logo

I December AD

Numa Pompilius

romaikor_kep


i. e. 715-672



Romulus halála után viszálykodás és lázongás tört ki Rómában. A város régi és új lakói nem tudtak megegyezni abban, melyik törzsből, a rómaiakból vagy a szabinokból válasszák-e az új királyt. Akik Romulusszal együtt alapították a várost, úgy vélték, nem volna igazságos, ha a szabinok uralkodnának Róma alapítói felett. Hisz azok csak később lettek római polgárokká.
A szabinok viszont arra hivatkoztak, hogy a rómaiak nem igázták le őket, hanem egyenjogú népként egyesültek velük. Romulus és Titus Tatius egyenrangú királyokként uralkodtak. Amikor Tatius meghalt, a szabinok nem lázadtak fel Romulus ellen, hanem belenyugodtak abba, hogy egyedül uralkodjék. Az igazság tehát azt kívánta, hogy a szabinok közül válasszanak királyt.

Mivel nem tudtak megegyezni egymással, a szenátorok úgy határoztak, hogy a királyi méltóságot ők fogják viselni, és ők maguk intézik az államügyeket. Minden szenátor sorra magára öltötte Róma uralkodójának palástját, magához vette a királyi jelvényeket, és mint legfőbb pap áldozatokat mutatott be az isteneknek; minden szenátor király lett, s egynek-egynek huszonnégy órán át tartott a hatalma. Ez a rendszer mindkét törzs szenátorait teljes mértékben kielégítette, mivel egyikőjük sem emelkedhetett a másik fölé: egyetlen éjszaka és egyetlen nap után a király ismét egyszerű római polgárrá változott vissza.

Így uralkodtak egy ideig a szenátorok. A rómaiak a kormányzásnak ezt a formáját interregnumnak nevezték. Az egyszerű emberek azonban nem nézték jó szemmel, hogy az előkelők magukhoz ragadták a hatalmat, és csak a saját jólétükkel törődnek. A nép soraiban ilyen hangok hallatszottak:
- Eddig egy király uralkodott felettünk, most pedig száz.

A két párt végül megegyezett abban, hogy az egyik nép a másikból választ királyt. De melyik válasszon elsőnek? A szabinok átengedték a választási elsőbbséget a rómaiaknak. A rómaiak is jobbnak látták szabin király mellett dönteni, mint a szabinok által választott rómait elfogadni.
Hosszas vitatkozások után a szenátorok egyöntetű elhatározásra jutottak, és a népgyűlésen kihirdették, hogy a szabin származású Numa Pompiliust tartják a jelölésre legméltóbbnak. A nép a dicső név hallatára örömmel üdvözölte a döntést.

Numa Pompilius a szabinok egyik leghíresebb városában, Curesban született, a város tiszteletben álló polgárának, Pomponiusnak a négy fia közül ő volt a legkisebb, és Róma alapításának évfordulóján, április 21-én született. Elindult tehát Curesba a legnevesebb római polgárokból álló követség, hogy felajánlja a királyi hatalmat Numa Pompiliusnak. Numa Pompiliust messze földön jól ismerték szerénységéről, egyszerűségéről, éles eszéről és békeszeretetéről. Numa azt tartotta igaz férfinak, aki eszével szab határt szenvedélyeinek. Ezért száműzött házából minden fényűzést és kicsapongást.
Polgártársai és az idegenek egyaránt minden vitás ügyben pártatlan bírának és tanácsadónak tartották. Ezzel olyan megbecsülést és hírnevet szerzett magának, hogy Tatius, Romulus uralkodótársa egyetlen leányát hozzá adta feleségül. De ő nem büszkélkedett házasságával, és nem költözött apósához, hanem a szabinok közt maradt, és gondját viselte idős anyjának. Tatia is inkább a csendes, nyugalmas életet választotta a köztisztelet és a dicsőség helyett, amely Rómában apja házát körülvette. Tatia, mint mondják, házaséletük tizenharmadik évében meghalt.

Numa ekkor búcsút mondott a városi élet kedvteléseinek, s ideje legnagyobb részét vidéken töltötte. Szerette a magányt, s gondolataiba mélyedve sokat bolyongott a környék ligeteiben és erdeiben, mezőkön, völgyeken, és gyönyörködött a természet szépségében. A rómaiak imádták a természetet, képzeletükkel számtalan kisebb-nagyobb istennel népesítették be.
A régi rómaiak hite szerint minden ligetnek, minden fának, minden folyónak vagy forrásnak megvolt a maga istene. Az erdőkben silvanok kóboroltak, a ligetekben pedig gyönyörű nimfák tanyáztak. Így keletkezett a Numa istennőjéről szóló monda.

