logo

VII Martius AD

Legatus (katonai)

A lego elküldeni igéből, jelentése küldött, megbízott.



1. legatus-nak nevezték többek között a római állam követeit, akiket idegen népekhez, a velük folytatandó tárgyalásokra küldtek. Az idegenekkel való kapcsolattartást szakrális előírásokkal szabályozták (ius fetiale), s az államéletnek ezt a területét a fetialis papok felügyelték.
A legrégebbi időben ők maguk voltak a követek is, később ilyen irányú tevékenységük legfeljebb a kritikus küldetésekre, a hadüzenetek átadására korlátozódott (l. a Carthagónak szóló hadüzenetet a második pun háború előestéjén). Követek kiküldése a királyság idejében a király (rex) joga volt, a köztársaság időszakában senatus-i határozatra történt.

A legatus-ok kollegiális, az ügy fontosságától függően 2-10 főből, szinte kizárólag mindig senatorokból álló testületet alkottak, egy vezető, a princeps legationis irányítása alatt. Követi minőségük igazolására arany pecsétgyűrűt kaptak. Az utazásuk anyagi feltételeit és költségeit: pénz, ruha, kocsi, szállás, ajándékok stb. szolgák, írnokok, tolmácsok, az állam fedezte.
Szakrális védelem alatt álltak: sérthetetlenségüket még az esetlegesen beálló hadiállapot esetén is biztosítani kellett, megölésük súlyos szankciókat vont maga után, a követek megöléséért járó elégtétel (pl. a vétkesek kiszolgáltatásának) megtagadása pedig akár háborús ok is lehetett.

A császárkorban a követküldés gyakorlata megváltozott: a császárok már az első princepstől, Augustustól kezdve jogot kaptak az idegen népekkel való tárgyalások folytatására, hadüzenetre, béke- vagy szövetségesi szerződés kötésére (vö. senatusconsultum de imperio Vespasiani, CIL VI 930), így a követküldés joga is megillette őket. Mivel pedig a külpolitika irányítása a gyakorlatban a császárok kezébe került, s a senatus-nak e téren - legalábbis egy ideig még - legfeljebb formális jóváhagyási funkciója maradt, a követek kiküldése is császári feladatkör lett.

Az idegen államok és népek Rómába érkező követeit szintén legatus-oknak nevezték, és általában ugyanolyan védelem és megtiszteltetés illette meg őket, mint amilyet Róma saját idegenbe küldött követei számára elvárt. Ellenséges államok és népek legatusai azonban - ha a római hadvezér egyáltalán engedélyezte a fővárosba, a senatus-szal folytatandó tárgyalásra való utazásukat - a birodalom területén csak római kísérettel utazhattak.
Útvonalukat, szállásukat számukra kijelölték (a Város megszentelt határát, a domi és militiae választóvonalát képező pomerium-ot pl. nem léphették át), és a Rómában vagy Itáliában való tartózkodásuk időtartamát a senatus korlátozhatta.

2. Hadvezérek, helytartók legatus-ai legatusoknak nevezték az Itálián kívül működő magistratusok és promagistratusok segítésére, alkalmasint ellenőrzésére a senatus által kiküldött azon személyeket is (App., b. c. 1, 38, 173), akik a fővezér szükségleteinek megfelelően különféle feladatokat láttak el: katonai tanácsadók, a főparancsnok helyettesei, önállóan operáló alvezérek, egy-egy kijelölt terület kormányzói stb. voltak. Mivel a hangsúly a segítésen volt, a legatus-ok kinevezésénél figyelembe vették a vezér kívánságát is.

Komolyabb hadjárat esetén hadvezérként már kipróbált consularis rangú személyek is kaphattak legatusi megbízást. Bármilyen magas is volt azonban a legatusok társadalmi rangja, s bármilyen nagy is volt a katonai tekintélye, s bármennyire is nem tartoztak sem a vezér alá rendelt legiók kötelékébe, sem a hivatali rangban a vezér alatt álló magistratusok soraiba, a parancsnoklási viszonyok egyértelműek voltak: mindig a fővezérnek voltak alárendelve (vö. M. Porcius Cato vagy P. Cornelius Scipio Africanus helyzetét az Antiochos elleni háborúban L. Cornelius Scipio parancsnoksága alatt Kr. e. 190-ben, vagy Mariusét a szövetséges háborúban P. Rutilius Rufus consul főparancsnoksága alatt Kr. e. 90-ben). Számuk változó, rendszerint a szükségleteknek megfelelő volt. Tíztagú volt (decemviri) rendszerint a békefeltételek kidolgozására vagy egy-egy provincia megszervezésére a hadvezér mellé kiküldött bizottság.

Az első, legatus-okat említő, hitelesnek tekinthető forrás szerzője Polybios (6, 35, 4) a Kr. e. 2. századból. Kinevezésük gyakorlata viszonylag későn alakult ki, valamikor a cannae-i csata (Kr. e. 216) és a III. Antiochos elleni háború (Kr. e. 191-188) közötti időben. Még későbbi, a köztársaságkor utolsó évszázadában kialakuló széles hatáskörű, rendkívüli hadsereg-parancsnokságokhoz kötődő fejlemény volt a legatusoknak a főparancsnok által történő kinevezése. Először Pompeius kapott felhatalmazást arra, hogy saját belátása szerint legatusokat nevezzen ki, méghozzá 15-öt, praetor-i rangban (legati pro praetore) a kalózok elleni hadvezéri megbízatásakor (lex Gabinia).
Pompeius felhatalmazása nem csupán a legatus-i intézmény történetének, hanem magának a római történelemnek: a köztársaságból a monarchiába való átmenetnek is fontos mérföldköve, mert a törvény a katonai hatalommal való felruházásnak addig kollektíve a római nép, ill. annak képviselője, a senatus által gyakorolt jogát adta egyetlen személy kezébe. Emellett a praetori rangnak a praetura-tól, tehát a nép által választott tisztségről (magistratus) vagy az azt szervesen követő, propraetor-i megbízatásról való leválasztása és azoktól független adományozása a karrierekcursus honorum) szempontjából is új helyzetet teremtett, lehetővé téve a tisztségviseléssel kapcsolatban hagyományosan kialakult normák és szabályok (életkorral, ranggal, társadalmi hegyzettel kapcsolatos előírások, a promagistratus-ok senatusi ellenőrzése) figyelmen kívül hagyását.

Pompeius Mithridates elleni felhatalmazása (lex Manilia) magában foglalta a hadvezérnek az előző évben kapott jogosítványait, így a legatusok kinevezésére vonatkozó rendelkezéseket is. Két évtized múlva Iulius Caesar galliai proconsuli hatásköre (Kr. e. 58-49) ugyancsak kiegészült a legatus-ok kinevezésének jogával. Caesar legatusait alvezérekként (pl. Labienus), ill. legio-parancsnokokként foglalkoztatta.
További fejleményt jelent Pompeius hispaniai proconsulatusa (Kr. e. 54-49): a nagyhatalmú, s a senatus konzervatív körei számára egyre fontosabb politikus ugyanis nem utazott el helytartóságának színhelyére, Hispaniába; tartományait nem személyesen, hanem legatusai által kormányozta. A Pompeius által Hispaniába kinevezett legatus-ok, ily módon de facto helytartói jogkört gyakoroltak.

A polgárháborúk alatt (Kr. e. 49-45, 44-31) a hatalomért küzdő hadvezérek (Pompeius, Caesar, a triumvir-ek és köztársasági ellenfeleik) lényegében ugyanezekben a feladatkörökben: legio-parancsnokként vagy egy-egy provincia megbízott helytartójaként használták fel legatusaikat, akik így a császárkori hadvezetés két legfontosabb, állandó intézménye: a legio parancsnokság (legati legionis) és a császári helytartóság (legati Augusti pro praetore) közvetlen előfutárainak tekinthetők.

A principatus kialakulása során elkülönített senatus-i provinciák legatusait.


.-