logo

XXII September AD

Az Aeneis utolsó hat éneke

A hetedik énekben Aeneas Cumaeből tovább hajózik éjszaki irányban. Campania és Latium határán még egyszer kikötött az itáliai parton s ott temette el egykori dajkáját, Caietát, a kiről a helyet is Caietának nevezte el. Azután újra hajóra szállt s Circeii, Circe, a híres varázslónő, lakóhelye mellett elhaladva a Tiberis torkolatánál állapodott meg (1-36. vs.).

Latiumban ebben az időben Latinus király uralkodott, a ki Laurentumban tartotta székhelyét. Leányának, Laviniának, a kezét a rutulok fejedelmének, Turnusnak Ígérte oda, de ezt a házasságot ellenezte Faunus isten jóslata, mely szerint Laviniát idegen eredetű, nem itáliai embernek kellett volna odaadni. Az öreg Latinus tehát nem tudta, mi tévő legyen (37-106. vs.).

Mikor Aeneas a Tiberis torkolatánál partra szállott, a trójaiak a mezőn nagy lakomát csaptak s asztaluk nem lévén egész kenyereket tettek le a fűre s az ételt azokra rakták. De, mivel nagyon jó étvágyuk volt, az ételek elfogyasztása után a kenyereket szegték meg. Iulus ezt látva, önkéntelenül felkiáltott:
„íme az asztalokat is megesszük. Ekkor jutott eszükbe a Harpyiának a harmadik énekben elbeszélt jóslata, hogy csak akkor jutnak céljukhoz, ha éhségükben már asztalaikat is megették; ez a jóslat tehát minden nagyobb baj nélkül teljesült s most már joggal hihették, hogy rendeltetésük helyét elérték.
Aeneas azonnal megerősített tábort épített ottan és Ilioneus vezérlete alatt követeket küldött Latinus királyhoz, hogy engedjen át nekik a parton annyi helyet, a mennyi egy új város alapítására elegendő. Latinus szívesen fogadta a küldötteket, gazdagon megajándékozta őket s Faunus jóslatára hivatkozva kijelentette, hogy leányát is örömest adja nőül Aeneasnak (107-205. vs.).

Juno, ki még mindig reméli, hogy megakadályozhatja Aeneas letelepedését, most már a végső eszközhöz, a pokol hatalmához folyamodik. „Ha az égieket - úgymond - meg nem indíthatom, a poklot mozdítom meg. Fel is idézi az alvilágból a legszörnyűbb fúriát, Alectót s megparancsolja neki, hogy keltsen viszálkodást a trójaiak és a latinok közt. A fúria először is Amatát.
Latinus király feleségét bőszíti fel, a ki minden áron Turnusnak akarta adni leányát s most, hogy az Aeneasszal kötendő házasságot megakadályozza, asszonyaival együtt Bacchus tiszteletének ürügye alatt az erdők mélyébe vonult vissza s Laviniát is oda vitte magával. Azután Turnusnak jelent meg álmában, elmondta neki, hogy menyasszonyát el akarják tőle rabolni és lelkét szörnyű dühöngésre gyullasztotta. Utoljára Tyrrhusnak, Latinus király pásztorának szelídített szarvasát vitte az Ascanius vadászkutyái elé, a melyek a szegény állatot azonnal hajtani kezdték s Ascaniusban is fölkeltették a vadászszenvedélyt. Dárdájával meg is sebesítette a szarvast, a mely gazdájához menekült az üldöző trójaiak elől. Ebből nagy verekedés lett a trójaiak és a Latinus királyt most már egyrészt Turnus, másrészt saját népe ösztönözte háborúra az idegenek ellen. Az öreg fejedelem, a ki jól tudta, mily veszéllyel fenyeget ez a harc, végre is kénytelen volt visszavonulni a cselekvés teréről s a vezérszerepet Turnusnak engedni át. Janus templomát maga Juno nyitotta fel s ezzel megadta a jelt az általános fegyverkezésre (572-640. vs.).