Híre járt, hogy Numa Pompilius azért tartózkodik oly sokat a szent ligetekben, mert közeli kapcsolatba került az istenekkel, és Egeria nimfa, a folyamistennő, a férjévé választotta. Éppen ezért nem kötött újabb házasságot felesége halála után. Numa Pompilius bölcsességét és előrelátását azzal magyarázták, hogy Egeria felfedte előtte az isteni elhivatottságát, a predestinációt. Állítólag később valamennyi törvényét Egeria tanácsai alapján hozta. A római követek megérkeztek Curesba. Meghajoltak Numa Pompilius előtt, aki ekkor már betöltötte élete negyvenedik esztendejét, és megkérték, legyen a királyuk. A követek biztosra vették, hogy Numa örömmel fogadja a kínálkozó szerencsét.

De Numa Pompilius sehogy sem akarta csendes, békés életét a sokat háborúskodó Róma királyi trónjával felcserélni. Így válaszolt a római követeknek:
- Minden ember nehezen változtat megszokott életmódján. Különösképpen aki elégedett osztályrészével, semmiben nem lát hiányt, és jelenlegi helyzetében semmire sem panaszkodhatik. Esztelenség bírhatja csak rá az ilyet megszokott életmódjának megváltoztatására. Romulus példája bizonyítja, hogy ez a királyi hatalom véres alapokon nyugszik. Hiszen ő is gyanúba keveredett uralkodótársa, Titus Tatius halála miatt. Amikor pedig egyedül uralkodott, zsarnok lett belőle. Jobban féltek tőle, mint ahogy szerették és tisztelték. Hirtelen halálát titok fedi, és azt beszélik, hogy a szenátorok alattomosan eltették láb alól.
A szenátorok pedig kijelentették, hogy Romulus az istenek fia, akik gyermekkorától fogva gondját viselték, és megóvták minden bajtól. Én magam azonban halandónak születtem, egyszerű köznapi ember vagyok, tudjátok jól, ki volt atyám és anyám. Ha jellememben vannak is dicséretre méltó vonások, ezek távolról sem azonosak azokkal, amelyekre egy uralkodni vágyó férfiúnak szüksége van. Én arra vágyom, hogy állandóan csendben és nyugalomban éljek.
Én békében nőttem fel, és csak azokat a dolgokat szeretem, amelyeknek semmi közük sincs a háborúhoz, s az olyan embereket kedvelem, akik a barátságban lelik örömüket, földjüket művelik vagy pásztorkodnak. Romulus egész életében csak harcolt. Minden háború, melyet ti, rómaiak vívtatok, sikerrel járt, és túlságosan hozzászoktatok a győzelemhez. El sem tudjátok képzelni, hogy is lehet háborúskodás nélkül élni. Mondhatnám azt is, hogy megszoktátok a háborúskodás mesterségét. Nem, rómaiak, nektek erős, harcias, fiatal királyra van szükségetek. Erre én nem vagyok alkalmas. Ti kinevetnétek az olyan királyt, aki az igazságot mindennél jobban kedveli, és titeket a béke szeretetére és a háború gyűlöletére akar megtanítani. Nektek sokkal inkább hadvezérre van szükségetek, mint királyra. Keressetek magatoknak másik uralkodót...

A követek hosszasan rábeszélték Numa Pompiliust, hogy vállalja el a királyságot.
- Bölcs Numa! - szóltak hozzá. - Tekintsd a királyi tisztet úgy, mint az isteneknek végzett szolgálatot, amely felkelti és nem hagyja szunnyadni benned az igazságszeretetedet. Ne fuss az uralkodás elől, és ne kerüld el, mert az a bölcs ember számára nagy és szép tettek mezeje. Ki tudja, hogy ez a győzelmekhez szokott nép nem unt-e rá a háborúra, annyi diadalmenet és gazdag zsákmány után nem vágyik-e szelíd és igazságszerető uralkodóra, hogy élvezze a törvényes rend és a békesség áldásait? Te szereted a békességet, de ha nem fogadod el a királyi trónt, előidézed a háborút. Rómában belviszály fenyeget. Hidd el, te vagy az egyetlen ember, akit a rómaiak uralkodójuknak óhajtanak.
Numát honfitársai is rábeszélték, hogy adja beleegyezését. Egyesek azt mondták, hogy ez a lépés végképp egyesíteni fogja a római és a szabin népet; mások azért beszélték rá Numát, hogy vegye át a hatalmat, mert annak birtokában dicső tetteket hajthat végre, meglágyíthatja az emberek szívét, és a béke igazságos és hasznos törvényeit vezetheti be Rómában.

