logo

XXX Novembris AD

Numa Pompilius király vallási intézkedései

A római történetírói hagyomány úgy tudta, hogy Romulust, a harcias és hódító városalapító királyt a szabin származású Numa Pompilius követte, aki az új városállam létének jogi, erkölcsi, vallási és szertartási alapjait vetette meg. A római vallás intézményeinek jelentős részét ennek az elképzelésnek alapján neki tulajdonítja a római történetírás. Személyiségének történeti vagy inkább mondai jellege felől ma is folyik a tudományos vita; bizonyos, hogy a „harcias” és „békés-vallásos” királyok váltakozása a korai római történetben irodalmi fikció benyomását kelti.
Kétségtelen azonban az is, hogy a Numa királynak tulajdonított intézkedések és vallási intézmények valóban ősi eredetűek, és Róma történetének legkorábbi időszakáig nyúlnak vissza. A rá vonatkozó kései hagyományt Plutarchos Numa-életrajza alapján közöljük: ezzel érdemes összevetni Livius (I. 18–21. f.) némileg eltérő hagyományát is.

Miután Numa ezekkel az intézkedéseivel megszerettette magát a néppel, arra törekedett, hogy ezt a vaskeménységű és harcias várost szelídebbé és igazságszeretőbbé tegye... Mivel úgy gondolta, hogy nem lesz könnyű és megvetendő feladat megpuhítani s békéhez szoktatni ezt a nagyratörő és önfejű népet, az isteneket kérte, legyenek segítségére feladatának elvégzésében. Gyakran mutatott be áldozatokat, rendezett ünnepi körmeneteket és körtáncokat: ezek ünnepélyes komolyságuk mellett kellemes szórakozást is nyújtottak, s ily módon sikerült megnyernie a nép kegyét és megszelídítenie harcias természetét. Máskor az istenek haragjával rémítgette az embereket, és közölte velük, hogy szörnyű látomásai voltak, s félelmetes hangokat hallott; így azután a hiedelmek segítségével is sikerült megfékeznie és alázatosakká tennie őket. Főként emiatt keletkezett az a hit, hogy Numa bölcsességét és műveltségét Pythagorashoz fűződő szoros barátságának köszönhette...

Az istenszobrokra vonatkozó rendelkezései is teljesen megegyeznek Pythagoras tanaival, aki azt vallotta, hogy az őslétező fel nem fogható és nem érzékelhető, láthatatlan és tiszta.2 Numa is megtiltotta a rómaiaknak, hogy az istenekről emberi vagy állati képmásokat készítsenek. A rómaiaknál az isteneknek eleinte nem voltak festett vagy faragott képmásai. Történelmük első százhetven évében, bár több templomot és szentélyt építettek, szobrokat nem emeltek az isteneknek.
Úgy gondolkodtak, hogy kegyeletsértő dolog lenne a magasabb rendű lényeket alsóbbrendűként ábrázolni, de különben is az istenséget csak az elme foghatja fel. Áldozataik is hasonlítottak a pythagoreusokéhoz: nagyrészt vértelen, olcsó liszt-és italáldozatok voltak...
A legmagasabb rangú főpapnak, a pontifex maximusnak tiszte a vallás dolgainak magyarázata és a jóslás lett; felügyelete nemcsak a nyilvános szertartásokra, hanem a magánemberek áldozataira is kiterjedt. Meg kellett akadályoznia, hogy bárki megszegje vagy megmásítsa az ősrégi szokásokat, és ő adott felvilágosítást, hogyan kell imádni és kiengesztelni az isteneket.

romaikor_kep



A pontifex maximus volt a Vesta-szüzek legfőbb felügyelője is. Numának tulajdonítják a Vesta-szüzek első felszentelését, és az örök tűz körüli szolgálatot általában...

A király rendelete értelmében a papnőknek harminc éven át kell szüzességüket megőrizniök: az első tíz évben megtanulják a szertartásokat, a következő tíz évben szent tisztüket végzik, és a harmadik évtizedben másokat tanítanak erre. Harminc esztendő után, ha akarják, férjhez mehetnek, és felcserélhetik szent hivatásukat más életmóddal, de mint mondják, kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, akik pedig megteszik, rendszerint szerencsétlenül járnak – életük hátralevő részét örökös bánatban és szomorúságban élik le, s ez másokat is babonás félelemmel tölt el, úgyhogy inkább megőrzik szüzességüket öregkorukig és halálukig.

Numa a Vesta-szüzeknek nagy kiváltságokat biztosított: így például, még apjuk életében végrendelkezhetnek, gyám nélkül intézhetik ügyeiket, akárcsak a háromgyermekes anyák.3 Bárhova mennek, lictorok járnak előttük; ha a vesztőhelyre kísért halálraítélttel találkoznak, a kivégzést nem hajtják végre, de meg kell esküdniük rá, hogy a találkozás véletlenül és nem szántszándékkal történt. Aki gyaloghintójuk elé lép, halálbüntetéssel lakol.
Kisebb vétségekért a Vesta-szüzeket megvesszőzéssel büntetik; néha maga a pontifex maximus hajtja végre a büntetést. A bűnöst ilyenkor mezítelenre vetkőztetik, s a megvesszőzés függönnyel elsötétített helyen történik. Ha papnő elveszti szüzességét, a Porta Collina közelében élve eltemetik. Itt, még a várfalon belül, van egy latinul aggernek nevezett halom, alatta pedig egy kisebb, földalatti helyiség, ahova létra vezet le. A helyiségbe vetett ágyat állítanak, mellette mécsest gyújtanak, odakészítik a legszükségesebb élelmiszereket, kevés kenyeret, cserépedényben vizet, tejet és olajat; így akarják maguktól azt a vádat elhárítani, mintha a legszentebb szolgálatokra felszentelt személyt éhhalállal ölnék meg. A bűnöst a Forumon át viszik egy szíjakkal szorosan átkötött és sűrűn lefüggönyözött gyaloghintóban, hogy belülről semmi hang ki ne hallassék.

A gyaloghintó elől mindenki csendben kitér, és az emberek mélyen lesújtva kísérik útján. Rómában nincs ennél félelmetesebb látvány, sem szomorúbb napjuk a város lakóinak. Amikor a gyaloghintó megérkezik a kijelölt helyre, a szolgák a szíjakat feloldják; a főpap a büntetés végrehajtása előtt titkos imát mond, kezét az istenekhez az égre emeli, majd a lefátyolozott vétkes papnőt ráállítja a létrára. Ezután ő maga és paptársai arcukat elfordítják, és amikor a papnő lemegy a föld alatti helyiségbe, a létrát felhúzzák, utána pedig a bejáratra sok földet hánynak, míg az egyenlővé nem lesz a halom felszínével. Így büntetik meg azokat, akik megszegik szüzességi fogadalmukat.4

(Plutarchos: Numa, 8–10. fej.)

Forrás:
Róma Istenei
Összeállította, és írta: Hahn István
Budapest : Gondolat, 1975
ISBN 963 280 156 3