logo

XXII September AD

Az Eclogák méltatása

Az előbbi három fejezetben egyenkint ismertettük és magyaráztuk Vergiliusnak mind a tíz eclogáját. Itt a helye, hogy már most az idillek általános jellemzését adjuk s méltassuk úgy aesthetikai értéküket, mint irodalomtörténeti jelentőségüket. Az idill a görög költészet terebélyes fájának utolsó, életre való hajtása, mely már nem az irodalom klasszikus korában, hanem az úgynevezett alexandriai időszakba sarjadt. Megalapítója a siciliai Theocritus, a ki a Krisztus előtti harmadik század első felében élt. Ez a jeles költő Sophront, a Krisztus előtti ötödik században élt, ugyancsak siciliai származású írót választotta mintaképül, a ki egy sajátságos drámai műfajnak, az úgynevezett mimus-nak volt a megteremtője.
Ez a Sophron volt az első, a ki az alsóbb néposztályok életéből vett jellemző jeleneteket drámai, párbeszédes formában dolgozott fel s a nép egyszerű fiainak életmódját, gondolkodását és tősgyökeres beszédét megkapó realizmussal tudta feltüntetni. Legfőbb törekvése az élethűség volt s ezért nem is használt verses formát, hanem valami sajátságos, rhythmikus prózát irt s a dialógusban megtartotta a szereplő személyek, a siciliai parasztok, halászok, mesteremberek eredeti nyelvjárását, a durvának tartott dór dialektust.

Theocritus a mimus tárgykörét szűkebbre szorította, a mennyiben csupán a pásztorélet festését tűzte ki célul; megtartotta a párbeszédes formát, legalább művei nagyobb részében, de nem írt prózában, hanem ékes hexameterekbe foglalta a pásztorok beszélgetéseit; megfigyelte továbbá a siciliai népköltészetet, melyet legeredetibb alakjában éppen a pásztorok tartottak fenn s innen vette át az idilljeibe közbe szőtt pásztordalok tárgyait, strófás szerkezetét, a refrént, valamint azokat a sajátságos szabályok szerint megalkotott versenydalokat, melyekről már részletesen szóltunk Vergilius eclogáinak magyarázata közben.
Végül a pásztorénekek ritmusához akart közelíteni valószínűleg azzal a módosítással is, a melyet az epikus hexameteren tett, midőn a hagyományos sormetszeteken kívül sűrűn alkalmazta az úgynevezett caesura bucolica-t, mely abban áll, hogy a negyedik láb végén végződik a szó is és így a vers e helyén bizonyos szünet áll be.
A jellemzetesség kedvéért, ugyancsak a Sophron példájára, megtartotta Theocritus a dór dialektust is, de már nem a maga durvaságában, hanem szelídített, nemesített, a kardalköltészetben régen irodalmivá lett dorismushoz közelebb álló formában. így teremtette meg a Sophronféle mimusok és a siciliai népköltészet értékesebb elemeinek szerencsés egyesítésével a költészetnek egy új műfaját, a bukolikus, vagyis pásztori költeményt, vagy, a mint mi nevezni szoktuk, az idillt.

Nem oly nehéz kitalálni, mi adott alkalmat éppen ebben az időben, a Földközi-tenger egész keleti medencéjében kifejlett hellenisztikus műveltség virágzó korában, e műfaj keletkezésére, és hogy mi volt az oka annak a kedvező fogadtatásnak, a melyben az olvasóközönség kezdettől fogva részesítette. Nagy Sándor hadjáratai a gazdag Keletet egészen az Indus folyóig megnyitották a görög kereskedők előtt s az ily módon megindult világkereskedelem addig soha nem látott gazdasági föllendülést idézett elő mindazokban az országokban, a hol a nagy hódító utódai uralkodtak. Egészen új, óriási városok alakultak, a régieknek a lakosságszáma is képzelhetetlen módon megszaporodott s ezekben a virágzó kereskedelmi középpontokban, a hol Kelet minden kincse összehalmozódott, a túlságosan elfinomult műveltség és elkényeztetett ízlés mellett rafinált fényűzés és puhánykodás kapott lábra.
Az emberek egyre jobban eltávolodtak a természettől s így fejlett ki az a kiáltó ellentét a város és a falu között, a melyet a szabad Hellas egyszerűbb viszonyok közt élő lakói még nem érezhették. Ebből az ellentétből fakad természetes reakció gyanánt az idillikus hangulat, a mikor a nagyvárosi élet természetellenességeitől, az enerváló fényűzéstől, a beteges hiper-kultúrától megundorodott ember visszakívánkozik a természet ölébe és bizonyos sóvárgással gondol a mezők és erdők tisztább levegőjére, a falusi élet egyszerű örömeire, a pásztorok és szántóvetők boldogabb, mert nyugodtabb, életmódjára. Ennek a sajátságos hangulatnak, a mely azóta a világirodalomban újra meg újra felbukkant, Theocritus volt első költői tolmácsa; ebben áll nagysága s innen a kortársaira, valamint az egész, utókorra tett példátlan hatása.
De, hogy minden félreértésnek idején elejét vegyük, különösen hangsúlyozni kívánjuk e helyen, hogy ez a hangulat Theocritusnál még nem párosul sem azzal a beteges szentimentalizmussal, melynek első nyomai már a római elégia íróknál feltűnnek, midőn idillikus tárgyat érintenek, s a mely az újabb európai költészetben ismét meg ismét előtört, valahányszor a természethez való visszatérésről volt szó, sem azzal a moralizáló célzattal, a mely a nép fiait a kultúra emberénél minden áron jobbaknak akarja feltüntetni s arra a hamis idealizálásra vezetett, a melytől az újabb irodalom, valahányszor népies alakokkal foglalkozott, sokáig nem tudott megszabadulni s a mely, hogy közel fekvő példát említsek, élvezhetetlenné teszi a mi népszínműveink nagyobb részét is, úgy, hogy Zoláig és Tolsztojig kellett várnunk, míg a modern irodalomban megkaphattuk a parasztnak tárgyilagosan megrajzolt alakját.
Theocritus még megtartotta azt az egészséges realizmust, a mely a Sophron mimusaiban nyilatkozott: ő nem érzékenyül el, ha a mezőn legelésző ökröt lát, de erkölcsnemesítő hatást sem akar tenni, midőn a falusi életet leírja, hanem megelégszik a pásztorok életmódjának tárgyilagos festésével. Az ő pásztorai nem is olyan rococo-pásztorok, a minőkben a tizennyolcadik század lelte örömét, se nem oly halvány ködalakok, a minőkkel a jámbor Gesner népesítette be idilljeit, hanem húsból és vérből való emberek, a valóság hú képmásai.

