logo

XVII October AD

A római állam, az iskola és a kereszténység

Valószínű, hogy az eredeti szöveg részletes instrukciókat is tartalmazott a terjesztés módjára, Eusebios csak egyet emel ki, amelyik legjobban felháborítja: az iskolames-tereknek ezt kellett volna a gyerekkel olvastatni, és kívülről megtanítani nekik. Ez viszont egészen példátlan tény az ókorból. Pontosítsunk: ez az egyetlen adat, mely explicit módon állítja, hogy a római állam megkísérelt közvetlenül belenyúlni a tananyagba. Az egyetlen közismert tény azzal kapcsolatban, hogy a Római Birodalomban létezett egyáltalán valami, amit oktatáspolitikának nevezhetünk, az Iulianus császár rendelkezése.
362 júniusában Iulianus császár egy olyan rendelet hoz, mely szerint a grammatikusok és retorika tanárok kinevezése a császár jogkörébe fog tartozni, aki felülbírálhatja a helyi önkormányzatok döntéseit. Tudjuk, hogy az intézkedés célja kifejezetten a keresztény professzorok eltávolítására irányult, azonban a szöveg azért kerülhetett be a Codex Theodosianusba, mert az állami kontroll Iulianus után is megmaradt.

Bár hasonló ideológiai alapú beavatkozásra nincs korábbi példa, a törvénykezésben már korábban is van jele, hogy az állam szabályozza az oktatást, a tanárok, csakúgy, mint az orvosok, különféle privilégiumokat élveztek. Ez azt jelenti, hogy bár az állam kötelező direktívákat nem adhatott ki a tanároknak, hogy mit tanítsanak, a helyi önkormányzatok útján lehetősége volt nyomást gyakorolni a tanárokra, hogy milyen szövegeket olvastassanak a diákokkal akár a Pilátus-aktát is.
Kérdéses, hogy ez milyen módon érintette a keresztényeket, különösen a keresztény családokat. A keresztény egyház részéről az első századokban kétségtelenül létezett gyanakvás a tanárokkal szemben, de soha nem annyi, hogy elutasítsák az egyházhoz való csatlakozásukat. A korai egyházfegyelemmel foglalkozó szövegek, mint a Traditio Apostolica, részletes utasításokkal szolgálnak arra nézve, hogy ki nem lehet katekhumen. Ezek a szövegek még szigorúan elutasítóak a katonákkal vagy a tisztségviselőkkel szemben, a grammaticusok esetében csupán annyit mondanak, hogy lehetőleg válasszon más pályát, de ha nem tud másból megélni, akkor tanítson továbbra is. Ez a távolságtartás, úgy tűnik, a 4. század elejére megszűnt, ekkor már a klérusban is felbukkannak tanárok.
Figyelemreméltó, hogy az fel sem merül, hogy a tanár keresztény gyerekeket tanítson egy keresztény iskolában. Semmi jele, hogy az ókorban létrejöttek volna olyan elemi vagy középszintű iskolák, melyekben a keresztény diákok eltérő tananyagot sajátítottak el. Még találgatni sem tudunk, hogy a keresztény iskolásokat milyen módon érintette, hogy a keresztényellenes propaganda az iskolát is elérte, mint ahogy általánosságban szinte semmit sem tudunk az egyszerű, laikus keresztények túlélési stratégiáiról az üldözések idején. 

A keresztény források mártírokul és hitehagyottakra fókuszálnak, keresztények tömege láthatatlan marad, így érthető, hogy a kutatás ritkán foglalkozik a hétköznapi keresztényekkel. AnneMarie Luijendijk együtt publikálta a helyi kerésztényekre vonatkozó oxyrhynchusi papiruszokat, amelyek komplexebb képet nyújtanak, de természetesen egy csekély volumenű anyagról van szó.
A Pilátus-aktán túl semmilyen további forrást nem ismerünk, mely szerint a (sászár vagy bármely hatóság konkrét szövegeket írna elő iskolai oktatásra. Eusebios azonban egyáltalán nem látszik csodálkozni a történteken, csupán felháborodik a szöveg tartalmán. Ha más esetekben, akár rendszeresen is, előírtak vagy javasoltak propagandaszövegeket iskolai oktatásra, nem meglepő, hogy ennek nincs nyoma az írott forrásokban: a történetírók számára az ilyesmi jelentéktelen esemény, a jogi források korpuszai pedig csak olyan anyagot tartalmaznak, melyek érvényessége, hatása permanens volt, ez az aktuálpolitikai propagandára nem igaz. Ez a forráshiány elvágja a további kutatások előtt az utat, a Pilátus-akta esete egy izolált adat, melynek történeti kontextusát csak részlegesen lehetséges feltárni. A Pilátus-akta puszta léte azonban arra figyelmeztet, hogy a római oktatás történetét vizsgálva sokkal inkább figyelnünk kell a politikai kontextusra.

Az ókori középfokú oktatás irodalomcentrikus volt; a mérvadó latin szerzők kánonja, mely az oktatás és az általános műveltség alapjait képezte egészen a legújabb korig, a Római Birodalom iskoláiban formálódott, és nehéz megítélni, hogy e kánon formálódására mekkora hatása volt az éppen aktuális irodalompolitikának. Suetoniustól tudjuk például, hogy Caecilius Epirota volt az a grammatika tanár, aki elsőként kezdte tanítani iskolájában Vergilius műveit, az Eclogát és a Bucolicát.
Epirota patrónusa korábban Cornelius Gallus volt, az ő 26. évi kivégzése után nyitott iskolát, melyben a kortárs költők műveit is tanulmányozta. Elgondolkodtató, hogy e döntésben a helyes irodalmi értékítéleten túl mekkora szerepe volt a politikai alkalmazkodásnak, hiszen Vergiliust tanítva Augustus császár egyik kedvenc szerzőjét vette fel a tananyagba.



Tóth Anna Judit


Forrás: Tóth Anna Judit: A pogány Pilátus akta