logo

XVII October AD

Bíráskodás, bíróságok

A bíráskodás a korai Rómában a rex egyik feladata volt, de nem egy már meglévő jogi formula konkrét esetre való alkalmazása révén, hanem inkább isteni sugallatra talált a király minden egyes ügyre megoldást, amit a tusdare fejez ki. Tevékenysége előmozdíthatta a jogszokás későbbi kodifikálását. Később az imperium-hoz kapcsolódó polgári és katonai iurisdictio-t a magistratus-ok gyakorolták. Bár a consul rendelkezett a coercitio jogával, vagyis római polgárt még börtönbe is vethetett, de jogszolgáltató képessége vitatott (megengedi Mommsen, de elveti de Martino).
A fő bíráskodási szerepet a praetor tölti be, aki a peres eljárásokat is megszervezi, előbb a római polgárok között, majd egy társ segítségével (praetor peregrinus) a Rómába költözött idegenek közt is. A gyors eljárás lefolytatása a király után a magistratus-ra hárult; peres eljárás esetében viszont a király, majd a magistratus által megbízott bíró vizsgálta ki a tényeket, a felektől szolgáltatott bizonyítékokat, s hozott ítéletet.

Bizonyos esetekben az aedilis plebisnek is volt iurisdictio-ja. Az ager Romanus gyarapodása azt hozta magával, hogy a praetor feladatkörét részben másokra ruházta át, vö. praefecti iuredicundo. A jogban nem mindig elég jártas személyt a Kr. e. 3. sz.-tól kötelezően - consilium segítette munkájában, s ebből fejlődtek ki némelyek szerint a quaestiones, ill. a - quaestiones perpetuae, amelyek a Kr. e. 2. sz.-tól ítélkeztek bizonyos törvényszegések fölött.

Az első ilyet Kr. e. 149-ben Piso Frugi állította fel zsarolási ügyben (rerum repetundarum). Később más jellegű ügyekben is létrehoztak ilyeneket. Összetételük politikai kérdéssé lett, C. Gracchus pl. csak a lovagokból állította össze. Sulla viszont visszaadta e jogot a senatusnak.

Kr. e. 70-től a senatorok, a lovagok és tribuni aerarii (az utóbbiakat Caesar távolította el) egyaránt részt vettek bennük egy-egy harmad arányban. Ezen esküdtbíróságok javára csökken a népgyűlések jogszolgáltató tevékenysége is, bár római polgár halálos ítélete esetében fennmaradt a ius provocationis ad populum, vagyis a néphez való fellebbezés, aminek figyelmen kívül hagyása Kr. e. 63-ban később súlyosan veszélyeztette Cicero pozícióját, de azután az ún. II. triumviratus is teljesen eltekintett tőle.
Bár a császárság folyamán az említett állandó esküdtbíróságokat Augustus átszervezte, és azok a Kr. u. 3. sz.-ig, a Severus-korig fennmaradtak, mégis a büntető jogszolgáltatás ténylegesen a senatus, ill. a császár vagy az utóbbi tisztségviselője kezébe ment át. Természetesen a népgyűlés e tekintetben is szerepét vesztette.


.-