A költő a maga szemével látta mindazt, a mit leír s a természet egyszerű fiait erényeikkel és hibáikkal együtt olyanoknak tünteti föl, a minőknek ismerte, s a minők maradtak a mai napig. Gyönyörködünk érzéseik őszinteségében, dalaik megható naivságában, de halljuk durva tréfáikat és értesülünk gonosz csínyjeikről is. Szeretjük őket, de eszünkbe se jut, hogy irigyeljük vagy hogy épüljünk rajtok. Látszik, hogy az akkori olvasó, a nagyvárosok művelt görögje, még nem is kívánt egyebet az idilltől, mint a pásztorélet lehetőleg hű rajzát, olyat, a melyből szinte kiárad a mezők friss levegője, a rétek és az erdők kedves illata, a melyhez oly ritkán jutott.
Üdülni akart, nem merengeni, annál kevésbé javulni. Ennek a kívánságnak pedig Theocritus teljesen eleget tett éppen azzal az említett, egészséges realizmussal. a mellyel valamennyi követőjét felülmúlta s a melyet mi, a mai kor gyermekei, annál is inkább méltányolhatunk, mert éppen a mi korunkban lett a realizmus nemcsak az irodalomban, hanem egyéb művészetekben is uralkodóvá, úgy, hogy manapság semmitől sem irtózunk annyira, mint a hamis idealizálástól és semmiben sem gyönyörködünk úgy, mint a valóság hű képében. Annyi bizonyos, hogy Theocritus mindenik idilljében egyegy darab életet ad s már ez maga elegendő arra, hogy a költészet nagy mesterei közé számítsuk.

Vergilius úgy is, mint az alexandriai irány híve, úgy is, mint falun nevelkedett s a falusi élethez később is ragaszkodó ember, méltán tarthatott bizonyos szellemi rokonságot Theocritus-szal s így nem csoda, hogy első mesterének őt választotta. Ha tehát eclogáit méltatni akarjuk, először is az idill e megteremtőjével kell öt Összehasonlítanunk. De, hogy igazságosak lehessünk iránta, óvakodnunk kell attól, hogy valamennyi eclogáját egy kalap alá fogjuk és kivétel nélkül úgy tekintsük, mint Theocritus-utánzatokat.
Ha valahol, úgy itt van helye a pontos megkülönböztetésnek, mert az egyes eclogák úgy belső érték, mint költői önállóság tekintetében nagyon különböznek egymástól. Előre jelezzük tehát, hogy véleményünk szerint Vergilius tíz eclogája közt csak öt van olyan, a mely semmi egyéb Theocritus-utánzatnál, nevezetesen az időrendben legkorábbi négy ecloga, melyet a harmadik fejezetben tárgyaltunk, vagyis a második, harmadik, ötödik és hetedik számú, továbbá a későbbiek közül a nyolcadik, melyről az ötödik fejezetben szóltunk s már ott megjegyeztük, hogy a költő ez alkalommal csak a Pollio különös kívánságára tért vissza mesteréhez, a kinek hatása alól akkor már felszabadult.

Theocritushoz való viszonya azonban még ezekben az eclogákban sem mindenütt egyforma. A második és a harmadik eclogában még ugyanazt az eljárást követi, a melyet a régi római vígjátékírók követtek görög Mintáikkal szemben: ő is épp úgy alkalmazza a contaminatiót, mit egykor Plautus és Terentius.
A második idillnek, a hol Corydon panaszolja el reménytelen szerelmét Alexis iránt, egészben véve a Theocritus tizenegyedik idillje, mely a Cyclops szerelméről szól Galathea iránt, szolgált mintaképül, de tele van a görög mester egyéb műveiből, nevezetesen a harmadik, hatodik, hetedik és tizedik idillből vett reminiscentiákkal is.
A harmadik ecloga, Menalcas és Damoetas dalversenye, a maga egészében Theocritus ötödik idillje, a Komatas és Lakon dalversenye után készült, de egyes részleteket átvett az első, a negyedik és a nyolcadik idillből is. Tehát ebben a két egy korábbi művében mutat a római költő legkevesebb önállóságot.

Több már az eredetiség az Ötödik és a nyolcadik eclogában. Nevezetesen az ötödikben, a hol Mopsus a Daphnis halálát siratja, Menalcas pedig a Daphnis apotheosisát énekli meg, az egésznek a szerkezete és meséje a Vergilius saját találmánya és csak egy nagyobb részlet, a Daphnis haláláról szóló dal, van Theocritusból átvéve, mint a görög mester első idilljének jelentékenyen megrövidített átdolgozása.
A nyolcadik eclogában az egésznek a kerete, Damon és Alphesiboeus dalversenye, szintén a Vergilius önálló alkotása s csak a második dal, a bűbájos leány dala, a ki hűtlen kedvesét varázslattal hódítja vissza, készült Theocritus második idillje után.

Egy lépéssel tovább ment a költő a hetedik eclogában, a Corydon és Thyrsis dalversenyében. Míg ugyanis az ötödik és a nyolcadik eclogában egy-egy terjedelmes részletet, az egésznek csaknem felét Theocritustól kölcsönözte, itt már nemcsak az idill keretét és meséjét alkotta meg önállóan, hanem a dalverseny minden egyes részletét is úgy, hogy csak egyes elszórt versek emlékeztetnek a mesterre. Itt már azt is megtette, hogy az ecloga színhelyét görög földről, a hol a többi idill játszik, Italiába, és pedig éppen szülőföldjére, a Mincius partjára vitte át, de azt már elmulasztotta, hogy a szereplő személyeket a változott színtérhez alkalmazza és a Mincius partján árkádiai pásztorokat énekeltet.

De miért nem ment Vergilius, kérdezhetné talán valaki, még egy lépéssel tovább? Miért nem léptetett fel az itáliai színhelyen itáliai pásztorokat és miért nem használta fel idilljei megírásánál az itáliai népköltészet elemeit oly módon, a hogyan Theocritus a siciliai pásztorok dalait nemesített alakban átvitte az irodalomba? Szóval miért nem alkalmazta a Theocritus művészetét nemzeti tárgyra? Ezekre a kérdésekre a római költészet minden ismerője azt kénytelen felelni, hogy ilyen feladatra római költő egyáltalában nem vállalkozhatott, mert a római irodalom már az első műköltő, Livius Andronicus óta teljesen szakított a népies hagyománnyal s egészen a hellenismus karjaiba vetette magát.
Éppen a hellenismus hatása alatt a latin irodalmi nyelv csakhamar annyira eltért az élet és a nép nyelvétől s a költészet úgy a stílus, mint a külső forma tekintetében annyira elidegenedett a régi itáliai népköltészet formáitól, hogy a népies hagyományokhoz való visszatérés és egyáltalában a népies elemeknek a költészetben bármily alakban való érvényesítése lehetetlenné vált. Azt a roppant űrt, a mely a latin mű és népköltészet közt századokon keresztül tátongott, csak a későbbi keresztény vallásos költészet hidalta át, de ez is csak úgy, hogy teljesen elszakadt a klasszikus költészettől, eldobta magától a görög időmértékes metrikát és visszatért az itáliai népdalok egyszerűbb ritmikus formáihoz.

Vergilius tehát abban az öt idillben, a melyről idáig szóltunk, nem azokról az itáliai pásztorokról szól, akiket, mint falun felnőtt gyermek, bizonyára jól ismert, hanem a Theocritus pásztorait szerepelteti. Görög ezeknek a nevük, görögös a beszédjük és a gondolkozásuk. De Theocritus az élet után festett, Vergilius már csak Theocritus után. Azért nem is csoda, hogy ez eclogákban csupán azok a részletek mondhatók igazán sikerűiteknek, a hol a költő a tájak leírásával, az állat és a növényvilág rajzával foglalkozik, mert itt olyan tárgyakról szól, amelyeket mint falusi ember és a szabad természet nagy kedvelője jól ismert; de pásztorai már nem oly élettel teljes, tőről metszett alakok, mint a Theocrituséi, hanem csak halvány utánzatok. Nem elevenednek meg előttünk, nem tudnak igazi érdeklődést kelteni maguk iránt. Ennélfogva éppen abban, a mi Theocritus fő erőssége, a pásztorélet objektív festésében a latin költő messze elmarad mestere mögött s az élethüség és eredetiség hiányát nem pótolja nekünk nyelvének szépsége.
Ne feledjük végre azt sem, hogy Vergilius saját hibáján kívül meg volt fosztva a jellemesség egy oly eszközétől, a mely Theocritus leghatalmasabb fegyvere volt; mert a siciliai költő művészi módon használhatta föl a görög kardalköltészetben már irodalmivá lett dór nyelvjárást arra, hogy a szereplő személyek beszédeinek igazi népies zamatot adjon, míg Vergiliusnak a latin nyelv szegényebb voltánál fogva, mely az irodalomban dialektusokat nem ismert, előre le kellett mondania erről. És maga ez a latin irodalmi nyelv, államférfiak és hadvezérek, parancsoláshoz szokott urak nyelve, még a költészetben is sokkal patetikusabb és szónokiasabb volt, hogysem valóban népies tudott volna lenni.

A Vergilius pásztorai bizony éppen úgy beszélgetnek egymással, mint Róma legműveltebb fiai, a kik a főváros finom nyelvszokását tették a költészet minden nemében kötelezővé és kényes fülük a parasztosságot, a rusticitas-t még ott sem állhatta ki, a hol helyénvaló lett volna. Ilyen közönségnek nem is lehetett valódi pásztorokat mutatni be s így a Vergiliuséi sem a mezők és rétek igaz gyermekei, hanem csak afféle szalon-parasztok, a rococo-pásztorok méltó Ősei.
Valódi népies költeményt a római irodalom aranykorában, az irodalmi nyelv és ízlés akkori állapota mellett épp oly kevéssé írhatott Vergilius, a mint a hogy nem írhatott ilyet egyetlen francia költő sem a XVII. és a XVIII. században, vagyis mindaddig, míg az ízlés európai forradalma a klasszicizmus béklyóit szét nem törte.
Különben Vergilius csakhamar maga is belátta, hogy a pásztorélet realisztikus festésében mesterével semmikép sem versenyezhet. Ekkor egy merész újításra határozta el magát. Megtartotta ugyan az idill formáját, mert e műfaj sajátságos stílusában már teljesen otthonos volt, de célul azt tűzte ki, hogy saját élményeit foglalja bele az idill keretébe. Ezt látjuk az első és a kilencedik eclogában.

Az első ecloga színhelye Mantua környéke. Tityrus, a ki nyugodtan heverész a terebélyes bükkfa árnyékában és dalaiban kedves Amarvllisát énekli meg, maga Vergilius, a ki Octavianus kegyelméből visszakapta elkobzott jószágát és gond nélkül élhetett költészetének. Az az ifjú, a kit Rómában felkeresett s a ki megengedte neki, hogy nyáját ezentúl is a megszokott, kedves vidéken legeltesse, nem más, mint Octavianus, a kit a hálás pásztor ezentúl ugyanoly tiszteletben részesít, mint házi isteneit, mert csak neki köszönheti házi tűzhelyének épségben maradását. Ebben nyilvánul a költemény főcélja, a köteles hála lerovása Octavianus-szal szemben.
Meliboeus, a ki nyájával együtt szülőföldét elhagyni készül, a birtokaikból kiűzött mantuabeliek képviselője. Midőn saját szerencsétlen sorsát irigyen hasonlítja össze a Tityrus nyugalmas boldogságával, midőn elpanaszolja, hogy a régi lakosság, mely ezt a gyönyörű földet annyi szeretettel művelte, most szétszóródik a világ minden tája felé, kit Afrikába, kit Scythiába, kit Britanniába, a világ végére dob balvégzete s az eddig oly gonddal műveit szántóföldeket felveri a gaz az új tulajdonos, a durva katona kezén, ezzel bizonyára azt akarta elérni a költő, hogy a hatalmasok figyelmét felhívja az ártatlanul sújtottak bajára, a kikről szintén gondoskodni kell, hogy, ha már ősi földjeiket nem tarthatják meg, legalább más módon kapjanak némi kárpótlást. Itt tehát Vergilius úgy lép fel, mint szerencsétlen földiéinek szószólója.
Midőn pedig Meliboeus minden baj okát a belső villongásokban találja és világos célzással utal arra, hogy ilyen viszonyok közt minden békés és hasznos foglalkozás lehetetlenné válik, e szavakból is a költő hazafias intelme hangzik ki: figyelmeztetni akarja a rómaiakat, hogy valahára vessenek véget a polgárháborúknak, a melyek végveszélybe döntik az egész nemzetet.

Kifejezést ad végre annak a büszkeségnek is, a mely az itáliai embert a hatalmas főváros, Róma láttára eltöltötte, a Tityrus szavaiban. „Én, balga - úgymond Tityrus - azt hittem, hogy az a város, melyet Rómának neveznek, hasonló ehhez a mienkhez (t. i. Mantuához), a hova mi pásztorok gyakran hajtjuk be gyenge bárányainkat. Hiszen mindig azt láttam, hogy a kutyához hasonló a kölyke, a gödölye hasonlít az anyjához s így szoktam összevetni a kicsit a naggyal. De ez a város oly magasan emeli föl fejét a többi városok fölé, mint ahogy a ciprusfa kimagaslik a cserjék között".
A római hazafi lelkes örömének első költői kifejezését halljuk itt azon, hogy Róma immár az egész világ fővárosa lett, kapcsolatban azzal a gondolattal, hogy valamint Tityrusnak, úgy a birodalom minden lakójának Rómához, a közös anyához való ragaszkodásban kell keresnie üdvét.

A kilencedik eclogában Moeris pásztor, a ki éppen útban van Mantua felé, hogy új ura, valami jött-ment ember számára gödölyéket vigyen oda, nem más, mint Vergilius hú cselédje, a ki még mindig ragaszkodik a birtokaiból másodszor is elűzött régi gazdához; Menalcas, a kiről Moeris elbeszéli, hogy csaknem életét veszté a durva katonákkal való civakodásban, maga Vergilius. Azzal, hogy a Menalcas szerencsétlen sorsát Moerisszel elbeszélteti, fel akarta hívni a maga bajára befolyásos barátai, első sorban Alfenus Varus ügyeimét, azzal pedig, hogy Moeris és pajtása, Lycidas, miközben Mantua felé igyekeznek, a Menalcas, vagyis a Vergilius dalait éneklik el egymásnak, bizonyára azt kívánta jelezni költőnk, hogy ő, mint a Múzsák kedveltje, a kinek a verseit már a pásztorok is zengik, különös jogot formálhat a hatalmasok védelmére.
A költemények ugyan, mint Moeris keserűen mondja, épp oly tehetetlenek Mars fegyvereivel, mint a galambok a sassal szemben, de azért Mars fiainak is szentnek kell tartaniok az ihletett költő személyét, mert a halhatatlanságot csak ő biztosíthatja nekik. A hősök emlékét egyedül a költő óvhatja meg a feledéstől.

Ezekben az idillekben, az elsőben és a kilencedikben, néhány jelentéktelen reminiscentiát leszámítva, Vergilius már teljesen felszabadítja magát a mester hatása alól, a mennyiben, a mire Theocritusnál nincs példa, pásztorok álarca alatt következetesen keresztülvitt allegóriával saját élményeit és saját gondolatait adja elő. Ily módon az idillnek egy egészen új faját, az allegorikus idillt teremtette meg. Oly lépés volt ez, minőre addig a római irodalomban nem volt példa, mert a római költők egészen Vergiliusig megelégedtek azzal, ha valamely műfajt a maga változatlan alakjában elhódítottak a görögöktől.

Vergilius volt az első, a ki mélyreható módosítást mert tenni magán az átvett műfajon s ezzel példát mutatott az aranykor fiatalabb költőinek arra, hogy a görög műfajok művészi elsajátításában az eddiginél nagyobb önállóságot tanúsítsanak és a régi formákba új tartalmat önteni ne féljenek. Sőt, mi több, az a műfaj, amelyet megalkotott, világirodalmi jelentőségre is emelkedett; mert az újabb költők Petrarcától kezdve nem Theocritust, hanem a Vergilius allegorikus idilljeit utánozták első sorban, és hogy többet ne említsünk, a mi jó Faludink is az Ő tanítványa. Ami végre a műfaj esztétikai becsét illeti, ha elismerjük azt, hogy az ízléssel alkalmazott szimbolikának a költészetben bárhol helye van, nem szabad megütköznünk azon, hogy Vergilius a szimbolikát éppen az idillben alkalmazta, mert az bizonyos, hogy nagy művészettel tudta ebbe a formába öltöztetni a maga egyéni élményeinek jelképes leírását. Éppen napjainkban voltunk tanúi annak, hogy a nagy norvég költő, Ibsen, Ha mi holtak feltámadunk című drámájában a szereplő személyek álarca alatt a maga művészi élményeinek és költői egyénisége fejlődésének szimbolikus rajzát tárta az olvasó elé, bizonyára azért, mert annyira hozzászokott már a drámai formához, hogy szubjektív érzéseit és gondolatait is csak ebben a formában képes kifejezni.
Egészen hasonló ehhez a Vergilius eljárása, a ki, Theocritus hatása alatt, annyira beleélte magát az idill stílusába, hogy a szokott lírikus forma helyett az idill formáját választotta akkor is, a mikor magáról és a maga nevében akart szólni. Épp úgy, mint az első és kilencedik ecloga, külön csoportba foglalható össze a hatodik és a tizedik. Mind a kettőben barátját, Gallust, a jeles költőt magasztalja Vergilius és az idill formáját csak külső keretnek használja.
Így a hatodik eclogában az idillikus elem mindössze annyiban nyilvánul, hogy két pásztor, Chromis és Mnasylos meglepi az alvó Silenust és tréfás erőszakkal éneklésre kényszeríti, továbbá, hogy az ének végeztével, mivel már esteledni kezd, a pásztorok haza hajtják nyájaikat. Maga a költemény tulajdonképpeni magva, a Silenus éneke, oly mondákat foglal össze, a melyek már kívül esnek az idill szokott tárgykörén és az epikus költészet keretébe tartoznak.

Kifejtettük a negyedik fejezetben, hogy mindazok a mesék, a melyeket itt Silenus a világ és az emberi nem keletkezésén kezdve elbeszél, Gallusnak alexandriai minták után irt elbeszélő költeményeiből vannak merítve s az idillnek nincs is egyéb célja, mint hogy a Gallus költészetének visszhangja legyen. Varus, a kihez az idill intézve van, és mindazok, a kik a Gallus verseit ismerték és szerették, bizonyára nagy gyönyörűséggel olvasták ezt az eclogát, mert minden sora Gallusnak valamelyik szép helyét idézte vissza emlékezetükbe, de az elfogulatlan olvasó, a kit nem veszteget meg a Gallus iránt való személyes érdeklődés, mégis alapjában elhibázottnak kell, hogy ítélje az egész idillt.
Nincsen meg benne az, a mi nemcsak a költői, hanem egyáltalában minden művészi alkotásnak a lelke, az egység. Silenus dala ugyanis három különálló részből áll, a melyek közt nincsen semmiféle belső összefüggés: az első a görög mitológiának Hesiodus nyomán járó rövid foglalata a világ keletkezésétől a Phaeton mondájáig, a második Gallusnak költővé avatása a Helicon hegyén, a harmadik a Scylla és a Tereus bűnös szerelmének története. Ezt a három részt csak az a külső kapocs fűzi egymáshoz, hogy valamennyi a Gallus költeményeiből van merítve, s a ki ezt nem tudja, amint, hogy nem is tudták a magyarázók a legújabb időkig, az előtt érthetetlen chaos az egész idill.
Látszik, hogy a költő csak egy szűk baráti kör számára írta s megfeledkezett az olvasók nagy többségéről, a mely nem ismerhette annyira tövéről-hegyére a Gallus költészetét, mint Alfenus Varus vagy ő maga. Ez pedig olyan fogyatkozás, a melyet a stílus semmiféle szépsége nem pótolhat.

A tizedik eclogában az idillikus elem abban mutatkozik, hogy a költő a bevezetésben pásztornak tünteti föl magát, a ki Gallus szerelméről énekel, míg kecskéi körülte legelésznek, a végén pedig, midőn befejezi az éneket, hozzáteszi, hogy esteledni kezd és haza kell hajtania a kecskéket. Idillikus környezetben tünteti fel továbbá magát Gallust is, a kit juhok és pásztorok vesznek körül s a pásztorok istenei, Apollo, Silvanus és Pan részvéttel hallgatnak, miközben panaszát elzengi.
Már a költemény magva, a Gallus szerelmi dala, nem egyszerű pásztordal, nem azoknak a naiv szerelmes énekeknek az utánzása, a minőket Theocritus szőtt bele idilljeibe s a melyekben a siciliai pásztorok dalainak, tehát valódi népdaloknak adott nemesebb formát, hanem a Gallus szerelmi elégiáinak, az alexandriai finom művészet szabályai szerint készült s így minden népiességtől távol álló költeményeknek visszhangja. Mindazáltal ez az idill a maga nemében sokkal sikerültebb, mint a hasonló célból készült hatodik, mert megvan benne a hangulat egysége, s így zavartalan élvezettel olvashatják és minden részletében megérthetik azok is, a kik Gallus verseit nem ismerik.
Mindazokat a sajátságos motívumokat, a melyeket az ókori erotikus költők az elégiában a szerencsétlen szerelem leírásánál használni szoktak s a melyeket éppen Gallus honosított meg alexandriai minták nyomán a római költészetben, a menekülést a szabad természet ölébe, a sóvárgást a távollevő kedves után, a feledés hiábavaló keresését, a panaszt Ámor isten kegyetlensége ellen, a ki a sebzett szívű szerelmest a világ minden táján üldözi, oly ügyesen foglalta össze a költő a hűtlen Lycorist sirató dalban, melyet Gallus szájába ad, hogy ez a dal a mellett, hogy kivonatát adja Gallus egész szerelmi költészetének, maga is egységes elégiát alkot és bátran állítható az elégia mestereinek, Tibullusnak és Propertiusnak remekei mellé.

Láthatjuk mindezekből, hogy a hatodik és a tizedik ecloga se nem valódi idill, mert nem a pásztorok életét festi, mint a fentebb tárgyalt öt ecloga, se nem allegorikus idill, mert nincs benne semmi szimbolika, mint az elsőben és a kilencedikben, és hősét, Gallust, a maga neve alatt lépteti fel, hanem idillikus keretbe foglalt alkalmi költemény, a melyben az egésznek a magva az idilltől teljesen elütő mű-fajhoz tartozik. így a hatodikban a Silenus éneke három kis éposz, vagy, amint az alexandriai írók, a kik e műfajt különösen kedvelték, nevezni szokták, epyllion, egyesített kivonata; a tizedikben pedig a Gallus dala tökéletes szerelmi elégia. Ami végre a negyedik eclogát illeti, itt a költő már az idillikus keretet is teljesen mellőzte, mert érezte, hogy a nagyszerű tárgy semmikép sem illenék belé.
Ebben a bámulatos költeményben, midőn a boldog aranykor visszajöttét a Brundisiumi béke létrehozásában oly nagy érdemeket szerzett Pollio consulságához és fiának éppen akkor történt születéséhez fűzi, úgy lép fel, mint a polgárháborúktól elgyötört és egy békésebb, jobb idő után sóvárgó nép szószólója s annak a sejtelmes várakozásnak, a mely a népet e válságos években elfogta, oly szívhez szóló kifejezést tudott adni a Sibylla-féle jóslatok rejtélyesen magasztos nyelvén, hogy műve nemcsak a kortársakat ragadta el, a kik a benne kifejezésre jutott hangulatot közvetetlenül átérezték, hanem, mint a következés megmutatta, mély hatást tett később is mindazokra, a kik az emberiség nyomorúságát fájlalva hinni és remélni akartak egy jobb kor eljövetelében. Csak ez teszi érthetővé, hogy az egyházatyák nem átállottak a pogány költő verseibe a Megváltóra vonatkozó jövendölést magyarázni belé.

Ha már most eddigi fejtegetéseinkre visszatekintünk, világosan áll előttünk, hogy, ha Vergilius eclogáit helyesen akarjuk megítélni, óvakodnunk kell minden általánosítástól és pontosan meg kell különböztetnünk egymástól a gyűjtemény különnemű darabjait. Az egész gyűjteménynek a fele, öt ecloga, nevezetesen a második harmadik, ötödik, hetedik és nyolcadik, valódi idillek, a Theocritus pásztori költeményeinek több-kevesebb önállósággal való, de mindig halvány utánzatai, az első és a kilencedik ecloga allegorikus idillek, Vergilius eredeti alkotásai, melyekkel egészen új műfajt, a szimbolikus költészet egy sajátságos nemét teremtette meg, olyat, a mely utóbb polgárjogot szerzett magának nemcsak a római, hanem az egész világirodalomban s így kétségtelenül életre való alkotásnak bizonyult, a hatodik és a tizedik ecloga idillikus keretbe foglalt alkalmi költemények, és pedig az előbbi kevéssé sikerült, mert belső egység nélkül való epyllion-egyveleg, az utóbbi ellenben remek elégia, végre a tizedik ecloga fenséges költői jóslat, melynek az idill formájához semmi köze sincs és a mely bizonyára csak azért került az idillek közé, mert kis terjedelménél fogva nem volt alkalmas arra, hogy külön kiadvány alakjában lásson napvilágot.

Vergilius az eclogákban, amint már említettük, mint a római költészet alexandrin iskolájának, a Valerius Cato-féle iránynak folytatója lép fel. Ez iskola tagjai mindazokkal a műfajokkal foglalkoztak, a melyeket az alexandriai görög költők kedveltek: írtak epigrammákat, kisebb lírai költeményeket, elégiákat és epyllionokat, Nem volt azonban még a görögöktől elhódítva az a műfaj, melyben az alexandrinusok leginkább jeleskedtek, a melyben egyedül teremtettek valami újat s egyszersmind Esztétikailag becsest, az idill, a mennyiben Vergilius előtt e téren csak néhány jelentéktelen kísérlet történt.
A latin irodalomra nézve tehát az eclogák főjelentősége az, hogy Vergilius az idillt e költeményekben mutatta be először a római olvasóknak, és, mivel a római írók legfőbb törekvése és becsvágya azt volt, hogy átültessék a maguk irodalmába a görög költészet minden műfaját, az, a mit Vergilius tett, már magában véve elegendő volt arra, hogy a közfigyelmet reá terelje.

Felülmúlta azonban összes elődjeit a nyelv művészetében s ez volt az, a mivel hírnevét és tekintélyét egyszerre megalapító, mert a kifejezésnek az az eleganciája, a stílusnak az a minden archaikus nehézkességtől ment finomsága, a hexameternek a tartalom minden árnyalatához alkalmazkodó virtuóz kezelése egészen új volt a maga korában, s ha akadtak is a hagyományos formákhoz ragaszkodó ósdiak, mint a harmadik ecloga magyarázatánál már említett Bavius és Maevius, a kik a költő újításait nem értették, rajtok megbotránkoztak, sőt ki is gúnyolták, ez az ellenzék csakhamar elnémult a műértők tetszészaja mellett, a merész példa követőkre talált s így lett Vergilius már első, nyilvánosságra bocsátott könyvével a római irodalmi aranykor költői nyelvének megalapítója.

Annyi bizonyos, hogy Vergilius nemcsak jeles költőnek, hanem merész nyelvújítónak is tűnik föl már az eclogákban. Újításai nemcsak stilisztikai természetűek, hanem kiterjednek a syntaxisra és a szókincsre is. Látszik, hogy a költő szegényesnek találta a köztársaság-korabeli irodalom nyelvét s minden áron gazdagabbá és változatosabbá igyekezett tenni. Egész csomó, addig ismeretlen vagy legalább is szokatlan szóvonzatot használ, és ami a latin nyelvben különös nehézséggel járt, nem riadt vissza egészen új szók képzésétől sem. Ladewig az ő Vergilius-kiadásában nem kevesebb, mint hatvankét olyan szót sorol fel, a mely a latin irodalomban először az eclogákban fordul elő, köztük tizennyolc olyat, a mely minden valószínűség szerint a költő saját alkotása.

Ezek az újítások erős visszahatást keltettek a régibb irodalom kedvelői s az orthologus nyelvészek körében. Valami Cornificius a hordeum (árpa) szónak szokatlan többes számán akadt fenn, a melyet a költő az ötödik eclogában használt, és egy gúnyos versben e szavakkal támadta meg Vergiliust: „A ki árpákat mondott, attól elvárhatjuk, hogy búzákat is mondjon Valami Numitorius pedig Antibucolica cim alatt paródiában akarta nevetségessé tenni az első és a harmadik eclogát, és amint e paródiák reánk maradt töredékeiből kitűnik, ő is a nyelvbeli újításokon botránkozott meg.
Az első eclogában ugyanis Vergilius a tegmen szót, mely eredetileg ruhát vagy takarót jelentett, az árnyékot adó lombokra alkalmazza, midőn leírja, hogy Tityrus boldogan hűsöl a terebélyes bükkfa árnyékában, azaz, szó szerint való fordításban, a bükkfa takarója alatt ; ezt gúnyolta ki Numitorius, a ki paródiáját e szavakkal kezdi: „Tityrus, ha úgyis meleg a tógád, mire való a bükkfatakaró ?“

A harmadik ecloga első versében Menalcas pásztor így szólítja meg a juhokat őrző Damoetast: „Mondd meg nekem, Damoetas, kié ez a jószág? Talán a Meliboeusé?“ mire Damoetas így felel: „Nem, hanem Aegoné; a minap adta át nekem Aegon".

A feltűnő itt az, hogy a költő a cuius (kié?) névmásnak abban az időben már szokatlan semlegesét (cuum) használja, s ez indította Numitoriust arra, hogy az ecloga paródiáját így kezdje meg: „Mondd meg nekem, Damoetas, miféle jószág ez? Vájjon latin-e? - Nem, hanem a mi Aegonunk legelőjén szoktak így beszélni!“ Ebből világosan kitűnik, hogy az említett szóalakban a művelt latin nyelvben megengedhetetlen parasztosságot látott. Az ócsárlók kifogásai tehát nem annyira az eclogák tartalmára, mint inkább a nyelvbeli különösségekre vonatkoztak.

De a műértők nagy többsége máskép ítélt; ezeket éppen az új, eredeti költői nyelv bájolta el. Az író első nagy sikerét a hatodik eclogának köszönte, melyet Rómában válogatott közönség előtt maga olvasott fel, valószínűleg Asinius Pollio biztatására, mert, a mint említettük, ez a kitűnő férfiú volt az, a ki a nyilvános irodalmi felolvasások, az úgynevezett recitatiók divatját Rómában meghonosította.
A felolvasás oly tetszést aratott, hogy az eclogák csakhamar a színpadra kerültek, a hol énekesek zenekiséret mellett adták elő s így a legszélesebb körben ismeretesekké tették. Egy ily előadás alkalmával, midőn Vergilius is a színházban volt, történt, hogy a gyönyörű versektől elbájolt közönség felállással fejezte ki tiszteletét a szerző iránt, a mi a tiszteletnyilvánításnak olyan módja volt, a minőben csak Augustusi szokták részesíteni. Ezzel a nép is szentesítette a műértők ítéletét, ünnepiesen avatta Vergiliust a nemzet nagy költőjévé s Horatius már csak a közvélemény szavát tolmácsolta, midőn szatíráiban az eclogák verseinek kellemes lágyságát és nyelvük báját magasztalta. A fiatal író valóban meg lehetett elégedve első művei sikerével s a közönség elismeréséből erőt meríthetett nagyobb és ritka tehetségéhez méltóbb feladatokra.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei