logo

XXV Januarius AD

Iudex

szó szerint bíró, de gyakran inkább az esküdt megfelelője az ókori Rómában, különösképp a köztársaság idején.



Polgári perekben, magánemberek közti ügyekben a magistratus-nak volt joga kinevezni a bírót, akinek majd meg kell mondania, hogy a peres felek kezességpénzzel szavatolt két álláspontja sacramenta) közül melyik a iustum, a helyes, az igazságnak megfelelő.

A iudex megbízása kezdetben azonnal megtörtént, de egy ismeretlen időpontban keletkezett 1ex Pinaria 30 nap haladékot tett lehetővé a magistratus előtt lezajló vita után. A sacramentum ősi eljárása igen bonyolult volt, amely mellett egyszerűbb formák is kialakultak. Ezek közé tartozott a iudicis postulatio, amely azonban nem egy legis actio generalis, hanem csak bizonyos esetekben volt alkalmazható, amelyekben ezt egy törvény lehetővé tette. Ennek során a felperesnek meg kellett adnia a jogcímet, amelyre igényét alapozta; másrészt az eljárás már nevében is kiemelte a iudex jelentőségét, vagyis a közméltóság növekvő szerepét a peres eljárás megszervezésében, mégha nem is megoldásában.

Gaius Institutiones-e egy 1933-ban, Egyiptomban megtalált töredéke alapján a felperes egy magistratus előtt arra szólítja fel az alperest, hogy ismerje el adósságát, s megjelöli, hogy ezt milyen jogalappal (ex sponsione) teszi. Ha az alperes elismeri tartozását, nyomban sor kerül a végzésre. Ha nem, akkor a felperes a magistratus-tól egy - kinevezését kéri, ami azonnal megtörtént, mert erre az eljárásra a lex Pinaria nem vonatkozott.
A sonsio kapcsán Gaius egyaránt említi az arbiter-t és a iudex-et. Az előbbi valószínűleg nagyobb szabadsággal, méltányosabban dönthetett, míg az utóbbit a jogi normák erősebben kötötték. A iudicis postulatio-val ellentétben a condictio absztrakt eljárás volt: a jogcím megjelölése nélkül a visszakövetelésre irányult, amit igazol Gaius szövege:
„Mondom, hogy tízezer sestertiust kell nekem adnod; követelem: ismerd el vagy tagadd." (4, 17b).

Az utóbbi esetben kitűzte az alperes számára (vö. condictio), hogy 30 nap múlva megjelenjék a magistratus előtt a iudex kinevezéséhez. Miután az említett módokon megtörtént a iudex megbízása, a magistratus kijelölte a perben közreműködőket, a „tanúkat", vö. testes estote. A tanúk megidézésével a per formálisan kezdetét vette, ez volt a sitis contestatio, s eddig tartott a peres eljárás ún. in iure szakasza, amelyet az apud iudicem fázis követett. A feleknek a bíró kinevezése után a 3. napon kellett megjelenniük a forum-on helyet foglaló iudex előtt. Ha valamelyik fél elfogadható indok nélkül nem jelent meg, a pert elvesztette.

A felek, ill. ügyvédeik nyilatkozata után, valamint a bizonyítékok megvizsgálását követőleg, esetleg tanácsadók segítségét kérve, a iudex kimondta ítéletét, amelynek archaikus szigorúsága később mérséklődött. Bár a döntését a precedens nem kötelezte, ám gyakran befolyásolta. Egy idő után a magistratus szerepét a praetor (urbanus) töltötte be. A provinciális helytartók visszaéléseit recuperatores ítélték meg, így Kr. e. 171-ben a 44 senatus egy 5 recuperator-ból álló bizottságot ruházott fel három volt hispaniai praetor ügyének elbírálásával.

A recuperator-ok a kártérítési ügyekben játszottak szerepet. Bűnügyek, bűnvádi eljárások esetében rendszerint esküdtszékeket (quaestiones) állítottak fel, s az első quaestio perpetua-t de repetundis 149-ben L. Calpurnius Piso Frugi hozta létre, s később más ügyekben is szerveződtek.


.-