A költő e helyt, az epikusok közönséges szokása szerint, a harcba induló népeket és vezéreiket sorolja fel. Először, mint a ki nagy dologba fog, a Múzsákat hívja segítségül s azután előadja, kik voltak a latinok szövetségesei Aeneas ellen:

Tárjátok ki, dicső Heliconnak szüzei, mostan,
Mily koronás hadfők szálltak ki a síkra, minő nép
Lepte el a csatatért; mily hősei voltának akkor
Itáliának már s mily harcok vészei dúltak?
Tudva előttetek, istennők, ti regéljetek erről,
Míg mi alig vesszük még gyenge neszét is a hírnek.

Az agyllaiakat Mezentius, az istenek gőgös megvetője, és fia, Lausus vezették. A sabellusok élén Aventinus, Hercules fia állott. Eljöttek csapataikkal Catillus és Coras, Tibur város alapitói, valamint Caeculus, Praeneste építője is, továbbá Messapus, az etrusk törzsek vezére, és Clausus, a sabinusok fejedelme. Ott volt Halaesus, az auruncusok és oscusok vezetője; Oebalus, Capreae sziget és Campania egy részének királya; Ufens a ncrsaeiek, Umbro a marsusok élén; Virbius, a Hippolytus fia, is eljött Ariciából, a rutulokat maga Turnus, az egész hadjárat lelke, vezette. A volscusok élén a férfias lelkű hősnő, Turnus leghívebb és legvitézebb szövetségese, Camilla állott, a kit a költő így ír le:

Végül a volsk népnek hős lánya, Camilla, tűnik fel
Egy nagy dandárral, ragyogó lovasoknak az élén;
Ő kezeit sohasem szoktatta guzsalyra, Minerva
Asszonyi dolgaival se törődött, ámde csatákban
Lelte szilaj gyönyörét s rohanó versenyben a széllel.
Álló gabona fölött oly röpkén szállna keresztül,
Hogy nem is éreznék léptét a gyenge kalászok,
És ha a hullámok tetején von kedve szaladni,
A tenger hátán gyors lábát meg se vizezné.
Városok és falvak fiataljai mind kirohannak
Látni az elhaladót, a nők hüledezve csodálják,
Amint bíbora leng sima vállairól fejedelmi
Dísszel, amint kontyát aranyörvvel tartja csomóban,
Megtöltött tegezét íj jászként hordja a vállán
S pásztor mirtusból markában az érchegyű dárdát.


*

A nyolcadik énekben Turnus követséget küld a trójai háború után Italiában letelepedett Diomedeshez, a híres görög hőshöz, és szövetségre szólítja fel a közös ellenség, Aeneas ellen. (1-17. vs.).

Aeneasnak megjelenik álmában Tiberinus folyamisten és arra inti, hogy kössön szövetséget az arkadiai Evander királlyal, a ki Italiába vándorolván Pallanteum városát alapította s a latinokkal folytonos viszálykodásban él. A hős másnap reggel megtalálja az erdőben azt a fehér kocát a harminc malaccal, melyről Helenus tett említést a harmadik énekben olvasható jóslatában s most már teljesen meg van győződve arról, hogy elérte azt a helyet, a hol új várost kell alapítania. Azután engedelmeskedik a Tiberinus intelmének, a tábor őrzését Ascaniusra bízza s maga válogatott vitézekkel felhajóz a Tiberisen egészen odáig, a hol később Róma állott s a hol akkor Evander király Pallanteum városát alapította. (18-101. vs.).

Evander éppen Herculesnek mutatott be áldozatot annak az emlékére, hogy a szörnyeket irtó hős a város vidékét pusztító óriást, Cacust, megölte. Aeneast igen szívesen fogadja s az ünnep bevégeztével szövetséget köt vele. (102-368. vs.).

E közben Venus rábírja férjét, Vulcanust, az istenek kovácsát, hogy teljes fegyverzetet készítsen Aeneasnak. (369-453. vs.).

