logo

XXVI October AD

Colonus

1. Latin vagy római colonia polgára, civis.

2. Földműves, paraszt. Ez a jelentése a Kr. u. 1. század második feléig követhető nyomon. 3. Szabad bérlő paraszt, kisbérlő. Kisparaszti földbérlettel a köztársaság időszakában is találkozunk, ám a gazdasági jelentősége ekkor még eltörpült a rabszolga-munkaerőre alapozott árutermelő nagybirtokkal szemben.

Cato (Kr. e. 234-149) a földművelésről írott munkájában az utóbbi rabszolgaszükségletét meglehetősen alacsonyan szabta meg, a munkaerő optimális kihasználását és a maximális hasznot szem előtt tartva, az év közben folyamatosan végzendő munkák igénye szerint.
A csak alkalmanként, pl. betakarításkor jelentkező, megnövekedett munkaerő-szükséglet fedezésére napszámosok (operarii, mercennarii, factores stb.) felfogadását javasolta, míg a birtok kevésbé termékeny, egészségtelenebb klímájú vagy a központtól távolabb eső, és ezért nehezen ellenőrizhető részeinek hasznosítására bérlők (conductores, emptores, partiarii) alkalmazását ajánlotta, akik között szezonális munkák idején majd napszámosokat is lehet találni. Catonál a bérlet tehát - annak mind a nagyvállalkozói, mind a kisparaszti formája - nem ismeretlen, a colonus azonban nála még nem bérlőt, hanem földművest jelent, vagyis az agricola szó szinonimája.

A colonus-t mint kisbérlőt először Columella (Kr. u. 1. sz. 60-as évei) említi, egy, azóta sajnos elveszett mezőgazdasági munka szerzőjét. Sasernát (pontosabban Sasernae: pater et filius, Kr. e. 2/1. sz. fordulója) idézve, akinek teljes mértékben osztja a véleményét, hogy ti. a gyakran cserélődő városi bérlők helyett jobb a földet falusi kisbérlőknek (colon(indigenae) tartós használatra kiadni. (De re rustica, 1, 7, 3-4).
A szó jelentésváltozása - az ifjabb Pliniusnál a 2. sz. elején colonus már kizárólag a conductor szinonimájaként fordul elő - a nagybirtok kialakulásával és a parasztság tömegeinek elszegényedésével, ill. a kisparaszti tulajdon visszaszorulásával állt összefüggésben.

A colonatus terjedésébe a nagybani rabszolgatartástól való félelem is belejátszott, mely a nagy rabszolgafelkelések nyomán vált érzékelhetővé, ám colonus-nak a római gazdaságon belüli, rabszolgákkal szembeni részesedési aránya jelentősen majd csak a Kr. u. 1-2. század fordulójától kezdett megváltozni.
Columella még a rabszolgákkal művelt nagyüzem, az ún. villa-gazdaság mellett érvel, ahol a termelés egyéb formáinak, így a bérletnek is csak alárendelt szerep jut, az ifj. Plinius (Kr. u. 2. sz. eleje) azonban már tudatosan, kisbérlők számára felparcellázva hasznosítja birtokait, még akkor is, ha az utóbbi művelési forma a colonusok rossz anyagi helyzete és gyakori fizetésképtelensége miatt sok kockázatot is rejt magában, s a tulajdonostól türelmet, megértést és emberséget kíván.
A nagybirtokosok szemléletváltása a rabszolga-utánpótlás beszűkülésével, ill. a rabszolgaárak jelentős megemelkedésével, s ennek folytán pedig a rabszolga-munkaerőre alapozott termelés gazdaságosságának erőteljes romlásával állt összefüggésben. A colonus alkalmazásában az élen a császári birtok járt, mely a nagykiterjedésű parlagföldek visszaszorítása érdekében a vállalkozó colonus-ok számára 5-10 év járadékmentességet és a művelés alá vett föld utódaikra való örökíthetőségét biztosította. Hasonlóan kedvező, 5-10 éves járadékmentességet kínált számos város is közföldjeinek hasznosítására.

A 2. században a birodalom számos területén (pl. Hellasban vagy a nagy pestisjárvány sújtotta Itáliában és a Markomann-szarmata háborúk - Kr. u. 167 k.-180 - miatt elnéptelenedett dunai tartományokban) már komoly colonus hiány mutatkozott. Pertinax császár (Kr. u. 193) a parlagon heverő földek hasznosítására vállalkozók számára mind Itáliában, mind a provinciákban birtokjogot és 10 év adómentességet adott (Hérodianos 2, 4, 6).
A Kr. u. 3. században a tipikus nagybirtok a colonus-ok gazdaságaira felszabdalt latifundium volt, melyen a rabszolgamunka már csak kiegészítő szerepet játszott. A bérleti szerződést a -okkal 5 évre (lustrum) kötötték. Ennek letelte után a földbirtokosnak joga volt más bérlő után nézni. Elidegenítés vagy öröklés esetén az új tulajdonost az előző által kötött szerződések nem kötelezték.
A colonus-ok földhasználati joga az idők folyamán megerősödött. A Severus-korban a tulajdonoscsere már általában nem veszélyeztette birtokon gazdálkodó colonus-okat, az új tulajdonosok rendszerint meghagyták őket bérletükben.

A Kr. u. 3. században a bérleti szerződést már általában automatikusan meghosszabbítottnak tekintették, ha a szerződő felek valamelyike nem jelentette be a felmondási igényét. Ekkor a birodalmat már szinte mindenütt a munkaerőhiány jellemezte, és már nem a szerződések felmondása fenyegette elsősorban a colonus-okat, hanem a szerződés letelte utáni erőszakos visszatartásuk. A bérleti díjat évente, Itáliában eredetileg pénzben fizették, a Kr. u. 1-2. sz. fordulójára azonban elterjedt a természetben való lerovása. Gabonából ez általában a termés 1/3-át jelentette, más termények esetében gyakoribbak az ettől eltérő hányadok. Úgy tűnik, hogy a terményszolgáltatás már a Kr. u. 2. században is kiegészült valamilyen egyéb szolgáltatással is: ajándékkal, meghatározott számú s a szerződésben megszabott időszakban teljesítendő robottal.
A részes bérlők, partiarii túlsúlyba kerülése a gazdaságok instabilitásával: rossz termés esetén könnyen bekövetkező fizetésképtelenségével és eladósodásával, valamint a császári birtokokon érvényes bérleti viszonyok (vö. Lex Manciana, ill. az ez alapján az afrikai Villa Magna -aival kötött szerződés 116-117-ből, CIL VIII 25902 = FIRA I, 100, magyarul RTChr. 94, továbbá Lex Hadriana de rudibus agris, ill. az ez alapján készült bérleti rendelkezések: CIL VIII 25943 = FIRA I, 101; CIL VIII 26416 = FIRA I, 102), ill. a provinciákban (1. Africa és az egykori hellenisztikus monarchiák utódai) szokásos, még a római hódítást megelőző korból örökölt bérleti formák hatásával egyaránt magyarázható.

A részesbérleten túl az utóbbiak közé tartozott a hosszú lejáratú, ill. az örökbérlet is, az ilyen bérlőket eredeti elnevezésük után emhyteuticarii-nak, latinul perpetuarii-nak nevezték. Az átalakulás a colonus-oknak a piacgazdaságból való kiválásával és személyi függésük erősödésével járt: a földbirtokosok rabszolgáik segítségével ellenőrizhették a colonus-ok gazdálkodását (vö. Plin ep. 9, 37, 3). Ez a függés azonban a császárkor első három évszázadában még megmaradt a személyes kapcsolatok szintjén - leginkább a patronus-cliens viszonyához hasonlított -, s a függést a jog nem deklarálta, vagyis a megmaradt szabad embernek s elvileg egyenrangú szerződő félnek.

A késő antikvitásban a colonus-ok szabadságának korlátozásához a feltételt a Diodetianus alatt végrehajtott census teremtette meg, mely az adózók nyilvántartása céljából minden parasztot a faluja vagy a földesura neve alatt regisztrált. Ettől kezdve nemcsak az államnak, de a földbirtokosnak sem volt érdeke, hogy a colonus elhagyja a bérleményét: a földesúr a neve alatt összeírt colonus-ok adójáért ugyanis anyagilag is felelős volt. Az ilyen colonus-ok személyi függése folyamatosan erősödött.
332-ben Constantinus megengedte a földbirtokosoknak, hogy láncra verjék a szökés tervezésével gyanúsított colonus-t. 365-től tilos volt a tulajdonukat képező javakat a földbirtokosuk engedélye nélkül áruba bocsátaniuk (Cod. Theod. 5, 19, 1), 371-től az adójuk behajtása az állami hatóságoktól átkerült, a földbirtokosukhoz.
396-tól nem perelhették saját földesurukat, kivéve, ha az a jogszerűen neki járó szolgáltatásoknál többet követelt tőlük. Azokat a colonus-ok, akiket nem a földesúr neve alatt, hanem településenként tartottak nyilván, mert saját földjük is volt, nem csak bérelt, jogilag szabad colonusok maradtak.

A 4. sz. utolsó negyedétől kezdve a törvények már elnevezésükben is megkülönböztették a colonus-ok fajtáit: Nyugaton rendszerint a colonus originarii vagy egyszerűen originates, ritkábban használva a - tributarii jelentették a birtokhoz kötött colonus-okat (ti. a birtokon volt az origo-juk, ill. a földesúr volt a felelős az adójukért), Keleten a colonus adscripticii. Szökött colonus ősöktől származó, magas rangú udvari tisztségviselők visszakövetelése kapcsán született 419-ben Honorius császár rendeletete a colonus originarii státuszának elévüléséről: amennyiben a colonus-t a földje elhagyását követő 30, nők esetében 20 éven át nem követelték vissza, szabaddá vált (a nők egy helyettes biztosításával még a visszakövetelést is ellensúlyozhatták).
Utóda, III. Valentinianus a más földesúrhoz szökő colonus-ok esetében az elévülést csupán a régi földesúrhoz fűződő kötelékekre vonatkoztatta, de nem a státuszváltásra. Keleten csak Honorius törvényét fogadták el hatályosnak (III. Valentinianus módosítását azonban már nem), s az Iustinianusig érvényben maradt. A colonus adscriptiti a 408-tól már katonai szolgálatot sem vállalhattak (Cod. Just. 12, 33, 3), s 409-től már egyházit is csak akkor, ha földesuruk erre engedélyt adott és átvállalta adófizetésüket.

426-tól az állami szolgálatból is kizárják őket s Iustinianus alatt gyakorlatilag már rabszolgának tekintették őket (colonus quasi serei). Általános röghöz kötésről tehát a késő antikvitásban nem beszélhetünk, de a birodalom egyes részein bevezették a szabad költözködés tilalmát, így Illyricumban 371-ben, Thraciában Theodosius alatt, paradox módon, a fejadó itteni eltörlésével egyidőben, majd Palaestinában 386-ban (Cod. Iust. 11, 53, 1; 51, 1), s talán a 6. században, Egyiptomban. A késő antikvitásban szokássá vált a colonus-okhoz hasonló feltételekkel rabszolgákat is telekkel ellátni, ezeket a klasszikus kori jogászok quasi coloni-nak nevezték.


.-