idejében mindig, a császárkorban Gallienus császár (Kr. u. 260-268) reformintézkedéséiig rendszerint katonai parancsnoki jogkörrel, imperium-mal rendelkező magas rangú tisztségviselő volt.
Meghatározó szerepet játszott a bíráskodásban: rendszerint azonban nem maga volt a bíró, bár elvileg megvolt erre is a lehetősége, hanem az Itáliában illetékes praetor-okhoz hasonlóan az ítélkezési formulák elkészítése és a bírák kiválasztása volt a feladata - ez utóbbiban a szabad mérlegelését némely provinciákban rendelkezések korlátozták. Akadályoztatása esetén igazságszolgáltatási teendőiben a köztársaság időszakában a melléadott quaestor helyettesítette, és csak a késői köztársaság időszakában jelentek meg ugyanebben a funkcióban a senatori rangú legatusok.

A császárkorban, a fellebbezési lehetőségek kiépülésével megsokszorozódó igazságszolgáltatási feladatok megfelelő ellátása végett szabállyá vált a legati iuridici-k mellé történő kinevezése: praetor-i rangú - mellé egyet, consularis mellé hármat állítottak. A helytartói funkció jelölésére a latin nyelvben nem alakult ki egységes kifejezés. Ennek hátterében a római nobilitason belüli hatalmi küzdelmek álltak, közvetlen oka pedig az egyes tartományokba kiküldött helytartók hatalmának eltérő jogforrása, s ennek következtében a helytartók eltérő mértékű jogosultsága volt.
Róma első helytartóit a nép által választott praetor-ok közül sorsolták ki. A karthágóiakkal folytatott háború (264-241), majd az azt követő karthágói belső zavarok eredményeként megszerzett, első Itálián kívüli birtokokat, Siciliát (Kr. e. 241) és Sardiniát (Kr. e. 238/7) Róma viszonylag későn, 227 és 225 között helyezte egy-egy - két-két legio-val kiküldött praetor igazgatása alá. Ezzel ezeknek az uralmi körzeteknek a kormányzása praetor-i jogkör, latin szóhasználattal praetor-i provincia lett.

Ennek az eljárásnak a közvetlen kiváltó oka nem elsősorban a szigeteken mindaddig megoldatlan kormányzási kérdések rendezésének szándéka volt, hanem ezeknek a Karthágóval szembeni biztonság szempontjából oly fontos szerzeményeknek a küszöbönálló gall háború, és az ezzel összefüggésben várhatóan kiéleződő karthágói-római konfrontáció, s egy esetleges revans-háború esetére történő katonai bebiztosítása volt, ez tette szükségessé az imperiummal bíró praetor-ok kiküldését.
Az elhúzódó, majd súlyos háborúba torkolló karthágói-római konfliktus (második pun háború. Kr. e 218-201), és az ennek nyomán kialakuló, s az elkövetkező fél évszázadra a római külpolitika vezérfonalává váló metus Punicus, punoktól való félelem állandósította a praetor-i kormányzást a szóban forgó tartományokban, sőt, Róma ezt a megoldást alkalmazta az afrikai riválisától szerzett újabb területen, Hispaniában is, melyet Kr. e. 197-ben nyilvánított Hispania citerior és Hispania ulterior néven egy-egy praetor-i provinciává.

A fél évszázad múlva bekövetkező újabb területszerzések esetében azonban már Róma szakított addigi gyakorlatával, és a gyors egymásutánisággal római tartománnyá szervezett újabb provinciákba: Macedoniába (148), Africába (Kr. e. 146), Achaiaba (Kr. e. 146), Asiába (Kr. e. 126), és Ciliciába (100) stb. promagistratus-okat: proconsul-okat és propraetor-okat nevezett ki.
A változtatás hátterében a senatus-nak az a törekvése húzódott meg, hogy a nép által választott s éppen ezért erős és nehezen korlátozható hatalommal rendelkező praetor-ok számának növekedését megállítsa, és a provinciákba kiküldött tisztségviselőket szorosabb ellenőrzés alá vonhassa.

A magistratus-ok megválasztásának vagy kinevezésének jogával ugyanis a senatus nem rendelkezett, dönthetett azonban a már hivatalban lévő, hadjáratba kiküldött consul-ok, praetor-ok imperiumának a meghosszabbításáról, prorogatio-járól. Bizonyos mértékig a prorogatio-val való manipulációknak kísérelt meg gátat szabni C. Gracchus törvénye, amely előírta, hogy a leendő consul-oknak még megválasztásuk előtt ki kell jelölni provinciájukat.
Újabb fordulópontot jelentett a helytartóságok történetében Sulla igazgatási reformja Lex Cornelia de provinciis ordinandis Kr. e. 81-ben, amely egységesítette a tartományi kormányzást, mégpedig oly módon, hogy mindenütt a promagistratus-i rendszert vezette be. Ez egyben azt is jelentette, hogy a helytartók kinevezésének joga ettől kezdve kizárólagosan a senatus hatáskörébe került.

A praetorok számának nyolcra emelésével az évente kinevezhető promagistratus-ok száma is összhangba került a provinciák számával, amely ekkor éppen tíz volt, s ezzel egy időre kiiktatódott a több évre szóló megbízatások kényszerűsége is, amit Rómában mindenképpen elkerülendőnek tartottak, mert a res publica szabadságára nézve veszélyeket láttak benne.
A Sulla által kialakított rendszer működését Pompeius rendkívüli megbízatásai (Kr. e 67-ben; imperium proconsulare, lex Gabinia) és az ezt követő nagyszabású hódításai zilálták szét, amelyek egyfelől precedenst teremtettek a későbbi, több tartományt átfogó rendkívüli parancsnokságokra, s a tartományoknak az ilyen parancsnokok által kinevezett, és tőlük függő helyettesek, legatus-ok útján történő kormányzására - pl. maga Pompeius is legatus-ai útján kormányozta Kr. e. 54-től a két Hispaniát.
Iulius Caesar különleges jogot kapott arra, hogy ő nevezhesse ki a helytartókat, a triumvirek Kr. e. 43-tól három főparancsnokság között osztották szét a tartományokat és ugyancsak legatus-aik révén kormányozzák őket -, s ezzel a tartományok feletti ellenőrzés lehetősége fokozatosan kicsúszott a senatus kezéből, másfelől a tartományok számának megszaporodása miatt elkerülhetetlenné váltak a több évre szóló s ugyancsak a hatalomkoncentráció veszélyét magában rejtő megbízatások.

A monarchia megszületésével a helytartóságok jellegét alapvetően az a kompromisszum határozta meg, amelyet Octavianus-Augustus a senatus-szal a hatalommegosztás kérdésében kötött, s amelynek egyik sarkallatos pontja a provinciák feletti ellenőrzés megosztása volt. A senatus-i provinciákba ezentúl egységessé váló proconsul-i címmel, de változatlanul eltérő, consul-i vagy praetor-i rangban (consularis, praetorius) a senatus jelölte ki a helytartókat egyéves megbízatással, s ezek a senatus instrukcióinak megfelelően igazgatták tartományaikat.
A két consularis provincia Asia és Africa lett. Augustus, ill. később utódai a senatus és a római nép által szentesített proconsuli hatalmuknál fogva (imperium proconsulare) kormányozták a hozzájuk tartozó ún. császári provinciákat, s neveztek ki ezekbe saját belátásuk szerint helytartókat. A császári tartományok helytartói, bár hatalmuk forrása közös volt, hiszen mindannyiuké a császári imperiumból származott, különböző nevet viseltek, eltérő jogkörrel, és eltérő ranggal rendelkeztek.

Azokba a tartományokba, amelyek stratégiailag fontosak voltak, és ezért bennük többnyire legio-k állomásoztak vagy legalábbis jelentékeny létszámú auxiliaris haderő a császári tartományok többsége ilyen volt a császárok senator-i rendű praetor-i jogkörrel rendelkező ún. legati Augusti pro praetore-t neveztek ki, éspedig az egylegiós vagy csak auxiliáris erőkkel rendelkező tartományokba a volt praetor-ok, a többlegiós tartományokba a volt consul-ok közül.
Voltak a császároknak olyan kisebb tartományaik is, amelyekben nem volt szükség legio-k állomásoztatására, mert védelmük segédcsapatokkal, ill. a szomszédos nagyobb provinciák seregeivel biztosítható volt, de mert a határzónában feküdtek vagy gazdasági jelentőségük nagy volt, a császárok nem mondtak le róluk a senatus javára (pl. a Pannoniával szomszédos Noricum). Az ilyen tartományokat rendszerint lovagrendű procurator-ok révén kormányozták.

Végezetül volt egy tartomány, amely Róma élelmezésében meghatározó szerepet játszott, s amelyet a római császárok különös gonddal tartottak távol a senator-i rendtől, Egyiptom, ahová a császárok lovagrendű praefectus Aegypti-t neveztek ki. Később Egyiptom mintájára praefectust nevezett ki Septimius Severus (Kr. u. 193-211) az általa újonnan szervezett Mesopotamia tartomány élére is.
A császári tartományok inak nem volt rögzített szolgálati idejük, rendszerint 2-3 évet töltöttek el egy-egy tartomány élén, s ha voltak megfelelő kapcsolataik vagy alkalmasnak bizonyultak, cursus honorum-uk fontosabb provinciákban lévő, rangosabbnak számító helytartóságokkal vagy más, magasabb állami tisztségekkel folytatódott, ám ha a szükség megkívánta vagy a császár úgy tartotta jónak, ennél jóval több időt is eltölthettek egy-egy állomáshelyen.

Alkalmanként, ha a császár nem maga vállalkozott egy-egy hadjárat vezetésére, a hadműveletek által érintett tartományok helytartóit az expeditio-s sereg parancsnoka (praefectus praetorio, dux, , pro legato) alá rendelhették, és sor kerülhetett szomszédos tartományok közös - alárendelésére is.

A késő antikvitás igazgatási reformjai jelentősen átalakították a helytartóságokat is. A tartományok Diocletianus általi felaprózásával a helytartók területi kompetenciája csökkent. A polgári és katonai igazgatás I. Constantinus alatti szétválasztásával, s külön katonai körzetek, ún. ducatus-ok létrehozásával a hatáskörük már csak a polgári adminisztrációs ügyekre (adóbehajtás, a cursus publicus, a közmunkák, a tartományban folyó építkezések, a városok stb. ellenőrzése) és a bíráskodásra korlátozódott.
A területi igazgatás többszintűvé alakításával: a négy nagy birodalmi praefectura, s ezeken belül, a több tartományt összefogó dioecesis-ek létrehozásával a meglévő kompetenciájukon belüli önállóságuk csökkent és az ellenőrzésük fokozódott. Az egyes provinciák jelentőségének megfelelően a helytartóságoknak négy rangcsoportját alakították ki.

A helytartói hierarchia élére kerülő proconsul-ok Africa, Asia, és I. Constantinustól kezdve Achaia élén álltak, senatori rendűek (de nem feltétlenül volt consulok) voltak, s rangjuk I. Valentinianustól kezdve már spectabilis volt, - furcsa mód magasabb, mint az adminisztrációban fölöttesüknek számító, egy-egy dioecesis-t igazgató vicarius-oké.
Utánuk a consularis-ok következtek, akiket ugyancsak a senatori rendűek közül neveztek ki, s rangjuk clarissimus volt. Rangban a harmadik helyen a corrector-ok álltak, akik részben senator-i, részben lovagrendűek voltak, rangjuk részben clarissimus, részben perfectissimus volt, s végezetül a helytartóságok legalacsonyabb fokát a praeses-ek jelentették akik a kisebb provinciák lovagrendű helytartói voltak, s rangjuk perfectissimus volt.


.-