Másnap reggel Evander, a ki csak nagyon csekély haderővel rendelkezett, azt tanácsolta Aeneasnak, hogy keresse fel az etruszkokat, a kik kegyetlen királyukat, Mezentiust, elűzték s most háborúra készülnek Turnus ellen, ki a zsarnoknak menedéket adott. Egy jóslat szerint idegen vezérre van szükségük és így bizonyára szívesen fogadják őt. Aeneas megköszöni a tanácsot s néhány társát visszaküldi a táborba, hogy tudósítsák az ott maradottaknak a történtekről, maga pedig az etruszkok fölkeresésére indul. Evander saját fiát, az alig felserdült Pallast adja melléje s egy válogatott lovasokból álló csapattal segíti. Pallas vezetése alatt csakhamar el is jut a hős arra a helyre, a hol a harcra kész etruszkok tábort ütöttek. (369-607. vs.).

Venus most leszáll a földre s átadja fiának a Vulcanus készítette fegyverzetet. Különösen szép a pajzs, melyen a római nép jövőjét ábrázoló képek láthatók. Az egész műremek három képcsoportra oszlik, az első a földet, a második az alvilágot, a harmadik a tengert ábrázolja. A földön látjuk az ikreket szoptató anyafarkast, a szabin nők elrablását, Mettus Fufetius kínos halálát, Porsennát, amint Rómát ostromolja, Horatius Cocles és Cloelia hőstetteit, a Capitoliumot, a mint a szent ludak megmentik a gallok támadásától. Az alvilágban a gonosz Catilina bűnhődik és az ifjabb Cato bíráskodik a lelkek közt. A tengeren az actiumi ütközet képe tárul elénk:

Innen odább látszott duzzadt özönével a tenger
Gazdag aranyzással, de fehér tajtékkal ezüstből;
Körben delfinek szelték farkukkal a mély árt.
Actium ádáz harca s a páncélos hadi gályák
Foglalták el a pajzs közepét; Leucate1 merőben
Fegyveresektől forr az arany hullámok ölében.
Augustus Caesar buzdítja Italia sarját,
Véle a nép, a tanács, a Penatesek, isteneink mind.
A tat csúcsán áll, atyjának a csillaga fénylik
Fejtetején s két láng jobb és bal vakszeme táján.
Ott a kémény Agrippa vezérli a mennyeiektől
Gyámolt hős seregét; diadalmak büszke jutalmát
Hordja halántékán: a tengeri harc koronáját.

Barbár had szemközt: Antonius, annyi csatában
Győztes, most a kelet fiait s a távoli Bactrát
És a veres-tenger partjáról hozza Egyiptust,
S oh bűn! hitvese is vele jő, az egyiptomi asszony.
Összecsap a két had s evezőik alatt habokat ver
A feldúlt tenger s a hajók csikorogva recsegnek;
Mind a síkra nyomul; azt hinnéd, hogy kiszakadva
Úsznak a cycládok vagy nagy hegyek üldözik egymást:
Oly tömeget zúdít egymásra hajóin a két fél,
Szórják a lobogó csóvát, repül a vas az íjról;
Már vértől pirosul Neptun tere és a királyné
Isis csörgetyűjével uszítja hadát viadalra.
Ám még háta mögött nem látja a két fene kígyót.

Az istenek is beleavatkoznak a harcba: Egyiptom istenei küzdenek Róma istenei ellen, míg végre Phoebus az Augustus javára dönti el a csatát:

Sok csodaszörny bálvány s ugató kutyafejjel Anubis
Szembe Minervával, Neptunnal s égi Vénusszal
Dárdát forgatnak. Mars, vasba kivésve, halált szór;
Jönnek a légből a bősz fúriák már és nagy örömmel
Nézi a Visszavonás rút művét condra-ruhában,
Kit Bellona követ, véres korbácsa kezében.
Ám vasat illesztett most Actium őre, Apollo,
Vont idegére, mitől megijedve futásnak ered mind:
Sábái, indus, arab s a Nilus-parti középhad.
Már a királyné is jó széllel iramlani látszik
És a vitorlákat megereszteni tág kötelekkel.

Öt gyász-sejtéstől halványnak festi le Vulcan, Míg viszi a hullám meg az éjszaknyúgoti szellő. Szemközt a Nílus nagy testét véste ki, amint Leplét s kék kebelét búsongva kitárja legyőzött Népe elé s a futót elrejteni vágyik Ölében. Végül Augustus diadalünnepét látjuk Rómában. A győztes fejedelem hálából templomokat szentel a haza isteneinek és fogadja a megvert népek hódolatát:

Ám Caesar hármas diadallal a várba vonulván
A haza isteninek hálából szent fogadást tesz,
Hogy Rómába nekik háromszáz templomot épít.
Zaj-, játék és tapstól harsognak szerte az utcák.
Minden templomban buzgó kara tisztes anyáknak
S mindegyik oltárnál elvérzett tulkok a földön.
Fényes Apollo fehér küszöbén maga Caesar a trónról
Nézi a népek ajándékait s elhelyezi a büszke
Csarnok sarkainál.

Aeneas bámulva szemléli a remek képeket, bár nem érti, n^t jelentenek (608-731. vs.).


*

A kilencedik énekben Turnus az Aeneas távollétét arra használja föl, hogy megtámadja a Tiberis partján a trójaiak megerősített táborát. Először is a hajókat akarja felgyújtani, hogy az ellenség a tengerre ne menekülhessen, de Cybele az Aeneas gályáit, a melyek az istennő Ida-hegyi szent erdejének fáiból készültek, tengeri nymphákká változtatja át. Ezután Turnus körülzárja a tábort, a trójaiak pedig Mnestheus és Serestus vezérlete alatt erősen készülnek a védelemre (1-73. vs.).

Az első támadást követő éjjelen Nisus és Euryalus, két hőslelkű ifjú, testi-lelki jóbarátok, elhatározzák, hogy a sötétség leple alatt átszöknek az ellenséges táboron és értesítik Aeneast a veszedelemről. Ascanius és a trójai vezérek nagy méltánylással fogadják a tervet s az ifjak észrevétlenül be is lopják magukat az ostromlók táborhelyére, az alvók közül sokat megölnek, sőt Rhamnest, a rutulok egyik főemberét is, meggyilkolják. Végre Volscens, a latin lovasok vezére, észreveszi őket s lovasaival üldözteti. Előbb Euryalus esik el, azután a barátja halálán fel-bőszült Nisus öli meg Volscenset, mire az ellenség őt is felkoncolja (174-458. vs.).

Másnap korán reggel Turnus általános támadást indít a trójaiak ellen. Nisus és Euryalus fejét dárdára tűzve viszik a csapat élén s az utóbbinak anyja, ki az öreg asszonyok közül egyedül követte fiát Italiába, a borzasztó látványra hangos jajveszékelésben tör ki. Heves harc után, melyben mind a két részről sokan estek el, Turnusnak sikerül behatolni a trójai erősségbe, de elvágják övéitől úgy, hogy végre egyedül marad az ellenséges tábor közepén. De egymaga is oly szörnyű öldöklést visz végbe az őt megtámadok soraiban, hogy utoljára már nem is mernek feléje közeledni.

Végre is a vezetők, Mnestheus és társa Serestus, Több más főbbekkel meghallván, hadsoraikban Mint foly az öldöklés, együvé gyűlnek tanakodni; Látják társaikat szétszórva s a várban az ellent. Mnestheus bőszülten: „Hova, merre szaladtok - Hol van még valahol másutt menedéketek e földön? Hát egy ember, az is berekesztve a várba, leventék! Pusztítson, dúljon büntetlenül ennyire köztünk? Annyi jelest maga egy ember küldjön le a Styxhez? Hát sem az árva hazát, se nagy isteneit se atyánkat, Aeneast, ti pulyák, nem sajnáljátok, oh szégyen !“

Erre már a leggyávábbak is elrestelik magukat s kezdik Turnust szorongatni, a ki, hogy elmenekülhessen, a tábor egyik felét nyaldosó Tiberis felé igyekszik:

E szavakon buzdulva sűrű csapatokba verődnek
A daliák. Turnus lassan kivonulni a harcból
S a Tiberishez a sáncok alatt eljutni törekszik.
Ám a trójaiak nagy zaj közt egyre szorítják,
Váll vállhoz tömörül: így nyomja a szörnyű oroszlánt
A kopjás hajtok nagy serge; a visszariadt vad
Két szeme vérbe forog, hátrál, de nem engedi futni
A düh s a bátorság, új harcot kezdeni vágyik,
Ám semmit se tehet száz ember, száz gerely ellen:
Turnus is így hátrál forrongó lelke dühében
Lépésről lépésre csupán, sőt kétszer előtör
Es a zavart ellent kétszer veri vissza a faltól;
Csakhamar összetódul ismét az sűrű tömeggé.