Numa végül is beleegyezését adta, és útra kelt Rómába. Mindenütt örömmel fogadták, amerre csak elvonult. Amikor Rómába ért, szenátorok, papok, polgárok ezrei mentek elébe. Az asszonyok elárasztották virágokkal. A város főterén, a Forumon az a szenátor, aki épp aznap töltötte be ideiglenesen a király tisztét, felállt a helyéről, és átadta Numa Pompiliusnak a királyi jelvényeket. Tizenkét lictor sorakozott fel Numa előtt. Ezután, az akkori idők szokásai szerint, Numa felment a Capitoliumra, hogy megtudakolja az istenek akaratát.
Amikor felértek a Capitoliumra, a jóslást végző főpap betakarta Numa fejét, és arcát dél felé fordította. Majd mögéje állt, jobb kezét Numa fejére tette, hangosan imádkozott, és tekintetét körbejáratva várta, hogy a madarak repüléséből vagy más előjelből megmutatkozzék az istenek akarata. A sokaság dermedt csendben állt a Forumon, és izgatottan várta, mi történik. Végre kedvező előjelként jobb oldali irányból madarak repültek el felettük. Numa ekkor magára öltötte a királyi palástot, és lement a fellegvárból a sokaság közé, ahol örvendező kiáltásokkal fogadták.
A hagyomány a harcias Romulusszal ellentétben békeszerető uralkodónak mutatja be Numa Pompiliust, aki igyekezett enyhíteni a régi rómaiak kegyetlen szokásain, és békés munkára - földművelésre és kézműiparra - akarta szoktatni őket.

Numa Pompilius trónra lépése után nyomban feloszlatta a Romulus szervezte királyi testőrséget, mondván:
- Őrségre csak annak van szüksége, aki nem bízik a népben, de fél tőle. A nép engem választott uralkodójának, és ezzel megmutatta, hogy bízik bennem. Én is bízom a népben, és nincs szükségem testőrökre.

Rómában nagyon sokféle ember lakott akkoriban: sokan a város alapítóival érkeztek, mások később telepedtek le, vagy erőszakkal hurcolták el őket a leigázott városokból. Sok szökevény is élt a városban, akiket szívesen fogadtak be, meg sem kérdezve, mi kényszerítette őket szülőföldjük elhagyására. A szomszédokkal való állandó összeütközés erősítette a rómaiak harcias szellemét: az erőszakot most a jog és a törvény váltotta fel. Numa Pompilius olyan törvényeket akart hozni, amelyek rendet teremtenek az államban, megvédik a gyengéket az erősebbek és a gazdagok önkényeskedésétől.
Azokban a régi időkben a politika és a vallás szorosan összefonódott egymással. Éppen ezért Numa Pompilius számos törvénye, a hagyomány szerint, vallási szertartásokra és a főpapok feladataira vonatkozott.
Mindenekelőtt Romulus emlékét akarta tiszteletben tartani: külön főpapot nevezett ki Romulus-Quirinus isten tiszteletére. Rómában addig két főpap működött. Az egyik a rómaiak főistenét, Jupitert, a másik a hadak istenét, Marsot szolgálta. Quirinus főpapjával együtt számuk most háromra emelkedett.

Numa főpapi testületet is alapított. Élén a legfőbb pap állt, a pontifex maximus. Az első pontifex maximus maga Numa volt. Vallási dolgokban hatalmának nem szabtak határt: ő volt az állam vallási feje, ő közvetítette az istenek akaratát.
Ő végezte a vallási szertartásokat, és ellenőrizte a szokások és szertartások betartását.
Egyes történetírók azt mondják, hogy a „pontifex” „hídcsináló”-t jelent, és a papok azokról a szent és igen régi áldozatokról kapták nevüket, amelyeket a Tiberis hídján végeztek; latinul ugyanis pons hidat jelent. Szerintük a hidak őrzése és karbantartása a papok hatásköréhez tartozott, mert a rómaiak a fahidak lerombolását nemcsak törvénytelen, hanem szentségtörő cselekedetnek is tartották.
A főpapi testület szabta meg az emberek közti kapcsolatok főbb szabályait; az általa megőrzött és szigorúan betartott szabályok képezték később a római jog alapját.

A pontifex maximus volt a Vesta-szüzek legfőbb őre. Numa Pompilius Rómában is bevezette a házi tűzhely istennőjének tiszteletét, és Vesta szolgálatára megalapította a Vesta-szüzek híres testületét. A papnőknek kellett ügyelniük arra, hogy az istennő oltára előtt égő tűz soha ki ne aludjék, mert szentnek tartották e tüzet, amely mintegy az egész római birodalom közös tűzhelyét jelképezte. A tűznek abban az időben igen nagy jelentősége volt: a régi világban úgy vélték az emberek, hogy minden élet a tűztől ered. Azt mondták, hogy a mozgás és a meleg minden élet alapja, és a tűznél semmi sem melegebb és mozgékonyabb.
Az istennő oltára köré kis, oszlopos, kerek templomot építettek, a Vesta-templomot, amely ott állt a Forumon, a Palatinus domb lejtőjén, Numa király lakóhelye közelében. Állítólag Numa a templom kör alakjával nem a Föld alakját kívánta utánozni, hanem a világmindenséget, amelynek középpontjába a püthagoreusok a tüzet teszik; ezt hívják Vestának és a világ egységének. A Földről azt tanítják a püthagoreusok, hogy nem mozdulatlan, és nincs a világ középpontjában, hanem a tűz körül kering, és a világegyetemnek sem a legbecsesebb és legelső része.

A legelőkelőbb római családok lányait szentelték Vesta-szüzekké. Harminc esztendőn át kellett az istennőt szolgálniuk. Azt beszélik, hogy az első tíz évben megtanulták, mit kell tenniük, a második tíz évben azt tették, amit az első tíz évben megtanultak, és a harmadik tíz évben ők tanították az utánuk következőket. A Vesta-szüzek fogadalmat tettek, hogy nem lépnek soha házasságra. A fogadalom megszegését nagy szigorral büntették: az esküszegőket elevenen temették a föld alá. Ez szörnyűséges és szomorú szertartás közepette folyt le.
Az elítélt Vesta-szüzet sűrűn lefüggönyzött, zárt gyaloghintóba ültették. A gyaloghintóba nem hatolt be fény, és az átszíjazott, vastag fedőlapokon nem tört át a hang. Nem hallatszott ki a szerencsétlen nő zokogása. A kísérők mély hallgatása közepette a szolgák felemelték a gyaloghintót, és körülvitték a Forumon. Mindenki szótlanul tért ki a menet elől. Végül odaértek a kijelölt helyre, a Porta Collina néven ismert kapuhoz, ahol kis domb emelkedett, melynek tövében hatalmas sötét üreg tátongott - egy földalatti nyílás bejárata. A gyaloghintót a földre tették, kioldották a szíjakat, és lassan felemelték a fedőlapokat.
A főpap kézen fogva kivezette a lefátyolozott Vesta-szüzet, a földalatti lejáróhoz kísérte az elítéltet, aki egy hordozható létrán lement a mélybe. A földalatti üregben vetett ágy állt, és mécses égett. A fekhely mellett kevés ennivaló - kenyér, kancsóban víz, tej és olaj -, de ez csak egész rövid időre volt elegendő. Amikor a szerencsétlen papnő leereszkedett a föld alá, a létrát elvették, a bejáratot beföldelték, s annyi földet szórtak rá, hogy a domb felszíne egészen sima lett. Ilyen szörnyű halállal büntették azokat a Vesta-szüzeket, akik szüzességi fogadalmukat megszegték. Egyébként Numa nagy kiváltságokat biztosított a Vesta-szüzeknek, akik igen kedvező helyzetben voltak Róma többi polgárával szemben.

Mint a magas rangú személyek előtt, Vesta papnői előtt is lictorok lépkedtek, és az emberek utat engedtek nekik. Még az uralkodó is, ha Vesta-papnővel találkozott, megparancsolta lictorainak, hogy hajtsák földre bárddal átszúrt vesszőnyalábjukat, a fascest. Cirkuszokban, amfiteátrumokban, ünnepségeken és gyűléseken díszes hely illette meg a Vesta-papnőket. Ha valaki megsértett egy Vesta-papnőt, vagy nem tért ki az útjából, halálra ítélték. Ha a vesztőhelyre kísért halálraítélt útközben Vesta-szűzzel találkozott, az ítéletet megváltoztatták, és a vétkest szabadon bocsátották. A papnőket nagy tisztelet övezte a régi Rómában. A hagyomány szerint Numa még más papi testületeket is alapított, többek között a Salius papok és a Fetialisok testületét.

A Fetialisok tulajdonképpen a béke őrei voltak; ők őrizték a nemzetközi kapcsolatokat. Ők töltötték be a követi tiszteket, és ők hajtották végre azokat a szertartásokat, amelyek a hadüzenetet és a békekötést megelőzték. Kötelességük volt, hogy a viszályokat a szó erejével szüntessék meg, és amíg a békés megegyezés minden reménye lehetetlenné nem vált, ne engedjenek fegyverekhez nyúlni.Ha a Fetialisok ellenezték a háború megindítását, és tiltakoztak ellene, törvényszegésszámba ment, ha római katona vagy király mégis fegyverhez nyúlt. A Fetialisoknak kellett eldönteniük, igazságos-e a háború, és az uralkodó csak azután tette meg a szükséges intézkedéseket.
Érdekes és különös legenda fűződik a Salius papok tanácskozó testületének megalapításához. Azt beszélik, hogy Numa uralkodásának nyolcadik esztendejében rettenetes járvány ütötte fel a fejét egész Itáliában, így Rómában is; az emberek ezrei pusztultak el az ismeretlen betegségben. A rómaiakon rémület és fejvesztettség lett úrrá. Imádkoztak isteneikhez, hogy könyörüljenek rajtuk. A király együtt könyörgött népével. Imádkozás közben hirtelen egy különös formájú ércpajzs hullott le az égből Numa kezébe.

- Isteni jeladás ez - mondta Numa. - Az istenek küldték a pajzsot annak bizonyságául, hogy megóvják és megvédik Rómát. Égi szózatot hallottam, mely szerint amíg a pajzs a rómaiak birtokában marad, hatalmunkat senki sem csorbíthatja. Rómát nem veszélyeztetheti az ellenség.
A járvány rövidesen megszűnt, Numa pedig elhatározta, hogy a csodatevő pajzsot megőrzi minden veszéllyel szemben. Magához hívatta a város legkiválóbb pajzskészítőit, és megparancsolta nekik:
- Készítsetek tizenegy teljesen hasonló pajzsot, mint ez itt. Olyan legyen mindegyik, hogy senki se tudja megkülönböztetni az eredetitől.
Erre az intézkedésre feltétlenül szükség volt, nehogy valaki ellophassa az eredetit.
Amikor a mesterek megpillantották a pajzsot, nem merték elfogadni a megrendelést, beismerték, hogy képtelenek az eredetihez hasonlót készíteni. De mégis akadt köztük valaki, egy Veturius Mamurius nevű fegyverkovács, aki vállalkozott a munkára. Nemsokára meghozta készítményeit, sorra egymás mellé lerakta a tizenkét pajzsot, és kérte a királyt, mutassa meg, melyik az eredeti. Akárhogy is igyekezett Numa, akárhogy törte a fejét, sehogy sem tudta megkülönböztetni az eredeti pajzsot a másolatoktól.

Ezeknek a pajzsoknak az őrzésére és gondozására alapította Numa a Salius papok tizenkét tagú testületét.
Minden év márciusában papi körmenet járta be a várost, hogy felkeresse Mars templomát. A papok bíborköntöst viseltek, derekukra széles ércövet csatoltak, fejükre hegyes ércsisakot tettek. Ilyen öltözékben járták végig a várost. Kürtszó kíséretében szent dalokat énekeltek, ugráló léptekkel haditáncot jártak, miközben kardjukkal verték a taktust a szent pajzsokon, melyeket szolgák vittek előttük. Ugráló tánclépéseikről nevezték őket Salius papoknak. Latinul a salire szó azt jelenti: ugrálni.
A babonás rómaiak számára rendkívül fontos volt, hogyan folyik le a szertartás. Azokban a régi időkben, amikor az emberek még nem értették meg a természet különböző jelenségeit, és féltek tőlük, a mágikus szertartásoknak igen nagy jelentőségük volt az életükben. Úgy gondolták, hogy a szertartások pontos betartása védelmet nyújt a veszélyek és a szerencsétlenségek ellen, és segít az isteni tulajdonságokkal felruházott, titokzatos természeti erőket megengesztelni.

A legtöbb szertartás Numa nevéhez fűződik. Az áldozatok bemutatásának rendjét is ő írta elő. Állatokat, növényeket, gyümölcsöket vittek az áldozati oltárra. Közben pontosan megszabott, igen hosszú imákat mondtak. A rómaiak féltek, nehogy megfeledkezzenek bármiről is, nehogy valami fölösleges dolgot mondjanak vagy említsenek, és az istenek többet követeljenek, mint amennyit ígérni akartak vagy ígérhettek, és úgyszólván szaván foghassák a könyörgőket. Ezért egy-egy isten oltáránál így könyörögtek:
- Fogadd tőlem ajándékba ezt a bort itt, melyet elhoztam neked.

A rómaiak úgy vélték, hogy ha elfelejtenék megmutatni, melyik az a bor, amit az áldozatra szántak, az isten a házukban fellelhető egész borkészletet fogja követelni. A vallásos nevelés eredményeként a város polgárai olyan engedelmesen és ellentmondás nélkül ismerték el Numa hatalmát, hogy még a legképtelenebb és leghihetetlenebb történeteket is valónak fogadták el, ha királyuk így kívánta tőlük.

Egy alkalommal a polgárok közül többeket meghívott asztalához, s értéktelen edényekben igen egyszerű és közönséges ételekkel vendégelte meg őket. Alig kezdődött el azonban a vendégség, azt a meglepő hírt közölte, hogy jön az istennő, akivel találkozni szokott; vendégeit otthagyva az istennő elé ment, majd visszatérve másik szobába vezette a meghívottakat, és megmutatta nekik, hogy telik meg háza néhány perc alatt drágamívű serlegekkel, ízletes ételektől roskadozó, csodásan felterített asztalokkal.
Egy még meglepőbb történet arról szól, hogyan találkozott Jupiterrel.

Az Aventinus domb egyik ligetében pillantotta meg Jupitert, aki ráparancsolt:
- Fejekkel mutass be nekem áldozatot.
- Hagymafejekkel? - kérdezte Numa. - Kapsz tőlem egy fej hagymát a kertemből...
Jupiter elnevette magát Numa leleményességén, és elfogadott mindent, amit felajánlott neki.
Numa templomot emeltetett Fides istennő és Terminus isten tiszteletére. A király beleoltotta a rómaiakba, hogy Fidesnek, a hűség istennőjének tett fogadalom valamennyi emberi eskü között a legjelentősebb. Terminus az országhatárok, a földhatárok, a határokat megjelölő mezsgyekövek istene volt.

Numa arra törekedett, hogy a római polgárok műveljék földjeiket. Meg kellett vonni a mezsgyéket, hogy meg tudják különböztetni, hol végződik a saját és hol kezdődik a szomszéd földje. A mezsgyeköveket szentnek tartották.
- A földművelés elősegíti a békét - hirdette Numa. - Aki nem műveli meg rendesen a saját földjét, azt kívánja, hogy munkájának gyümölcsét feleméssze a háború. Viszont a derék föld¬műves meg fogja védeni a saját földjét az ellenségtől, és a földművelés fejlődésével a katonai vitézség még nem szűnik meg. A háborúskodás igaztalan, kapzsiságból és pénzsóvárságból ered, és csak szerencsétlenséget hoz az emberekre.
Miután felépítette Terminus isten templomát, Numa külön ünnepet írt elő tiszteletére - a Terminaliát. Minden év májusában tartották a határok istenének ünnepségeit. Ezen a napon a földeken levő mezsgyeköveket felkeresték a szomszéd települések lakói családjukkal együtt. Virággal díszítették a határköveket, és vidáman mulatoztak. Numa személyesen járta be a polgárok földjeit, bátorította a szorgalmas földműveseket, és megbüntette a dologtalanokat.

Rómában korán kialakult az ipar és a kereskedelem. Ezen a téren is sok minden fűződik Numa Pompilius nevéhez. A népet mestersége szerint osztotta fel fuvolásokra, aranyművesekre, ácsokra, kelmefestőkre, cserzővargákra, tímárokra, rézművesekre és fazekasokra. A többi foglalkozási ág iparosait közös csoportban egyesítette. Minden egyes csoport külön összejöveteleket, gyűléseket tartott, megvoltak a saját ünnepeik.
Így aztán véget vetett annak, hogy a város lakói közül egyesek szabinoknak, mások rómaiaknak, egyesek Tatius, mások Romulus alattvalóinak nevezzék és gondolják magukat; az új felosztás az egész lakosság harmonikus egybeolvadását eredményezte.
Numa csillagászattal is foglalkozott, nem alaposan ugyan, de nem is minden hozzáértés nélkül. Romulus uralkodása idején ésszerűtlenül és minden rendszer nélkül állapították meg a hónapok időtartamát. Egyes hónapokban húsz, másokban viszont harmincöt, sőt ennél is több nap volt. Sejtelmük sem volt a nap és a hold pályája közötti különbségről, csak arra ügyeltek, hogy minden évben háromszázhatvan nap legyen. Numa kiszámította, hogy a holdév háromszázötvennégy és a napév háromszázhatvanöt napja közt tizenegy napnyi különbség áll fenn. Ennek a tizenegy napnak a kétszereséből, vagyis huszonkét napból minden második év február hónapja után beiktatott egy szökőhónapot. Megváltoztatta a hónapok sorrendjét is.

Romulus idejében a római naptár első hónapja a március volt, nevét a hadak istenéről, Marsról kapta. Numa az év első hónapját az itáliai Janus istennek szentelte, elnevezte januárnak. Istenek nevéhez kapcsolódik még néhány másik hónap elnevezése is: a tavaszi április hónap Venus, a szerelem istennőjének görög nevéhez, Aphroditéhoz fűződik, májust az ősi Maiáról, az itáliai földistennőről nevezték el; a június pedig Juno istennő nevéhez fűződik. A többi hónapot már régtől fogva Quintilis, Sextilis, Septimus, Ötödik, Hatodik, Hetedik hónapnak nevezték.
Igaz, később, amikor január lett az első hónap, és február a második, március viszont csupán az év harmadik hónapja lett, az ötödik hónapból hetedik lett és így tovább. Ezért van az, hogy a jelenlegi kilencedik hónapot szeptembernek hívják. (Latinul septem - hét.) Ugyanez történt a nyolcadik hónappal, az októberrel, ez lett a tizedik hónapunk; a kilencedik hónap (latinul novem - kilenc) a november lett, a tizenegyedik; és a tizedik (latinul decem - tíz) a tizenkettedik hónap lett. Hónapjaink máig megőrizték régi elnevezésüket.

Mi lett a régi ötödik és hatodik hónappal? Még a régi római birodalom idejében kapták új nevüket: az egyiket Julius Caesar tiszteletére júliusnak, a másikat Augustus Octavianus tiszteletére augusztusnak nevezték el.
Numa nem véletlenül szentelte Janusnak az év első hónapját. Janus a nap és a fény istene volt. Ő tárta ki az ég kapuját, és reggel ő engedte ki a napot a földre, este pedig, amikor visszatért a nap, Janus csukta be a kaput. Éjszaka lett. Maga a Janus név a latin janua - kapu, bejárat szóból származik. Később Janus lett minden kezdet istensége, minden élőlény teremtője a földön. Úgy tartották, hogy ő teremtette és ő tanította az embert. Az imákban Janus nevét említették meg elsőként a többi isten neve előtt. Kétarcúnak ábrázolták Janus istent: az egyik arca hátrafelé, a múltba tekintett, a másik előre, a jövőbe nézett. A rómaiak úgy tekintettek Janusra, mint az állam jótevőjére és védelmezőjére, olyan istenre, aki a háború és a béke kérdésében dönt.
Némelyek szerint Janus félisten, mások szerint király volt, s mint a közösségi élet híve és barátja megszelídítette az emberek vadállati életmódját. Ezért kettős arccal ábrázolják Janust, így érzékeltetve, hogy a régi életmód helyébe újakat teremtett az emberek számára.

Janusnak kétajtajú temploma van Rómában, s ezt a háború kapujának nevezik, mert háborúban nyitva áll, de mindig be van zárva béke idején. A béke azonban nehéz és ritka dolog volt Rómában, mert a birodalom nagy kiterjedése miatt valahol mindig folyt háború a környező népek ellen. Csupán Numa Pompilius uralkodása idején nem nyitották ki egyetlenegyszer sem Janus templomának kapuit. Rómában béke és nyugalom honolt, biztonságos élet és bizalom uralkodott. Numa királyságának negyvenhárom esztendeje alatt egyszer sem volt háború.
A király igazságszeretete és békés természete nemcsak Róma népét szelídítette meg, és vonta igézete alá, hanem a környező városokat is. Mindnyájukat eltöltötte a rend és a béke utáni vágyakozás, hogy földjeiket műveljék, zavartalanul neveljék gyermekeiket. Egymást követték az ünnepségek és a lakomák; az emberek nem féltek egymástól, és vidáman töltötték együtt idejüket.

A költők megénekelték ezt a gyönyörű korszakot:
Rozsda emészti a lándzsa hegyét
s a kétélű kardot,
nem hallszik kürt harsány szava már,
s pilláidról a mézédes álmot
nem orozza el semmi sem.

Az akkori emberek boldog életének valósága mögött még a költők túlzásai is elmaradtak. Róma egyszerű polgárai szívesen hallgatták Numa király békés uralkodásának történetét, hisz mint minden egyszerű ember, ők sem szerették a háborút, amely elsősorban rájuk hozott mérhetetlen szenvedést.
Numának nem volt ellensége, sőt még irigye sem. Abban az időben Rómában nem akadtak gonosztevők, összeesküvők, akik meg akarták volna fosztani Numát hatalmától, vagy az életére törtek volna. Numa bölcs és békés törvényei, e törvények szigorú betartása megerősítette Róma hatalmát. Romulusszal ellentétben Numa Pompilius hatalma nem katonai erőn és zsarnokságon, hanem bölcs törvényeken alapult.
A monda szerint Numa úgy halt meg, ahogy élt - nyugodtan és csendesen. Magas kort élt meg, és ereje lassan fogyott el - megőrizve gondolkodása és ítélőképessége teljes világosságát. Egy szép napon, szokása ellenére, nem jelent meg napfelkeltekor. Amikor bementek hozzá, látták, hogy a király már nem él. Nem sokkal előbb ünnepelte nyolcvanadik születésnapját.

Temetésére nemcsak a rómaiak, hanem a szövetséges és baráti szomszéd népek is elmentek. A régi rómaiak elégették halottaikat. Numa azonban meghagyta, hogy ne emeljenek neki temetési máglyát, hanem temessék el a Janiculus domb lábánál. Végakaratát teljesítették. Sírjában két kőkoporsót helyeztek el: az egyikben a király teste nyugodott, a másikban Numa vallási és filozófiai munkáit helyezték el. A görög törvényhozókhoz hasonlóan Numa is maga írta törvényeit.
Mivel a papokat úgyis megtanította mindarra, amit ezek a könyvek tartalmaztak, és elméjükbe is gondosan bevéste, ezért rendelkezett úgy, hogy a könyveket holttestével együtt temessék el. Numa jobban bízott az eleven értelemben, mint a holt betűben. Azt gondolta, hogy nem tenné jól, ha holt betűkre bízná a bennük levő szent és titkos dolgokat.

Romulus és Numa Pompilius, az első két római király, két különböző úton járva erősítette meg az államot. Romulus katona volt, Numa békés törvényhozó. Ez szerzett neki oly nagy dicsőséget a nép körében. Természetesen azok a törvények, szokások és szertartások, amelyeket Numa Pompiliusnak tulajdonítanak, a valóságban az évszázadok során alakultak ki, a római birodalom növekedésének és fejlődésének eredményeként. De a monda mindezt a második római király életéhez és uralmához kapcsolja, mintegy szembeállítva Numát Romulusszal, felnagyítva és kiegészítve uralkodásának történetét. A monda arról ad számot, hogy az állam megalapítása és megerősítése - bonyolult, sokféle és ellentmondó jelenségek következménye, a háborús és békés erők különböző hatásainak egyesülése.
A nép szemében Numa uralkodásának legendás históriája szinte megerősíti azt a hitet, hogy a békés vívmányok és törvények legalább olyan szilárdak, mint a fegyverek erejével kivívott eredmények. Numa dicsősége a későbbi időkben, amikor a következő uralkodók ismét véget nem érő háborúkat viseltek, még tovább növekedett, mert a háború és az erőszak politikája megnövelte ugyan a római birodalmat, de mérhetetlen sok szenvedést okozott a népnek.
A bölcs és jóságos Numa Pompilius királyról szóló monda sokáig élt még a nép körében, de különösen azokban az időkben kelt életre, amikor a háborúk és összeesküvések elviselhetetlenné tették az életet. A nép úgy érezte, hogy Róma arisztokrata urai eltitkolták az igazságos Numa igazi akaratát. Ez tükröződik egy csodálatos esemény leírásában, amely állítólag Numa halála után négyszáz évvel történt.

Rómában egy alkalommal napokon át szakadt az eső, és elmosta a Janiculus domb lábánál emelkedő sírhalmot. Numa sírja kinyílt, és megpillantották benne a két kőkoporsót. Kinyitották az egyiket, amelyikben a király hamvai pihentek, de a koporsó üres volt.
A másik kőkoporsóban megtalálták Numa műveit. Amikor a szenátus tagjai elolvasták a könyveket, elhatározták, hogy jobb lesz, ha a nép nem ismeri meg azok tartalmát; így aztán Petilius praetor, a bíróság vezetője javaslatára a könyveket elvitték a népgyűlések helyére, a Comitiumra, és ott elégették. De a nép nem felejtette el Numa Pompilius királyt. Még sokáig emlegették azt az embert, aki bölcs törvényeket hozott, és az állam erejét nem a háborúban, hanem a békében látta.