a duco -ere igéből, vezető, vezér.

A köztársaság alatt egy-egy katonai akció vagy csoport vezetőjét nevezték dux-nak. A korai császárkorban nem állandó, szabályos, hanem valamilyen alkalmi, rendkívüli katonai parancsnoki megbízatás volt, pl. egy különítmény, a vexillatio parancsnoki posztja. Ezt a címet használták olyan katonai vezető esetében is, akinek rangja a megbízatásához a szükségesnél alacsonyabb volt, ezért a szabályos titulust nem viselhette.

A 2-3. század háborúi során több tartományra kiterjedő összevont katonai főparancsnokságot is jelölt. Egyes ducatus-ok a 3. század válságos időszakában átmenetileg állandósultak, közülük pedig a dux Illyrici posztja különleges jelentőségűvé vált.


A késői császárkorban

A dux tisztségének a késő antik állam állandó intézményévé válása Diocletianus uralkodása alatt kezdődött, aki egyes régiók élére lovagrendű dux-okat nevezett ki. Az ilyen területek, ducatus-ok többnyire a határok mentén helyezkedtek el és több tartományt is magukban foglaltak (Cod. Theod. 7, 22, 5). I. Constantinus alatt a dux területét csökkentették, a polgári és a katonai igazgatást pedig szétválasztották.

A provinciák helytartói, a praesides (praeses) a továbbiakban már csak adminisztratív-bírói jogkörrel rendelkeztek, míg a határtartományokban állomásozó haderőlimitanei) feletti parancsnokság a duces jogköre lett.

Némely ducatus két provinciát fogott át. A parancsnoki hierarchiában a dux-ok amagister peditum alá tartoztak. A tisztséget a cursus honorum-ban hosszú katonai szolgálat előzte meg, s a dux posztjára való kinevezésre rendszerint közvetlenül valamelyik limitaneus vagy comitatensis alakulat parancsnoksága után került sor.

A constantinusi reform eredményeként kialakuló tisztség betöltője rangját tekintve lovag, vir perfectissimus, I. Valentinianustól kezdve azonban már senator, vir clarissimus volt.