Juno sem segítheti többé a neki oly kedves hőst, mert Juppiter határozottan megtiltja:

A nagy erő ellen Juno se mer adni segélyt már,
Mert a mennyből alá küldötte a légies Irist
Nagy Jupiter s húgát fenyegette kemény üzenettel,
Hogyha az új Tróját Turnus nem hagyja el egyben.
Most már védeni magát se pajzzsal az ifjú se kézzel
Nem képes többé, úgy hull mindünnen a sok nyíl Zápora rá.
Kopog egyre halántékin sisakának
Csengő érce, kemény lemezét kilyukasztja a sok kő;
A vérszínű taréj megvedlik; horpad a pajzsnak
Köldöke; egy kelevéz a másikat éri szünetlen;
Még maga Mnestheus is villámként szórja a dárdát.

De a hős a legnagyobb veszedelem pillanatában a Tiberisbe ugrik és visszaúszik társaihoz:

A szurkos veríték szakadoz már róla patakként,
Elfojtotta lehet a roppant küzdelem és csak
Lelkendezve remeg, már minden tagja kifáradt;
Végre egy ugrással levetette magát a folyóba
Kard és pajzsostól: az szőke vizébe fogadta
A jövevényt, hullámkarjával lágyan ölelte,
Róla a vért lemossa s úgy vitte övéihez ismét.

A tizedik éneket az istenek tanácskozása nyitja meg. Juppiter az imént leírt harcok után másnap összehívja az égieket és egyetértésre inti őket. De Venus felszólal és keserves panaszban tör ki a trójaiakat ért súlyos csapás miatt, a mire Juno szenvedélyes gyűlölettel felel. Mivel az istenek nem tudnak megegyezni, Juppiter megtiltja nekik a harcokba való beavatkozást és szabad folyást enged a végzetnek (1-145. vs.).

Aeneas e közben szövetséget köt az etruszkok vezérével, Tarchonnal s vele együtt hajókra szállítja a gyalogságot, hogy a trójaiak tengerparti táborát a tenger felől érjék el. Harminc hajón körülbelül 4000 ember követi Aeneast: 3200 etruszk négy csapatban, a ligurok kis serege Cupavo és 500 mantuai Ocnus vezérlete alatt. Az etruriai és az Evander-féle lovasság nem megy velők, hanem szárazföldi úton igyekszik a cél felé.
Aeneas, hogy időt ne veszítsen, az éjjelt használja fel a hajózásra. Ekkor Cymodocea, a ki Aeneas egyik hajójából változott át tengeri istennővé, megjelenik előtte s értesíti a táborban történtekről. Reggelre az egész hajóhada célnál van (146- 275. vs.).

Turnus észreveszi a hajók közeledését és hadát két részre osztja: az egyik rész fenntartja a tábor körül az ostromzárt, a másiknak az a feladata, hogy a kikötést megakadályozza. A kikötés mégis sikerül s kezdetét veszi a harc a parton. E közben az etruszk és az arkadiai lovasok is megérkeznek s élökre Pallas, Evander fiatal fia, áll, hogy velők az ellenségen keresztül tőrjön a trójai táborig. De Turnus száll vele szembe s megöli a nagyreményű ifjat. Aeneas ezen felbőszülve borzasztó öldöklést visz véghez a latinok soraiban és Turnus maga is csak úgy menekül meg dühe elől, hogy Juno csellel eltávolítja őt a harctérről. Végül Mezentiust, az etruszkok egykori kegyetlen fejedelmét, sebesiti meg, de ekkor közbelép a sebesültnek fia, a jobb apára és jobb sorra érdemes Lausus:

Csaknem szíve szakadt Laususnak, látva imádott
Atyjának sorsát s könnyekben tört ki keserve.
Érdemes ifjú! Ha szép tettednek híre hitelt nyer
A késő kornál, nem fog hallgatni felőled
Méltányló ajkam, se halálod bús esetéről.
A tyrrhenus hős rokkantán visszavonulván
Csak kínlódva huzá a pajzsba feszült dsida rúdját;
Ekkor előtörtet s bevegyül a csatába az ifjú
S Aeneas felemelt kardját nemzője fejéről
Elhárítva saját testével vet neki gátat.
Társai nagy zajjal követik, valamíg a fiúnak
Pajzsa mögött menedék nem nyílik a kedves apának.

Mezentius így megmenekül s hívei Lausus-szal együtt rátámadnak Aeneasra:

Aeneasnak esik tömegest gerelyekkel a többi,
Ő dühösen dúl-fúl és tartja magát fedezetten.
Mint mikor a felhő jeget ont, míg omlik a zápor,
A szántók s a mezők munkásai szerteriadnak,
S biztos menhelyeket fürkésznek félrevonulva
A part padmalyiban vagy a függő szirtek alatt, hogy
Újra előtűnvén a verőfény, kézbe vehessék
Kezdett dolgaiakat: hős Anchisesfi is így túr,
Míg a lövőit dárdák s a harc zivatarja kitombol.

De az apjáért magát feláldozó fiút a nemeslelkű hős jobban szerette volna kímélni:

Aztán Lausushoz feddőn s fenyegetve imígy szól: „Ifjú, ki
többet mersz, mint bírsz, vesztedre hová törsz?

A gondatlanság s kegyelet tévútra ragadnak." Ám a leventének dühe annál oktalanabb lesz, Aeneasban is a harag egyre nagyobb habokat ver S már Lausus fonalán végsőt sodoritnak a Párkák, Mert súlyos kardját Aeneas ellene szegzi S átüti őt mellén; a pajzs megvédeni kevés volt, Általjárta a kard, valamint szép harci mezét is, Drága szülőjének remekét, hímezve arannyal. Vére Ölébe omolt, hős lelke a légben alászállt, Búsan az árnyakhoz s tetemét elhagyta örökre.

Aeneas maga is megindult a szerencsétlen ifjú sorsán, a ki vakon rohant vesztébe:

Nézi a haldoklót Aeneas, nézi vonásit,
S látván a csodamód halványuló nemes arcot,
Nagy könyörülettől áthatva kezét oda nyújtá
S inegragadá lelkét ily szent kegyeletnek a képe.
„Szánandó gyermek, kegyes Aeneas mit adand most
Méltót szép lelked s nagy erényid díja fejében?
Kedvelt fegyvereid tartsd meg s ha törődöl e gonddal,
Ősid hamsainak sírjában adom nyugodalmad.
Vedd mégis vigaszul, boldogtalan ifjú, hogy a nagy
Aeneas keze ejtett el.“
Szólítja egyúttal Késlekedő társít s
maga fogja fel őt, kinek ékes
Rendbe szedett fürtjeit bekeverte a vérnek iszapja.

Mezentius, midőn fia haláláról értesül, végső erejét összeszedve indul Aeneas ellen, de a hős őt is elejti.


*


A tizenegyedik énekben a két ellenséges fél tizenkétnapi fegyverszünetet köt egymással. Ez alatt Pallas, az elesett fiatal hős, holttestét visszaviszik atyjához, Evanderhez s egy részről a trójaiak és az etruszkok, más részről a latinok eltemetik halottjaikat (1-224. vs.).

Latinus, miután a Diomedeshez Árpiba küldött követek visszaérkeztek, tanácskozásra hívja fő embereit. A követek elmondják, hogy Diomedes nem akar többé a trójaiak ellen harcolni és a békékötést ajánlja. Békét szeretne kötni Latinus is, mire Drances, Turnus régi ellensége, keserűen fakad ki Turnus, mint a háború egyedüli oka ellen s követeli, hogy mondjon le Lavinia kezéről. Turnus indulatosan felel, de határozatot nem hozhatnak, mert a hírvivők jelentik, hogy Aeneas a város ellen nyomul.
A tanács feloszlik és Turnus a volscusok és a rutulok vezérletét Volususra, a lovasságot Camillára bízza, maga pedig a sereg legnagyobb részével egy hegyszorosban lesbe áll, hogy az ott keresztülvonulni akaró Aeneast meglepje. Diana istennő, a ki előre látja, hogy Camilla ebben a harcban el fog esni, Opis nymphát küldi megbosszulására (225-396 vs.).

A harc előbb a sík mezőn tör ki s Camilla már csaknem zavarba hozza hőstetteivel a trójaiakat és az etruszkokat, de végre Arruns lesből elejti, mire Opis eleget tesz Diana parancsának és Arrunsot lenyilazza, (597-867. vs.).

Camilla halála annyira megijesztette a vezérlete alatt álló sereget, hogy hátrálni kezdett a trójaiak elől. Mikor erről Turnus értesült, ott hagyta leshelyét, hogy a hátrálok segítségére siessen. Ily módon Aeneas szabadon kelhetett át a hegyszoroson s a város alá vonult, hová Turnus is követte seregével. De ezalatt beállott a sötétség s a két ellenséges sereg, a nélkül, hogy megütközött volna, egymás közelében szállott táborba Laurentum falai előtt. (868- 915. vs.).


*

A tizenkettedik énekben Turnus elhatározza, hogy a további vérontás elkerülése végett párbajra hívja Aeneast. A trójai vezér a kihívást elfogadja. (1- 112. vs.)

Erre a két ellenséges fél szerződést köt egymással, melynek értelmében a trójaiak, ha Turnus győz, Pallanteumba mennek vissza, ha pedig Aeneas lesz a győztes, teljes jogegyenlőség alapján szövetségre lépnek a latinokkal és Latiumban telepednek le. De Juno új cselt gondol ki és Juturnát, Turnus nővérét, a kit Juppiter nymphává tett, felbiztatja, hogy akadályozza meg a párbajt. Ez, hogy testvérét megmentse, annyira felingerli a rutulokat, hogy azok a szerződés ellenére megtámadják a trójaiakat (113- 10. vs.).

Az újra kitört harcban Aeneas megsebesül, de Venus csakhamar meggyógyítja. Mikor a harctéren újra megjelenik, hiába keresi Turnust, a kit Juturna távolított el előle; erre a végső eszközhöz nyúl: magát a várost támadja meg s a latinokat annyira szorongatja, hogy Amata, Latinus szerencsétlen felesége, kétségbeesésében megöli magát Turnus ezt megtudván nővére akarata ellenére felkeresi Aeneast (311-696. vs.).

A két sereg abbahagyja a harcot s a vezérek párbaja megkezdődik. Már az első összecsapásnál eltörik a Turnus kardja s ő kénytelen futva menekülni üldözője elől. Aeneas lándzsáját akarja utána vetni, mikor Juturna új kardot ad Turnusnak. Ezalatt Juppiter az égben felszólítja Junót, hogy nyugodjék bele a végzet határozatába s hagyja sorsára Turnust. Juno ebbe beleegyezik, de feltételül kiköti, hogy a latin nemzet nyelve és neve ne enyésszék el a trójaiak letelepedése után, sőt a trójaiak olvadjanak bele a latin népbe (697-842. vs.).

Juppiter most már a halál istennőjét küldi le az égből, a ki bagoly alakjában repdes Turnus feje körül. Juturna mindjárt megismeri s kétségbe esve hagyja ott testvérét, mert többé nem mentheti meg. Következik a párbaj végső jelenete.

Aeneas közelit és megforgatva hatalmas
Szálfanyelű gerelyét, Turnust szólítja mogorván:
„Nos, hát még mire vársz, Turnus, mit bujdosol és futsz?
Gyilkos acéllal kell itt vívni, korántse futással.
Olts bármily alakot, szedd Össze erőd, a mi tested
S telkedben lakozik; kívánj a csillagos égbe
Fel vagy a mélységes poklokra leszállni, követlek.
" Szól ez rázva fejét: „Dölyföd nem rémit el engem;
Istenek üldöznek, Jupiter maga köztük a legfőbb."

De még most sem mond te minden reményről s egy végső, kétségbeesett kísérletet tesz:

Ezt csak alig mondá, meglát egy rettenetes nagy
Bémohosult sziklát - a határ jelző köve volt az,
Hogy villongástól a szomszéd részeket óvja -
Azt kiszemelt hat pár görnyedten aligha emelné,
A milyen embereket szül a föld e mostani korban,
Ő remegő kézzel felkapja magasra emelvén,
Gyorsan előre rohan s ellenségére röpíti.
Ám sem a láb, sem a kéz, mely sziklát dob fel a légbe,
Már nem az, a mi előbb, alig ismer a lankadozókra;
Térdei roskadnak, jéggé fagy a vér is erében.
A sújtott kő is, bár hömpölyög a levegőben,
Nem szeli át a tért, céljához ütése nem ér el.

A halál istennője az, a ki közellétével megbénítja a szerencsétlen hős erejét:

Mint mikor álmunkban szemeinket nyomja az éji
Lankadt szendergés, valamint ha szaladni akarnánk,
Ámde törekvésünk közepett mozdulni se bírunk,
Szánk, nyelvünk leragad, testünk ismert erejével
Fennakadunk s ajkink hangot sem képesek adni:
Úgy gátolja szegény Turnust is erélye dacára
Küzdelmében a szörny; most már kebelében ezernyi
Érzés dúl; szomorún néz hü népére s a várra;
Késlekedik, hüledez, rémül a szörnyű gerelytől;
Nincs, hova fusson, az ellennek nem tudja, hogy ártson,
Nővérét s kocsiját sem látja, hiába tekint szét.

Ekkor adja meg neki Aeneas a végső csapást:

Míg így késlekedik, felvillan a végzetes élű
Szálfa-gerely, s kitalálva szerét, óriási erővel
Ráveti Aeneas; nem zúg a bástyatörő gép
Oly szörnyű zajjal, Jupiter villáma se dörög így.
A vészhordó rúd repül orkánmódra a vassal,
Megtöri hét rétű pajzsának alanti szegélyét,
Sodrott páncélját és combján zúgva megy által.
Roppant testével térdére hanyatlik a mélyen
Sebzett hős, Turnus. Jajszóban tör ki a tábor,
Sírnak a bús rutulok, zúg tőle köröskörül a hegy
S visszanyögik keseregve zaját a rengeteg erdők.

Az addig rettenthetetlen hős most már könyörgésre fogja a dolgot:

Ö meg alázatosan szemeit s kezeit fölemelve
Szól esdőn: „Sorsom méltán sújt, élj a tiéddel;
Nem magamért kérlek.
Ha szegény agg Daunus atyámnak Gyásza iránt él
tán kebledben szánalomérzet,
Gondolj Anchisesre, atyádra, ki ép ily idős volt -
Oh szánd meg s amint akarod, bár holtan is, adj át
Kedves enyéimnek. Győztél.
Ausonia látott Győzötten kezeim felemelni; Lavinia mátkád;
Mért gyűlölni tovább?"

Aeneas már meg is kegyelmezne neki, ha eszébe nem jutna Pallas sorsa, a kit Evander kérésére meg kell bosszulnia:

Aeneas zordonan álla, Két szeme szikrázott,
de acélját visszaszorítá,
S így habozón már-már mindinkább kezde szavára
Ellágyulni, midőn vállán feltűnik előtte
A boldogtalan öv, ismert aranyékű díszével,
Kardöve Pallasnak, kit Turnus holtra sebezvén
Prédáját diadalmi jelül hordozta nyakában.
Aeneas látván iszonyú fájdalma siralmas
Emlékét, így szól fellobbant szörnyű dühében:
„Te, ki szerettimnek zsákmányit hordozod ékül,
Te fognád kikerülni bosszúm? Pallas sebe öl meg,
Áldozatul vétkes véreddel néki adózol”
Ily szók közt kardját hevesen keblébe meríti;
Dermesztő fagytól merevülnek tagjai annak
És sóhajtva rohan sértődött lelke a Styxhez.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei