logo

XVII September AD

Az a korszak, a melyben Africanus élt.

Másfél század óta elterjedt az a vélemény, hogy a fejedelmi korszak alatt, melyet Augustus nyit meg s a Gordianusok fejeznek be, Róma merő bűn és szolgaság, az ó-germánoknál pedig minden csupa erény és szabadság. Mind a két vélemény egyenlő távol áll a valóságtól. Az tagadhatatlan, hogy a jó császárokat egyes őrült emberek gyalázatos zsarnokoskodása előzte meg s követte, váltogatva kevésbé jelesekkel. Caligula és Nero, Caracalla és Heliogabalus bűnlajstromában sok mindenféle undok tiltott cselekvény van följegyezve, de talán nem több mint a mennyi egy-egy VIII. Henrik emlékét szennyezi. Avagy a múlt században nem lepte-e meg Európát általános corruptio, ocsmány feslettség, néhol hetvenkedő ateizmus, itt-ott kegyetlen őrjöngés, rombolási láz, hódítási düh, despotismus, hellyel-közzel rémuralom? És még is nagy dolgok születését köszönheti az emberiség a múlt századnak. Epén úgy, mint egykor a principatus korának; ez volt az az idő, a melyben Róma szíve felbuzdult, szeretetébe fogadta a népeket, megosztja velők a jólétet s műveltséget. Ekkor kezdődött a magánjognak virágzása, az ó-világnak politikai egyesítése, a jó császárok septemviratusa, melybe Vespasianust, Titust, Nervát, Traianust, Hadrianust, Piust és Marcust iktatta be Róma geniusa, letéve egy időre ezek kezébe Róma jó hírét s szerencséjét. A nevezett Pandekta vagy Digesta császárok boldog időket derítettek az ó-világra. Ezek alatt a polgárság épen nem volt rabszolga, ámbár nem gyakorlója a felségjogokat önmaga korlátlanul, mint a Scipiók idejében.

Az öreg egyszerű Flavius Vespasianus (69-79), e tapasztalt katona első plebeius fejedelme Rómának, népies kiadása a dicsőített Augustusnak. Polgárias és jó bánásmódú, Róma kapuit megnyitja a birodalom bármely pontján élő tehetségek s erények számára. Ő emelte a patríciusok közé a hispaniai Traianust, a kinek fia a hasonló nevű hires császár, továbbá a galliai Antoninust, a kinek unokája a kegyes Antoninus Pius. Az ilyen becses új elemek nem módosították az osztatlan római nemzet egységét, sőt az assimilatio az uralkodó faj életrevalóságát bizonyitá és emelte épen úgy, mint hazánkban is, hol a nemzet büszkeségeinek ősei többnyire nem szerepeltek a honfoglaláskor. Vespasianus, aki a jognak uralkodását biztositá, a javaknak kímélését, gyarapítását takarékosságával előmozdítja, egyengette útját az Antoninusok nagy századának.

Fia, Flavius Titus, kinek még mint ifjúnak, a tanács oly méltán adta a princeps iuventutis cimet, rövid uralkodása alatt (79-81) bebizonyítja, hogy ő a szív és ész embere. Mind Vespasianus mind Titus nagy szolgálatokat tettek Rómának trónra jutásuk előtt, a seregek élén. Kár, hogy e két derék Flaviusnak országlása csak tizenkét évre terjedt, a harmadik Flavius ellenben t. i. Domitianus tizenöt évig (81 96) maradt a trónon.

A tanács nem állíthatja vissza a monarchiára szőrűit nagy birodalomban a régi köztársaságot, kebelében az állam élére megbízhatóbb férfit nem találhatott, mint Nervát, a nagy jogtudós unokáját. Uralkodása alatt (96-98) tért foglalt a stoa bölcsészet. Ennek hű követői reformálták a birodalmat, országolva egy huzamban 84 éven át.
Nerva semmit se tett a tanács alkotmányos közreműködése nélkül; róla mondja Tacitus: meghozta a boldog századot Nerva. Két dolgot előtte összeférhetetlent, egyesített, kibékíti a fejedelemséget a szabadsággal.
Egyebek közt az is érdeme Nervának, hogy fiává fogadta Traianust s igy a trónbetöltésnek olyan módját szentesíti, mely kiváló tehetségeket érett férfikorban tett az ország hatalom és dicsőség örököseivé, megízleltetve Itáliával a boldogságot, a kapcsolt részekkel a műveltséget.

Traianus (98-117) az első provincialis eredetű princeps. Mint győzedelmes hadvezért, a jólét és műveltség terjesztőjét, Tacitusnak eszményképét, felejthetetlenné teszi előttünk Erdélynek első aranykora. A Dunánál és Rajnánál ép úgy, mint az Eufratesnél érezték a népek, hogy Traianus nemesérzésű, de parancsolni tud; jószívű, de érti a javak rendeltetését. Nagyobb dicséret nem mondható egy fejedelemről se, mint a mit Tacitus mond Traianusról, hogy minden nap gyarapítja korának boldogságát. Tiszteletet tanúsított a régi szabad köztársasági intézmények iránt.
Meghajolt a törvények előtt, mondván, hogy a törvény a fejedelemnél is magasabban áll. A templomba imádkozni és nem imádtatni járt. Önérzetesen mondhatja, hogy jobb napok derűitek polgártársaira. Megvalósúlt az az idő, melynek még Tacitus ítélőszéke előtt se kell pirúlnia. Csodálattal és félelemmel néztek felé. Az utolsó nagy hóditó. Utána már a társadalmi eszmék terjedése következett, melyeknek befogadására vassal készítik elő a talajt.

A nagy eszű Hadrianus (117 -138) nem akart háború útján többet, mint a mit békés eszközökkel megtartani képes. Ez a város és palota-építő fejedelem a tudományt és művészetet pártolta, a múltakat csodálta. Régieskedett. Catót inkább olvasta, mint Cicerót, Enniust inkább, mint Vergiliust. Ez az ízlés nem maradt hatástalan. Mások is örömest emlékeztek régiekről. A görög befolyást előmozdította, melynek termékenyítő hatása alatt az általános népjog, quasi quo iure omnes gentes utuntur, és a méltányosság nagy tért elhódított a régi Rómának helyi és törzsi szigorú jogától. Az előbb csak római jog, birodalmi joggá kezd válni. Hadrianusnak köszönik a jogtudósok, hogy véleményeik, ha egybehangzók, a controvers-kérdések eldöntésénél törvényerejűek. A jogtudomány munkásait soha sehol nem emelték magasabbra, mint Rómában Hadrianus, megérdemli Pomponiustól az optimus princeps cimet.
A jogtudósok kiváló állását bizodalommal nézték a polgárok, a kik szerették a rendet és az igazságot, az egyéni sérthetetlenséget és jólétet; nagyra becsülték azokat, a kiknek tudománya megvilágosítja a jog keresésének, biztosításának és érvényesítésének nehéz útjait. Hadrianus érdeméül felemlítendő a tiszti hirdetmények (edictum) összegyűjtése is. Az évi és alkalmi hirdetmények a praetori hivatal szervezése óta évről évre szaporodtak. Elő forrásai az igazságszolgáltatásnak, magyarázói, kiegészítői, sőt pótlói és módosítói a XII. táblának. Hadrianus korát a szép formák korának nevezték.

A tiszti hirdetmények a halmazállapotból arányos formába öltözködtek 131-ben, a nagy teremtő és rendező tehetségű Salvius Julianus segítségével, örök hirdetmény, edictum perpetuum, cím alatt. Az ötszáz év folyamán létesült tiszti jognak olyan gyűjteménye ez, a melyen szembetűnő a haladás, gyarapodás, javítás, az idők változása és az erkölcsök szelidűlése. A méltányosság a hirdetmények és jogvélemények útján behatolt a törvények rideg sorai közé s azokat lassankint egészen átmelegítve, uralomra jut. A jelzett kedvező irány még nagyobb tért hódított a két Antoninusnak t. i. a kegyesnek és a bölcsnek negyvenkét évi uralkodása alatt.

Antoninus Pius (138-161) nyugodt és pártfogoló szeretőiével áldást terjesztett népeire. Tekintélye még tovább terjedt mint hatalma. Jogara alatt a béke, nemzeti jólét s az uralkodó jelességétől függő társadalmi kedvező állapotok jutottak Rómának osztályrészül.
Marcus Aurelius (161-180) a jólétet és békét örökre akarta biztosítani népei számára. De az örökbéke csak az oltárköveken és az érmeken foglalt állandó helyet, bár a légiók felsőbbsége a nyers törzsek felett gyakran érvényesült, midőn egy-egy L. U. Marcellus vagy Pertinax és Septimius Severus vezette őket győzelemre.

A két Antoninus alatt a civitas kiterjesztése sok embert vont Róma érdekkörébe. A tartományi városokban majdnem annyi a római, mint a tartományi. Oly rómaiak ezek, a kik sohasem látták Rómát s mégis szerették, a kik nem beszélték a Tacitus nyelvét, de arra taníttatják fiaikat, s alkalmazkodni akarnak a közös haza (communis omnium patria) jogrendszeréhez.
A világkereskedés mellett a szellemiekben is megindult az élénk anyagcsere. A kelet és nyűgöt, az éjszak és a dél minden törekvő tehetséget a souverain örök-város fórumára küldött, a művelt szellemeknek hatalmas köztársaságát teremtő meg a nevelésnek és oktatásnak közössége.

Ez a korrajzi vázlat csak arra akar emlékeztetni bennünket, hogy nagy uralkodók és hadvezérek, nagy jogtudósok és bölcsészek, erélyes államférfiak és jeles művészek büszke hazája volt Róma az Africanus századában. Sok és nevezetes alkotás színterévé vált akkor a birodalom, de legnevezetesebb a jogalkotás, mely a római nép szellemi életének legsajátabb emléke.
Jog és civilizáció, állam és vallás mind olyan eszmék és intézmények, a melyek Rómára emlékeztetnek ma is. A keresztény vallást Róma terjesztő ki az emberiségre, de az igaz hitnek első csiráit a világvárosba a szent földről hozták, ott kelt fel a keresztény világosság a földkerekség számára, a hol az isteni mester tanított és kiszenvedett. A római, nápolyi és párizsi gyűjtemények Róma művészetének emlékeiből sokat mutatnak; a művészettel szövetkezett fényűzésnek sok emléke díszíti múzeumunkat, a márvány építkezésnek sok ásatag nyoma látható hazánk területén, de a quiritesek művészete Perikies honából hozta motívumait.
Az eszményképek, melyeket Róma költői s bölcsészei festenek, megragadok, csakhogy az ízlést és tudományt görög iskolák és mesterek tanították. Athene adott a szellemi műveltségnek lendületet a hét halom körül. De az állameszmét s a magánjogot Róma adta az emberiségnek. A milyen hatással volt a költészetre az Iliász és Odyssea, a bölcsészetre Plató és Aristoteles, olyan hatást gyakorolt a jogfejlődésre a dicső könyv: a Digesták könyve.



Forrás: Dr. Vécsey Tamás: Sextus Caecilius Africanus (jogtudós)