logo

XXV Februarius AD

A negyedik, a nyolcadik és a tizedik Ecloga

A Lucius Antonius és Octavianus közt kitört polgárháború, a mely miatt, a mint láttuk, Vergiliusnak is szenvednie kellett, hamar véget ért. Octaviusnak sikerült ellenfelét Perusia városában, a melyről az egész hadjáratot perusiai háborúnak is szokás nevezni, körülzárni és a 40. év elején megadásra kényszeríteni. Később maga Marcus Antonius is visszajött keletről, hogy híveinek segítségére siessen és midőn Brundisiumnál kikötött, nagyon közel volt a polgárháború újból való kitörésének veszedelme. Szerencsére a két triumvir jó barátai, köztük Asinius Pollio is, kibékítették egymással a versenytársakat és így jött létre a 40. év július havában az úgynevezett Brundisiumi szövetség (foedus Brundisinum) melyet nagyon megerősített az a körülmény is, hogy Antonius, miután első felesége és rossz szelleme, Fulvia, meghalt, Octaviával, Octavianusnak minden női erénnyel ékeskedő nővérével kötött házasságot.
A triumvirek most újra megosztoztak a provinciákon: Octavianus a nyugati, Antonius a keleti tartományokat, Lepidus Afrikát kapta meg. Ezzel legalább Itáliában helyreállott a nyugalom s a sokat szenvedett szép félsziget lakói újra szabadon lélegzettek fel és remélni kezdtek a dolgok jobbra fordultában.
A közörömben teljes szívvel vett részt a mi szelíd lelkű költőnk is, a ki a brundisiumi egyezményben szebb idők hajnalát, az annyira óhajtott tartós béke előhírnökét látta. Öröme annál nagyobb volt, mert legkedvesebb barátja, Pollio, végre megkapta a neki még a második triumviratus megalakulása alkalmával kilátásba helyezett consulságot és mindjárt az egyezmény megkötése után elfoglalta a legmagasabb méltóságot, a melyet római polgár elérhetett. Ugyanekkor örvendetes esemény történt családjában: fia született, a ki a legkedvezőbb auspiciumok közt, a helyre állott béke idejében és atyjának consulsága alatt jött a világra. Ez a hármas öröm sarkalta a költőt arra, hogy megírja híres negyedik eclogáját, melyben Polliét, a consult ünnepli s az ő consulságához, valamint fia születéséhez fűzi a jobb idők beálltának, egy új aranykor eljövetelének reményét.

Ezt az eclogát, mely a legkülönfélébb magyarázatokra és a legkalandosabb feltevésekre adott alkalmat, egész terjedelmében lehetőleg hű és éppen azért prózai fordításban közöljük és sorról sorra magyarázzuk, hogy annál jobban meggyőzhessük az olvasót a magunk álláspontjának helyességéről. A költő az egész művet a következő, sokat ígérő bevezetéssel látta el:
„Síciliai Múzsák, immár magasztosabb éneket zengjünk! Nem mindenki gyönyörködik a cserjékben és az alacsony tamariszk-bokrokban; ha erdőkről éneklünk, legyenek az erdők a consulhoz méltók".

Előre jelzi tehát a költő, hogy ezúttal a pásztori költészetben - mert ezt jelentik a siciliai Múzsák, a siciliai Theocritus Múzsái - szokatlan, nagyszerű tárgyról akar szólni. Pollio consul lett s a consult már nem ünnepelheti egyszerű, Theocritus-féle pásztordallal (ezt jelképezik a cserjék és a tamariszk-bokrok), hanem a pásztordal formájába - ezt érti erdők alatt - fenséges tartalmat kell öntenie. A költemény tehát csak alakja tekintetében nevezhető idillnek, mert tartalma már kívül esik e műfaj megszokott tárgykörén.
„Elérkezett már a cumaei Sibyllától megjövendölt utolsó időszak; újra kezdődik a világ korszakainak hosszú sora. Visszatér már a Szűz, visszatér a Saturnus uralma; immár új nemzedék száll alá a magas égből".

A régiek a nagy világévet, mely sok ezer esztendőből állott, tíz kisebb korszakra vagy világhónapra osztották. Az első világhónapban Saturnus uralkodott s ez volt a mesés aranykor, az emberiség paradicsomi ártatlanságának és békés boldogságának ideje. A világhónapok haladtával következett be az ezüst-, a réz és végre a vaskor, a mely idő alatt az emberiség egyre bűnösebbé lett s a régi békét öldöklő harcok, a nyugalmas boldogságot a bűnök szülte nyomorúság váltották fel. Mint Vergilius egyik régi magyarázójánál olvassuk, egy Volcatius nevű haruspex már 44-ben megjósolta, hogy a Caesar halála után feltűnt üstökös a tizedik és utolsó világhónap beálltát jelenti, a mely után újra kezdődik a világév és így újra eljön az aranykor. Erre támaszkodva mondja Vergilius a Caesar apotheosisában, a melynek egyik töredékét a kilencedik eclogában láttuk, hogy a Caesar csillaga áldást hoz a földművelőkre, mint egy jobb, békésebb idő hírnöke.
Itt a költő a jóslatot a Sibyllaféle könyveknek tulajdonítja, a melyeket Rómában hivatalos oraculum gyanánt használtak s külön papi testület ügyelt fel őrizetükre. A Szűz, a ki visszatér, a szűz Astraeát, az Igazság istennőjét jelenti, a ki a vaskor beálltával az égiek közül utolsónak hagyta el a földet s most, az aranykor hajnalán, elsőnek tér vissza. Saturnus uralma nem egyéb, mint maga az aranykor Az új nemzedék az aranykori emberiség, a mely oly ártatlan és minden bűn nélkül való, mintha az égből szállott volna alá.

„Csak te légy kegyes a születendő fiú iránt, a ki alatt elpusztul a vaskor nemzedéke s az egész világon felnő az aranykori nemzedék, oh szűzi Lucina (Diana); hiszen immár a te testvéred, Apollo uralkodik. “á A születendő fiú, a kiben a költő az új, boldog korszak egész nemzedékét jelképezi, nem más, mint Asinius Gallus, a Pollio fia.
Asconius Pedianus, költőnk legrégibb életírója, a ki beszélt még olyan emberekkel, a kik Vergiliust személyesen ismerték, azt mondja, hogy magától Asinius Gallustól hallotta, hogy ezt az eclogát az ő tiszteletére írta a költő, vagyis őt értette a születendő fiú alatt. Ez oly hiteles tudósítás, melyet az egész ecloga magyarázatának alapjául fogadhatunk el.
A születendő fiú alatt azonban tulajdonkép már megszületett fiút kell értenünk, mert azt fel kell tennünk, hogy a költő ez eclogát az Örvendetes családi esemény után írta és jóslata csak afféle költői jóslat, a múltra vonatkozó jövendölés (vaticinium ex eventii); hiszen, ha véletlenül fiú helyett leány születik, értelmetlenné vált volna egész jövendölése. Zucindi, a szülő asszonyok védő istenségét, itt Dianával azonosítja a költő s hozzá fohászkodik, hogy a fiú szerencsésen jöjjön a világra. Apollo az utolsó, a tizedik világhónapnak az uralkodó istene; a költő tehát az ő uralmának említésével azt jelzi, hogy még tart a világév utolsó hónapja, mely után már közvetlenül következik az új világév első hónapja, az új aranykor.

„Tehát ez a dicső időszak a te consulságod alatt áll be, oh Pollio, és újra kezdődnek a nagy világhónapok. A te vezérleted alatt, ha meg is maradtak még bűneink némi nyomai, el fognak enyészni és megszabadul a föld az örökös félelemtől.”

A gyermek születése jelzi az utolsó világhónap végét, az aranykor beálltát és ez Pollio consulsága alatt következik be. Ebből világosan kitűnik, hogy Asinius Gallus csakugyan a Pollio consulságának évében született. A bűnök tulajdonkép a vaskor nemzedékének bűnei; de itt a költő vaskor alatt bizonyára a polgárháborúk korát, a bűnök alatt a rómaiak testvérharcát érti, a mely rettegésben tartotta az egész világot. A polgárháborúknak a Brundisiumi béke vetett véget, a melynek létrehozásában nagy része volt Polliénak s igy méltán mondhatta róla a költő, hogy az ő vezérlete alatt szabadul meg az emberiség a bűnöktől s az egész világ a félelemtől.

„Ő neki isteni élet jut majd osztályrészül; látni fogja az istenek társaságában a herosokat s maga is ezek társaságához fog tartozni s atyjától örökölt erényeivel kormányozza a megbékélt világot”

Itt a költő ismét a születendő fiúról beszél. Poétái hyperbolával azt jósolja róla, hogy ez a fiú olyan nagy tetteket fog véghez vinni, mint egykor Hercules s a többi herosok, és csakúgy, mint ezek, az istenek közé fog jutni az Olympusra. Antik felfogás szerint bátran mondhatott ilyet a Pollio fiáról, mert a görög mitológia tanúsága szerint akárhány halandót emeltek fel érdemei az istenek közé és mert alább külön is említi, hogy mire ez a gyermek ifjúvá serdül, egy újabb heroikus kor következik be, hasonló a régi harcok korához (1. 34-36. vs.).
De azon már a legtöbb magyarázó fennakadt, hogy miképp helyezhette kilátásba a költő Pollio fiának a világ kormányzását, a melyre ekkor már Octavianus tartott számot. Pedig ebben sincs semmi lehetetlenség. Én ezeket a szavakat: „Atyjától örökölt erényeivel fogja kormányozni a világot, úgy értelmezem: „A fiú épp úgy, mint atyja, Pollio, consul lesz és ezt a hivatalt atyjához méltó módon fogja betölteni “. Gondoljunk csak arra, hogy a rómaiak szerették a föld kerekségével azonosítani birodalmukat és hogy jogilag a triumvirek alatt is a consul volt a köztársaság első tisztviselője.
A római consul tehát némi nagyítással még mindig elmondhatta magáról, hogy a világot kormányozza. A megbékélt világ ismét az aranykorra utal, a mely, mint az alábbiakból ki fog tűnni, csak akkor lesz teljessé, mikor a fiú férfiúvá érik s így eléri a consuli életkort. A költő e jóslata különben tényleg valóra vált, mert Asinius Gallus később csakugyan consullá lett.

„De neked, oh fiú, első ajándék gyanánt kúszó borostyánt nárdus-szal együtt és indiai vízirózsát mosolygó acanthus-szal vegyesen nagy bőségben fog teremni a föld minden művelés nélkül. A kecskék maguktól térnek haza tejtől duzzadó tögygyel s a nyájak nem félnek a nagy oroszlánoktól. Még bölcsőd is kedves virágokat fog neked hajtani. Eltűnik a föld színéről a mérges kígyó és a csalóka, mérges fű; mindenütt megterem az assyriai balzsam.”

Az aranykor nem áll be egyszerre, minden átmenet nélkül, hanem fokozatosan, egymás után mutatkoznak azok a jelenségek, a melyeket a régi költők mint ama boldog őskor jellemző vonásait írtak le. A születendő fiú gyermekkorában a föld már minden művelés nélkül megtermi a legritkább virágokat, a melyek addig csak a leggondosabb ápolás mellett tenyésztek; a nyájakat nem kell többé őrizni senkinek s a ragadozó állatok elveszítik vérengző természetüket. A mérges kígyók és a mérges növények végkép eltűnnek a föld színéről.

„De midőn már a hősök dicsőségét és atyád tetteit olvasni kezded és fel tudod fogni, mi az erény, lassanként puha kalásztól kezd szőkülni a mező, a vad tövisbokrokon piros szőlőfürt függ és a kemény tölgyfák harmatos mézet izzadnak"?

Tehát, mire a gyermekből ifjú lesz s arra gondolhat, hogy atyja, Pollio, nyomdokaiba lépjen, egyre jobban mutatkoznak az aranykor áldásai. A föld immár nemcsak virágokat, hanem gabonát és szőlőt is Önként terem s mézhez is minden fáradság nélkül jutnak az emberek.

„De megmaradnak még a régi bűnnek némi nyomai, a melyek arra késztetik az embereket, hogy hajóikkal a tengerre szánjanak, a városokat falakkal vegyék körül s a földbe barázdákat hasítsanak. Egy új Tiphys születik akkor és új Argó fogja szállítani a válogatott hősöket; lesznek újabb háborúk is és a nagy Achilles újra Trója ellen indul.”

Az aranykor tehát még mindig nem teljes, mert az emberekből még nem veszett ki egészen a régi bűn, a kapzsiság és a harcias szellem. Egy újabb heroikus kor lesz ez, hasonló az ősi herosok korához, a kiket már Hesiodus, a régi görög költő, úgy jellemzett, mint a vaskorinál jobb, de az aranykorinál roszszabb nemzedéket. Olyan nagyszerű dolgokat fognak véghez vinni ekkor az emberek, a minő volt az argonauták útja - erre céloz Tiphysnek, az Argó hajó kormányosának említése is - vagy a trójai háború. A Pollio fiának tehát lesz alkalma nagy tettekkel tüntetni ki magát s a régi herosok módjára feljutni az Olympusra. Ezért mondta a költő már a 15-17. versben, hogy a fiú egykor az istenek és herosok társaságába fog kerülni.

„Ezután, mikor már férfiúvá érlelt téged haladó korod, ott hagyja a tengert a hajós és a hajó nem cseréli ki többé az árukat; minden föld megterem mindent. Nem szenved többé a föld a kapától, se a szőlőtő a sarlótól, az izmos szántóvető is leveszi az igát az ökör nyakáról. Nem fog többé a gyapjú hazug színekben tarkáim, hanem maga a kos visel a réten gyönyörű bíborpiros vagy sáfrányszínű gyapjút; magától festi meg a skarlátvörös sandyx a legelő bárányokat”

Mire a gyermekből férfiú lesz, beáll az aranykor teljessége. Most már nemcsak földművelésre nem lesz szükség, hanem kereskedésre sem, mert a föld minden részén megterem mindenféle termék, sőt még azokat a fényűzési cikkeket is, a melyeket addig csak nagy fáradsággal és költséggel lehetett megszerezni, készen adja az embereknek a természet.

„Ily korszakokat fussatok át! így szóltak orsóikhoz a Párkák, a kik egyetértőén fonják a végzet változhatatlan fonalát. Rajta hát, kezdd meg fényes pályafutásodat, - eljön már az ideje - istenek kedves ivadéka, Juppiternek nagy gyarapodása! Nézd, hogy rezdül meg a világ boltozata, a föld, a tenger és a magas ég, nézd, hogy örvend a mindenség az eljövendő időnek"

Itt a költő a világhónapoknak már említett egymásutánját úgy tünteti föl, mint változhatatlan határozatát a végzetnek, a melyet a Párkák személyesítenek meg. Fényes pálya vár a végzet szerint a Pollio fiára, a kit a költő, mint az új heros-kor gyermekét nevez istenek sarjadékának, követve a Hesiodus példáját, a ki ama régi herosokat, a kik Vergilius szerint most újra feltámadnak, isteni ivadéknak1 nevezte, mert a görög mitológia szerint mindnyájan közelebbi vagy távolabbi rokonságban voltak az istenekkel. Ez a kifejezés:
Juppitemek nagy gyarapodása nem egyéb, mint szó szerint való fordítása a latin magnum Jovis incrementum-nak, a melyet mások így fordítottak: Juppiternek nagy ivadéka, én azonban ragaszkodva az incrementum szó eredeti értelméhez, az említett fordítást találtam leghelyesebbnek, mert kétségtelennek tartom, hogy a költő a Pollio fiát nem akarta úgy feltüntetni, mint a Juppiter ivadékát, hanem mint herost, a ki idővel az istenek közé jut és szaporítani fogja a Juppiter háza népének, az Olympus lakóinak számát. Ez a heros pedig éppen akkor kezdi meg földi pályafutását, mikor az eljövendő aranykor reményében megrezdül örömében a mindenség.

„Bár nékem oly hosszú élet jutna osztályrészül és vénségemben annyi ihletein, hogy méltóképen énekelhessem meg a te tetteidet. Nem győzne le akkor engem dalaival se a thraciai Orpheus, se Linus, habár amazt anyja, ezt atyja támogatná: Orpheust Calliope, Linust a szép Apollo. Sőt maga Pan is, még ha arkadiai bírák előtt versenyezne is vélem, maga Pan is elismerné az arkadiai bírák ítélete szerint, hogy én legyőztem őt“.

A költő itt olyan hosszú életet kíván magának, hogy megérhesse a születendő gyermek férfikorát, mert szeretné nemcsak Polliónak, hanem a Pollio fiának dicsőségét is megénekelni. Nem győznék őt le akkor az őskor isteni eredetű énekesei, Orpheus és Linus, sőt még Pan istennel magával is felvenné a versenyt arkadiai bírák előtt, noha Pan éppen Árkádiának volt legfőbb istensége.

„Rajta hát, kis fiú, mosolygásáról ismerd fel anyádat: hiszen anyádnak hosszú szenvedést hozott a tíz hónap. Rajta hát, kis fiú: a kire nem mosolyogtak szülői, azzal se asztalát isten, se ágyát istennő nem tartotta érdemesnek megosztani".

Ezzel a kedves befejezéssel a költő azt akarta mondani, hogy csak az viheti nagyra, a ki gyermekkorában érezte a szülői szeretet melegét, a kinek szerető gondos szülei vannak. Itt tehát a szülőknek, Polliónak és nejének bókol, arra utalva, hogy az ő nevelésüknek lesz legnagyobb része az újszülött jövendő nagyságában. Az egész költemény természetesen csak úgy érthető meg, ha feltesszük, hogy a római nép között ebben az időben az a hit terjedt el, hogy a polgárháborúk szörnyűségei után végre valahára békésebb és boldogabb időnek, egy új aranykornak kell bekövetkeznie.
A költő tehát, midőn ezt megjósolta, úgy léphetett fel, mint a nép reményének tolmácsa. Ezt a reményt fejezte ki a Volcatius haruspex már említett jóslata, melyet a Caesar halála után feltűnt üstököshöz fűzött s a melyről bizonyára Vergiliusnak is volt tudomása. Abból pedig, hogy a cumaei Sibyllára hivatkozik, mint a jóslat forrására, azt kell következtetnünk, hogy a Rómában külön papi testület felügyelete alatt őrzött Sibylla-féle könyvekben volt egy olyan jóslat, a mely az új aranykor eljövetelét hirdette. De nagyon valószínű, hogy ismerte azokat a jámbor csalással Sibyllának tulajdonított jövendöléseket is, a melyeket az alexandriai elgörögösödött zsidók gyártottak görög hexameterekben s a melyekben számtalan változatban ismétlődik az az eszme, hogy egy új, boldogabb korszaknak kell bekövetkeznie.

A zsidó szerzők természetesen e boldog idő alatt az Isten országának, a várva várt Messiásnak eljövetelét értették, de hogy ez eszmét a pogányokkal is megkedveltessék, ennek a kornak a boldogságát ugyanazokkal a vonásokkal rajzolták, a melyeket a pogány költők használtak az aranykor leírásában s így a görögök és a rómaiak a maguk mitológiájának megfelelőleg a Saturnus uralmának visszatértét láthatták benne. Hogy ennek az ál-Sibyllának a jóslatai ismeretesek lehettek Rómában, azt nagyon való-színűvé teszi az a körülmény, hogy ott ebben az időben már nagy számmal laktak zsidók, a kik ekkor még nem éltek abban az elzárkozottságban, a melyet később főleg Jeruzsálem elpusztításának rettenetes katasztrófája idézett elő, sőt ellenkezőleg sűrűn érintkeztek a pogányokkal és köztök jelentékeny térítői működést fejtettek ki.
Nem lehetetlen tehát, hogy ők, a kik Julius Caesarban jótevőjüket tisztelték és gyászuknak halála után megható módon adtak kifejezést, ragaszkodtak utódához, Octavianushoz is és azt a hitet, hogy alatta boldogabb időszak fog bekövetkezni, megerősítették az ál-Sibylla jóslataira való hivatkozással. Mindenesetre feltűnő, hogy ezeknek a Sibyllaféle oraculumoknak reánk maradt gyűjteményében, és pedig a gyűjteménynek éppen abban a részében, a mely kétségtelenül a Kr. e. második századból való és alexandriai zsidó szerzőtől származik, találunk olyan helyeket, a hol az eljövendő aranykor leírása szembeszökő megegyezést mutat Vergiliusnak ezzel az eclogájával.
Azt kell hinnünk, hogy költőnk ezeket az oraculumokat vagy legalább az ál-Sibylla jóslatainak ezekhez hasonló változatait ismerte. Különben, hogy a belső villongásoktól Marius és Sulla óta úgyszólván folytonosan sanyargatott római népnél ezek az eszmék élénk visszhangra találtak és mindnyájan szívesen hittek abban, hogy egy jobb kornak kell eljönnie annyi szerencsétlenség után, az nagyon természetesnek látszik.

De önként kínálkozik a negyedik eclogával való összehasonlításra Horatius tizenhatodik epodusa is. Horatius, miután Brutus seregében Philippinél harcolt és mint a legyőzött párt híve, itáliai birtokát éppen ama földosztás következtében, a melytől Vergilius is annyit szenvedett, elvesztette, sorsába csakhamar beletörődött, Rómába visszatért és politikai ideáljainak bukásával szemben azzal vigasztalta magát, hogy, ha a szabadság el is veszett, legalább a béke helyreállt.

Ekkor tört ki a perusiai háború s borzasztó kiábrándulás érte azokat a jó hazafiakat, a kik Antoniustól és Octavianustól azt várták, hogy Philippi után valahára békét szereznek az elgyötört világnak. Sőt a helyzet még rosszabb volt, mint a philippi-i harcok idejében, mert a polgárháború most már Italia szentelt földét dúlta fel. Ennek a háborúnak a kétségbeejtő hatását tükrözi vissza Horatius említett költeménye. A második nemzedéket pusztítja immár a polgárharc, így kezdi a költő, és Róma, melyet egy Hannibal sem pusztíthatott el, saját fiai kezétől dől meg.
Barbárok és vadállatok prédája lesz az a tér, a hol egykor a világ fővárosa állott. Azt tanácsolja tehát a jobbaknak, hagyják ott a vérrel fertőzött Rómát és költözzenek el a távol nyugatra, az Óceán közepén fekvő boldog szigetekre, a melyekről a költők annyit meséltek. Ott a föld szántatlanúl termi a gabonát, a tőke minden művelés nélkül a szőlőt, méz folyik a tölgyfából, a kecskék maguktól térnek haza a legelőről duzzadt tőgyei, nincs ott ragadozó állat, nincsen mérges kígyó. Csak ott található fel még az aranykor boldogsága.
Az egyezés oly szembeszökő, sőt, mi több, az ecloga egyik helyén oly erős reminiscentiát találunk az epodusra, hogy ki merjük mondani azt a szerény gyanításunkat, mely szerint Vergilius ismerte volna a Horatius költeményét s a magáét úgy írta volna meg, mint az epodus párját.

Az a keserű csalódás, mely a római népet a perusiai háború kitörésével érte, arra indította Horatiusi, hogy a sokaktól megjósolt aranykor visszatértét többé ne Rómában, hanem a mesés boldog szigeteken várja, a miben bizonyára irónia rejlik, mert a költő ezzel azt akarta mondani, hogy, míg Róma Róma lesz, a polgárháborúk nem szűnnek meg s az aranykor eszméje csak kedves utópia. De a háború csakhamar szerencsés véget ért s minden jel arra mutatott, hogy valahára eljött a tartós béke ideje.
Vergiliusnak most eszébe jutott a Volcatius jóslata, fülébe csengtek a Sibylla-féle oraculumok rejtélyes szavai, visszaemlékezett Horatius kétségbeejtő nyilatkozatára s ezek együttes hatása alatt írta költeményét, a melyben bizalommal hirdeti, hogy a várva várt aranykor csakugyan eljön és Pollio, a brundisiumi béke létrehozója, az a gondviselésszerű férfiú, a ki consulságával az új korszakot inaugurálja.

Hogy a költő Polliénak ily nagy hivatást tulajdonit, azon nem csodálkozhatunk. Hiszen ő a jó barát mintaképe volt, a ki barátairól minden szépet és nagyot szívesen elhitt. De Octavianus se volt még az, a mi az actiumi csata után lett: huszonhárom esztendős fiatal ember volt, a kinek a proscriptiók alkalmával elkövetett kegyetlenségei még friss emlékezetben éltek s uralkodói erényeit kitüntetni még nem volt ideje.
Az uralmon két triumvir-társával s azonfelül még Sextus Pompeius-szal is kellett osztoznia és a philippi-i győzelemben sem az övé volt az oroszlánrész, hanem Antoniusé, a kit ekkor még nem tett tönkre Cleopatra. Az Octavianus nagysága tehát még nem homályosítja el annyira Polliét, mint később és Vergilius bátran remélhette, hogy barátja mint consulviselt ember még fontosabb szerepet fog vinni s még nagyobb érdemeket szerezni, mint megelőzőleg.

Igaz, hogy az eclogában sehol sincs határozottan megmondva, hogy a születendő fiú a Pollio fia, de ez azért van, mert a költő készakarva homályos akart lenni s utánozta a jósversek szokott rejtélyes stílusát. Minthogy azonban az egészet a Pollio tiszteletére írta, csakis reá mint apára vonatkozhatnak azok a szavak, a hol erről a fiúról azt mondja, hogy apjától örökölt erényeivel kormányozza majd a világot és hogy ifjú korában az atyja tetteit veszi mintaképül.
Végre az anyára való célzás sem illethet mást, mint a Pollio feleségét. A gyermekre pazarolt magasztalások sem fognak előttünk oly szerteleneknek tűnni fel, ha az eclogát úgy magyarázzuk, hogy az allegorizálni szerető költő a Pollio fiában, a helyre állott béke idejének első szülöttében, az egész, szerencsésebb korban született nemzedéket akarta jelképezni, a melyet Pollionak s Kóma egyéb vezérférfiainak, különösen a birodalom javára egymással kibékült triumvireknek vállvetett törekvései jobbá, boldogabbá s így az istenekhez hasonlóbbá fognak tenni annál a régi nemzedéknél, a mely polgárvérrel volt kénytelen magát megfertőztetni.

Különben a költemény a legtágabb értelemben sem nevezhető idillnek és nyelve sem idillikus, hanem heroikus jellegű, mintegy első kísérlete a költőnek az epikus stílus terén. Verselése is elüt a többi idillekétől: a negyedik láb végén álló metszet, az úgynevezett caesura bucolica, az idillikus hexameter legjellemzőbb sajátossága, teljesen hiányzik.
Azzal a leghitelesebb ókori tanúságon nyugvó magyarázattal szemben, a melyhez mi is csatlakoztunk, nem állhatnak meg a hagyománytól eltérő magyarázók kísérletei. Azok, a kik a születendő fiúban nem akarnak élő személyt, hanem csak az új nemzedéknek vagy magának az aranykornak jelképét látni, nem tudják megfejteni az eclogának a fiú atyjára és anyjára vonatkozó helyeit. Akik a Brundisiumi béke allegóriáját keresik benne, nem gondolják meg, hogy a békét mint gyermeket, ifjat és férfit nem tüntethette volna fel a költő. A kik az istenné lett Romulus vagy Bacchus fiának fogják fel, elfeledkeznek arról, hogy ez esetben csak kellene valami célzásnak lenni a költeményben amaz istenségek valamelyikére; már pedig ilyet ők sem tudtak felfedezni.

Teljesen elhibázottak azoknak a kísérletei is, a kik az eclogát erőnek erejével Octavianus-szal akarják kapcsolatba hozni, a kire a leghalványabb célzást sem teszi a költő. Sőt voltak olyanok is, a kik a fiúban azt a gyermeket vélték felfedezhetni, a ki Marcellusnak, Augustus nővére fiának s kiszemelt utódának, és Júliának, Augustus leányának házasságából fog származni. De ez a házasság Kr. e. 25-ben jött létre, a Pollio consulsága pedig a Kr. e. 40. évre esik s így ez a föltevés valóságos képtelenség.
De legérdekesebb az a magyarázat, a melyet a keresztény egyházatyák, főleg Eusebius, Lactantius és Augustinus, adtak ez eclogának. Ok észrevették azt a hasonlóságot, a mely az ál-Sibylla-féle jóslatok és a negyedik ecloga közt mutatkozik, és valamint a Sibylla verseit, úgy ezt a költeményt is Krisztusra vonatkoztatták és Vergiliust megtették a kereszténység prófétájának, annál is inkább, mert az az időpont, midőn ez eclogáját írta, nem volt már messze a Megváltó születésétől.
E hit alapján lett Vergilius a keresztények népszerű költője s innen ered az a nagy tisztelet, melyben az egész középkoron át részesült. így került bele a Dante Isteni színjátékába is. E magyarázat szerint a születendő gyermek maga Jézus Krisztus, az aranykor az Isten országa. Megerősítették ezt az ecloga némely rejtélyeseknek látszó kifejezései, mert mi sem volt könnyebb, mint a 6. versben említett Szüzet, a boldogságos szűzre, a 7. versben az égből leszálló új ivadékot az Isten fiára, a 13. és 14. versben azt a bűnt, a mely az egész világot rettegésben tartja, az eredendő bűnre,3 a 24. versben a kígyó vesztét a paradicsomi kígyóra1 vonatkoztatni. És az egyházatyáknak ez a magyarázata nem is minden alap nélkül való.

Vergilius itt annak a sajátságos lelki állapotnak adott megkapó kifejezést, a mely az antik világ népei, a római birodalom sanyargatott alattvalói közt ebben az időben általános volt; valami sejtelmes várakozás, valami fájó epedés fogta el az embereket egy jobb, szelídebb, békésebb idő után, a mely egyelőre fantasztikus jóslatokban keresett vigasztalást, és éppen ez a közhangulat volt az, a mely előkészítette az emberiséget amaz örvendetes híradásnak, az Evangéliumnak, a szeretet tanításának és a béke fejedelmének befogadására.
Sőt azt is elmondhatjuk, hogy jóslata szó szerint teljesült. Hiszen ő arra az időre helyezte kilátásba az aranykor teljességét, mikor a gyermek férfiúvá serdül, már pedig akkor, midőn a Pollio fia elérte a férfikort, keresztény felfogás szerint is bekövetkezett az idők teljessége: megszületett Jézus Krisztus, az emberi nem Megváltója.

Ugyancsak a Pollio tiszteletére írta a költő a nyolcadik eclogát, a melynek bevezetésében elmondja, hogy két pásztor, Damon és Alphesiboeus, dalversenyét akarja előadni; ezek a dalok még a hiúzokat is megbűvölték s a folyók, hogy hallgathassák, meglassították folyásukat. (1-5. vs.)

Ezután Pollióhoz fordul a költő, a ki most nincs ugyan Rómában, de már útban van a város felé, vagy Észak-Italián, vagy az illyr tengeren keresztül. Kételkedve kérdezi önmagától, vájjon lesz-e olyan idő, a mikor képes lesz méltóan megénekelni e nagy férfiú tetteit, a ki mint költő is örök dicsőséget szerzett magának egy Sophocleshez méltó tragédiáival. Addig is e dalokkal kedveskedik neki, a melyek írásába az Ö biztatására fogott bele; ezzel a szerény ajándékkal tiszteli meg Polliét diadala alkalmából (6 -13. vs.)

Következik a Damon dala. Egy szerencsétlen pásztor Önti ki ebben szíve keserűségét. Már gyermekkora óta szereti a szép Nysát s a hűtlen most a Mopsus felesége lesz. Keserűen fakad ki Amor, a legkegyetlenebb istenség ellen s kétségbeesésében végre elhatározza, hogy a sziklák tetejéről a tengerbe veti magát. (14-61. vs.)

Erre a dalra Alphesiboeus felel. Dalában egy leány szólal meg, a kit szeretője, Daphnis, elhagyott. A leány azonban ért a bűbájosság mesterségéhez, szolgálója segítségével oltárt állít fel s rajta varázsló szertartásokat végez, hogy a hűtlent magához visszacsalja, a mi végre sikerül is neki. (62 - 108. vs.)

A költő ezt az eclogát akkor írta, a mikor Pollio már legyőzte Illyriában a parthinusok harcias néptörzsét, de Italiába még nem tért vissza. Mivel Pollio Rómában a 39. év október havában tartotta meg diadalmenetét a parthinusokon aratott győzelem emlékére, az ecloga mindenesetre ez időpont előtt keletkezett. Az ajánlás különben az ecloga tartalmával semmikép sem függ össze.
Maga az ecloga tulajdonkép csak két dalból áll, az egyik a szerencsétlen szerelmes, a másik a bűbájos leány dala. Mindegyik dal strófákra oszlik s az idillköltészet egy oly sajátosságát tünteti fel, a mely Vergiliusnál másutt nem fordul elő, a refraint (versus intercalaris).

Mind a két dal visszatérést jelez a költő régi szerelméhez, Theocritushoz. De míg az első dal, a szerencsétlen szerelmes éneke, egészben véve önálló s csak néhány reminiscentia mutatja a görög mester hatását, már a második dal, a bűbájos leány éneke, szoros utánzása és sok helyt fordítása annak a híres varázséneknek, a mely Theocritus második, Varázslónők cím alatt ismeretes idilljének első felét teszi. Miért tért vissza a költő az utánzáshoz, miután mesterétől egészen függetlenítette magát, mutatja az ajánlás, a hol határozottan megmondja, hogy az idillbe foglalt két dalt a Pollio felszólítására írta, sőt arra is céloz, hogy ez lesz utolsó idillje.
Úgy látszik tehát, hogy a költő már ekkor fel akart hagyni az idillírással, de Pollio, a ki őt egykor mint kezdőt a Theocritus utánzására buzdította, arra kérte, hogy mintegy búcsúképen, mielőtt a bukolikus költészettel végkép felhagyna, dolgozza még át a mester leghíresebb idilljeinek egyikét, a Varázslónőket. Éppen e személyes oknál fogva ajánlotta azután a költő a már kész munkát neki. De még egyszer és utoljára visszatért az idyllíráshoz a tizedik eclogában egy másik barátja, a hatodik eclogából már ismeretes Cornelius Gallus kedvéért.

A bevezetésben arra kéri a pásztordal Múzsáját, hogy csak még ezt az utolsó munkát engedje meg neki. Gallus kívánságára kell egy rövid költeményt írnia, de olyat, a melyet Lycoris, a Gallus hűtlen szeretője is olvasson. Már pedig Gallustól, a költőtől ki tagadhatna meg költeményt ? Ez az ének a Gallus szerencsétlen szerelméről fog szólni. A költő különben úgy tünteti föl magát, mint pásztort, a ki, miközben dalát elzengi, a közelben legelésző kecskékre is ügyel. (1-8. vs.)

Midőn Gallust szerencsétlen szerelme gyötörte, még a cserjék, a fák, sőt a sziklák is siratták őt. Köréje gyűltek a juhok] és a pásztorok, hogy részvétüket kifejezzék. Végre eljöttek a pásztorok istenségei, Apollo, Silvanus és Pan is, a kik közül Apollo arra intette, hogy ne törődjék Lycoris-szal, a ki most a zord éjszakon, durva katonák táborában mással éli világát, Pan pedig figyelmeztette, hogy Ámor istent könnyekkel meglágyítani nem lehet. (9-30. vs.)
Most Gallus veszi át a szót.
Nagy vigasztalására szolgál, úgymond, bánatában, hogy egykor még az arkadiai pásztorok is az ő szerelméről fognak énekelni. Bár ő is pásztornak született volna; akkor boldog életet élhetne kedves Phyllise vagy Amyntasa, oldalán. Mily szívesen lenne most is a rétek és az erdők lakója, ha Lycoris osztaná meg vele ezt az egyszerű életet. De ö a durva Mars szolgálatában fegyverek és ellenség közt kénytelen élni s ez alatt Lycoris túl az Alpeseken a Rajna hideg vidékét látogatja meg.
Vigasztalást az erdőkben keres, hol pásztorsípon zengi el szerelmi elégiáit és a fák kérgébe vési a kedves nevét. Majd vadászni indul, hogy baját elfeledje, de ez sem enyhíti szenvedését. Belátja, hogy a világ akármely tájára kerülne, akár a hideg éjszakot, akár a forró déli tájat keresné fel, mindenüvé elkísérné szerelme. Mindent legyőz Ámor isten, neki is meg kell hát hajolnia Ámor hatalma előtt. (31-69. vs.)

A költő végül barátságos érzelmeit fejezi ki Gallus iránt, a kit napról-napra jobban szeret. De elég már az énekből, mert eljött az est cs haza kell hajtani a kecskéket. (70-77. vs.)
Ez az ecloga tökéletes párja a hatodiknak, mert ott is, itt is Gallust mint költőt dicsőíti Vergilius, azzal a különbséggel, hogy, míg a hatodikban azoknak a fordításoknak szólt a magasztalás, melyekben Gallus az alexandriai tudós görög költők mitikus tartalmú műveit ültette át latin nyelvre, itt az ö szerelmi elégiáinak visszhangját halljuk. Hogy tehát az eclogát megérthessük, Galus-szal mint elégiaíróval kell megismerkednünk.
Gallus az ő elégiáiban is az alexandriai költőket vette mintaképül, de itt már nem lehetett szó fordításról, hanem csak az alexandrin elegia sajátságos stílusának utánzásáról, minthogy a saját élményeit énekelte meg, azt a szerelmi viszonyt, a melyet egy Cytheris nevű színésznővel folytatott, a kit a régi költők közönséges szokása szerint nem valódi neve, hanem Lycoris álnév alatt tett halhatatlanná.

Ez a Cytheris meglehetősen viharos életű hölgy volt. Kezdetben, mint felszabadult rabszolganő, egy gazdag római lovag, Volumnius Eutrapelus házában élt s itt ismerkedett meg vele egy ebéd alkalmával Cicero, a nagy szónok, a kinek, mint leveleiből kitűnik, nagyon megtetszett. Mint színésznő vette fel a Cytheris nevet és kedvese volt Brutusnak, Caesar későbbi gyilkosának, a ki, miután megházasodott, túladott rajta. Így került Marcus Antoniushoz, a későbbi triumvirhez, a ki egy campaniai hivatalos útja alkalmával nyitott gyaloghintóbán vitte magával, mintha felesége lett volna, s a városi hatóságok, régi gazdája nevéről Volumniának nevezve őt, hivatalból üdvözölték, amint Cicero a második Philippikában csúfolkodva elbeszéli.
De vége lett a pünkösdi királyságnak, mikor Antonius Fulviát vette el feleségül. Ekkor pártolt Gallushoz, a ki lángoló szerelmi elégiákban ünnepelte, de hozzá sem maradt hü, hanem mint ebből az eclogából is kitűnik, megszökött valami katonával és a táborba is követte legújabb szeretőjét az Alpeseken keresztül a Rajnáig, a mi alkalmat adott Gallusnak újabb, de most már kesergő szerelemről szóló elégiák írására. Hogy ezekkel az elégiákkal, melyeken egész költői hírneve alapult, mily nagy sikert aratott, nemcsak barátjának, Vergiliusnak bókjai, hanem az elegiában utódainak, Propertiusnak és Ovidiusnaktiszteletteljes nyilatkozatai is mutatják. A régi műbírák is méltónak tartották őt arra, hogy az elégia két nagy klasszikusa, Tibullus és Propertius mellé állítsák, bár Quintilianus szavaiból, ki stílusát a két nagy mesteréhez képest kissé nehézkesnek nevezi, az is kitűnik, hogy nem érte el még teljesen a formabeli tökéletességnek aranykori fokát. Annyi kétségtelen, hogy az elégiában Övé volt az áttörés érdeme.

Vergilius tehát ebben az eclogában Gallust mint elegiairót akarja dicsőíteni s ezt a magasztalást nagyon ügyesen öltözteti idill formájába. A bevezetésben és a befejezésben maga Vergilius lép fel, mint pásztor, a ki az egész költeményt kecskéinek őrzése közben énekli el. Utóbb Gallus jelenik meg szintén idilli környezetben, a pásztoroknak és a pásztorok istenségeinek a társaságában, a kik részvétüket fejezik ki a szerencsétlen szerelmes iránt. Ez a részlet különben nem egyéb, mint Theocritus első idilljének utánzása, a hol Daphnisról van szó, a ki haldoklik s a kit az egész természet, az istenek és az emberek sajnálnak.
Az utánzás itt-ott valóságos fordításig megy. Következik a Gallus panasza. Ezt Vergilius épp úgy állította össze Gallus szerelmi elégiáinak egyes helyeiből, itt-ott, amint a régi magyarázók jegyzeteiből kitűnik, csaknem szó szerint való átvétellel, mint ahogy a hatodik eclogában egybefoglalta Gallus fordításainak a tartalmát. Meg is találjuk ebben a részletben mindazokat a főbb motívumokat, a melyek az antik elégiában úgyszólván közhelyekké váltak; a vágyakozást az egyszerű, falusi élet után, a hol a költő kedvesével együtt késő vénségéig szeretne élni, a mi Tibullusnak is egyik legkedvesebb témája volt, a háború elátkozását, minthogy az elszakítja a szerelmest kedvesétől, a mi ugyancsak Tibullusnál számtalanszor visszatér, a szerelem mindenható hatalmának festését, a mit Propertiusnál annyiszor olvasunk.
Még a befejező hyperbolát is, hogy a szerelmet se az éjszaki sark fagya lehűteni, se a forró égöv hősége elnyomni nem tudja, megleljük Horatiusnak Lalagéhez intézett híres versében. Látnivaló, hogy Gallus taposta ki azt az ösvényt, a melyen a későbbi szerelmi költészet a rómaiaknál haladt s hogy Vergilius a Gallus verseinek minden nevezetesebb motívumát nagy művészettel foglalta Össze mintegy költői kivonatban.

Említettük már, hogy Vergilius ezt a költeményt barátja egyenes kívánságára írta. Mintha csak érezte volna Gallus, hogy költői hírnevét nem a maga művei, hanem a Vergilius eclogái fogják az utókor számára megőrizni, mert az ő versei mind elvesztek s csak a hatodik és a tizedik eclogának köszönhetjük, hogy így is elég világos képet alkothatunk magunknak egész költői működéséről. Vergilius tehát e két költeményével bőven megfizette azt a sok jó szolgálatot, a mit Gallus neki tett: biztosította barátjának a halhatatlanságot.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei