logo

XVII October AD

A pogány akta feltételezhető tartalma

A források nagyon keveset árulnak el a Pilátus-akta tartalmáról, csupán a két, már említett tényt: a szöveg téves datálását (ami azt is jelenti, hogy a hivatalos bírósági aktákhoz hasonlóan datálással kezdődött a szöveg), illetve ami Rufinus alapján biztosra vehető, hogy Krisztust bűnözőként mutatta be. Eusebios Keresztelő Szent János kapcsán is említi a hamis Actát, de ebből nem szükséges arra következtetnünk, hogy a Keresztelő szerepet kapott a szövegben, Eusebios a Testimonium llavianummal és általában Iosephus Flavius keresztények mellett szóló történeti pontosságával szemben jelenti ki, hogy az Acta hiteltelen.
A források szűkössége ellenére X. Levieils kísérletet tesz az Acta tartalmának ennél kimerítőbb rekonstruálására. Egy ilyen rekonstrukció módszertani alapját az a feltételezés teremtheti meg, hogy a Nikodémus-evangélium bevezetését képező keresztény Pilátus-akta a pogány irat vádjainak cáfolatára íródott. Levieils ennek alapján a következő témákat vázolja fel: a születés kérdése, hiszen már Kelsos felveti, hogy Krisztus házasságtörésből született, ehhez kapcsolódva a betlehemi gyermekgyilkosságok kiváltásának a bűne, majd a szégyenből elkövetett egyiptomi menekülés, Krisztus tanítói működéséhez kapcsolódó vádak, miszerint mágus lett volna, illetve királyi címet követelt magának, majd végül a feltámadás tagadása.
Azonban egyáltalán nem biztos, sőt nem is valószínű, hogy a keresztény Acta kifejezetten a pogány Acta ellen irányult, amely csak néhány évig volt forgalomban. Kronológiai szempontból legalább ennyire plauzibilisen lehetne érvelni amellett, hogy a Nikodémus-evangélium a Toledot Jesu egy korai változatával szemben íródott: a vádakat a Szanhedrin hozza fel, és az Alvilágra leszállás során a zsidó ősatyák tanúskodnak Krisztus mellett. A Nikodémus-evangéliumban Krisztus ellen felhozott vádak könnyebben értelmezhetőek egy zsidó-keresztény polémia keretein belül. A Levieils-féle rekonstrukcióban egyetlen téma van, melyet érdemes komolyabban megvizsgálni, az a vád, hogy Jézus rablóvezér lett volna.

Rufinusnál a mártír Lukianos azt mondja, hogy Jézus ártatlan és szeplőtelen (innocens és immaculatus) volt, ellentétben az Acta állításaival. A Tarachus-akta helytartója ugyanezen forrásra hivatkozva gonosztevőnek (kakurgos) nevezi. A kortárs szövegekben egy ehhez nagyon hasonló, de konkrét vád hangzott el: Sossianus Hierocles polemikus írása Lactantius szerint tartalmazott egy olyan állítást, hogy Jézus Krisztus rablóvezér volt, kilencszáz haramia vezetője, és ezért ítélték el.
A vád egyik előzménye talán Kelsosnál volt megtalálható, de ő Jézus és tanítványai csoportját még csupán hasonlította rablóbandához, de nem nevezte annak. Nem Hierocles az első, aki tényeges latrociniummal vádolja Jézust és követőit, a 2. századi Rabbi Meirnél is előfordul ugyanez a vád. Bár e vádak első olvasatra igen bizarrnak hangzanak, eredetük érthető: a lázadás (seditio/stasis) és a rablóbandák szervezése (latrocinum/lésteia) egymáshoz közel álló, egymást gyakran átfedő fogalmak voltak az ókorban, maga a latrocinium alkalmazható volt az erőszakos politikai felforgatásra. Ez azt jelenti, hogy a lázadás ténylegesen elhangzó vádját aránylag egyszerű volt egy köztörvényes bűncselekménnyé átfordítani.

A latrocinium vádja későn és ritkán tűnik fel a keresztényellenes polémiában, amit Horbury azzal magyaráz, hogy ez a vád, az erőszakos politikai szervezkedés, inkonzisztens volt egyéb keresztényellenes sztereotípiákkal, s magával a tényekkel is: a keresztények nem viseltek hivatalokat, és valóban magas lehetett a nők számaránya.
Anélkül, hogy a tartalomra vonatkozó feltételezések közé merészkednénk, az adatok alapján leszögezhetünk néhány tényt, melyek már-már triviálisak, azonban fontosak. Nem ismerünk más pogány polemikus szöveget, mely a keresztényellenes vádakat narratív formában fogalmazta volna meg. A műfajt magát, vagyis egy bírósági jegyzőkönyv többé vagy kevésbé irodalmi formába öntött közzétételét elsősorban a keresztény mártírakták világából ismerjük, azonban a műfaj nem volt idegen a kereszténységen kívüli kultúrában sem.
Egy sor papirusz tanúskodik arról, hogy Egyiptomban is közkézen forogtak azok az akták, melyek a császárokkal konfliktusba kerülő pogány alexandriaiak bírósági pereinek a jegyzőkönyveit tartalmazták. Bár bizonyos irodalmi átdolgozás ezeknél a szövegeknél is feltételezhető, bizonyosan valós eseményeket dolgoznak fel. Ugyancsak papiruszon maradt fenn egy gyűjtemény, mely többé vagy kevésbé fiktívnek látszó bűnügyi perek aktáit tartalmazza. A témák mintha egy bulvárlapból érkeztek volna: például egy alexandriai főhivalalnok megöl egy prostituáltat, akinek az anyja pénzbeli kárpótlásért perel, hiszen nem maradt eltartója.
A szövegek témája mellett kidolgozottságuk is arra utal, hogy itt egy sajátos irodalmi műfajjal állunk szemben: az (ál)dokumentumregény nagyon modern műfajának antik előzményével. Tehát a folyamat, melynek során egy bírósági akta egy közösség közkincsévé válik, irodalmi szöveggé alakul, olvasói igényekhez adaptálódik, nem lehetett idegen Maximinus Daia kancelláriáján sem, a szerzők rendelkeztek felhasználható előképekkel a saját kulturális miliőjükön belülről is.

A következő kérdés a pontos irodalmi műfaj, tehát, hogy a szöveg levélformában íródott-e, vagy párbeszédes jegyzőkönyv volt. A terjesztési mód megkövetelte a terjedelem kordában tartását, így érthető, hogy Levieils egyértelműen a levélforma mellett áll ki, véleményem szerint azonban szinte bizonyos, hogy az Acta jegyzőkönyv volt. Eusebios „Pilátus és a mi Megváltónk hypomnémáim beszél. Egy másik helyen a mi Üdvözítőnk ellen készült hypomnémának nevezi, majd, mint írja, az iskolások emlegették „Jézust, Pilátust, és a becsmérlő szándékkal összetá
költ aktákat”, a negyedik említéskor az ellenünk összetákolt aktáknak nevezi. Ha az akta Pilátus levelét tartalmazta, és a címbeli hypomnéma beszámoló vagy visszaemlékezés értelemben veendő, akkor Eusebios számára elkerülhető lett volna, hogy belekeverje Krisztus nevét a címbe. Az egyházatya azonban szemlátomást ódzkodik tőle, hogy egyszerűen „Hypomnéma Pilatu” címmel illesse a szöveget, s ennek a legegyszerűbb magyarázata az lehet, hogy nem ez volt a címe. Logikus feltételeznünk, hogy a szöveget szerkesztői Acta Iesu Christi vagy ehhez hasonló címen terjesztették. Ez a feltételezés a műfajra vonatkozó következményekkel jár: ha a hypomnéma visszaemlékezést jelentett volna, nem állhatna mellette Jézus neve genitivusban, csak Pilátusé.

Azt se felejtsük el, hogy ugyanabban a fejezetben Eusebios egy másik hypomnémárói is ír:

„Miközben így végrehajtották ezeket a parancsokat, egy másik személy, egy sztratopedarkhosz, akit a rómaiak duxnak neveznek, a föníciai Damaszkuszban letartóztatott néhány rossz hírű nőt, akiket a köztérről hurcolt el. Megfenyegette őket, hogy kínzást fog alkalmazni velük szemben, és arra kényszerítette őket, hogy írásbeli vallomást tegyenek róla (λέγειν έγγράφως), hogy valaha keresztények voltak, és látták, hogy a keresztények szégyenletes dolgokat művelnek, sőt még a templomokban is kicsapongásokat folytatnak. [...] Ö is közölte a császárral, amit ezek jegyzőkönyvbe mondtak (έν ύπομνήμασιν τάς φωνάς έντεθείσας), és a császár természetesen elrendelte, hogy ezt az írást (γράμματα) is függesszék ki nyilvánosan.”

A hypomnéma ebben az esetben nyilvánvalóan jegyzőkönyvnek, aktának fordítandó, azonban az aktának egy olyan változata szerepel itt, amelyre a keresztény vértanúaktákban nem látunk példát: az egyes szám első személyben elhangzó vallomás, melyet esetleg néha megszakítanak a kihallgató hivatalnok kérdései.
Megfontolandónak tartom a felvetést, hogy a Pilátus-akta pontosan ugyanezt a taktikát alkalmazta. Az invektív irat szerzői előtt három lehetőség állt: Pilátus levélben számol be az általa elítélt Jézus bűneiről vagy egy perjegyzőkönyv keretei között magát Jézust jelenítik meg, aki az ellene felhozott vádakat vagy tagadja, vagy bevallja. Kétségtelen, hogy az utóbbival válthattak ki erőteljesebb hatást.

Szinte teljesen biztosak lehetünk benne, hogy a szöveg tartalmazta valamilyen módon Jézus beismerő vallomását. Ha pusztán a vádak hangoztak volna el, ez sem a pogány, nem a keresztény olvasó számára nem jelentett volna meglepetést, ezek a vádak aligha lehettek súlyosabbak, mini a kannibalizmus és a kicsapongás vádja, amit a keresztény hívek kaplak meg már évszázadok óta.
Azt minden keresztény tudta, hogy Krisztust hamisan megvádolták, hiszen benne van a Bibliában, a bibliáihoz képest még több hamis vád nem rontott volna a helyzeten. Ezzel szemben, Kisztus szájába adott beismerés már megmagyarázná Eusebios felháborodását, aki blaszfémiának nevezi a szöveget. Ez megmagyarázhatja, hogy Eusebios vagy más miért nem próbálkozik az Acta vádjainak egyenkénti cáfolatával: Ha így volt, semmi értelme nem lett volna a szövegben elhangzó vádakat egyenként cáfolni, a keresztény szerzőknek az irat egészének hiteltelenségét kellett bizonyítani.



Tóth Anna Judit

Forrás: Tóth Anna Judit: A pogány Pilátus akta