logo

XXV Februarius AD

Az Aeneis Ötödik és hatodik éneke

Aeneas, miután Afrika partjait elhagyta, egyenesen Italiába akart hajózni, de a kedvezőtlen szelek arra kényszeritették, hogy újra kikössön Sicilia partjain Drepanum mellett, a hol Acestes fejedelem, a ki Aeneast már első siciliai tartózkodása alkalmával is szíves vendéglátásban részesítette, nagy örömmel fogadta a visszatérőket. A hős a következő napon, atyja temetésének évfordulóján, halotti áldozatot mutatott be Anchises sírjánál, kilencednapra pedig versenyjátékokat rendezett tiszteletére (1--103. vs.).

A játékok hajóversennyel kezdődtek, melyben Cloanthus, a római Cluentius család őse, lett a győztes. A versenyfutásban az első díjat Euryalus kapta meg. Az ökölharcban, mely a trójai Dares és a drepanumi Entellus közt folyt le, az utóbbi győzött. A nyilazásban Eurytion bizonyult legügyesebbnek, a ki röptében lőtte le a célul kitűzött galambot.
Acestes király, a ki szintén részt akart venni a versenyben, már nem tehetett egyebet, mint, hogy a levegőbe lőtte nyilát, mely csodálatos módon, mint valami hulló csillag, nagy fényesség közt repült a magasba és tüzes ösvényt hagyott maga után. Aeneas ezt arra magyarázta, hogy az istenek Acestest jelentették ki versenyen kívül győztesnek, és különös jutalommal tüntette ki őt. Végül a trójai ifjak Ascanius vezérlete alatt a trójai játéknak (ludicrum Troiae) nevezett és Rómában is divatos lovasjátékot mutatták be (104-106).

Ez alatt a haragvó Juno újabb szerencsétlenséggel sújtotta a trójaiakat. Irist küldte le a hajókhoz, a hol a versenyjátékok alatt csak az asszonyok és gyermekek maradtak hátra, a kik már megunták a hosszas bolyongást. Az istennő trójai vénasszony alakjában jelent meg ott s azt mondotta nekik, mire való Italiába, ellenséges földre hajózni, a hol ezer veszedelem várakozik reájuk, mikor Siciliában, a barátságos Acestes király országában is várost alapíthatnak. Végül arra buzdította őket, hogy gyújtsák fel a hajókat s így kényszerítsék Aeneast az ott maradásra. A felbőszült asszonynép erre tüzes csóvákat kezdett dobálni a hajókra, melyek csakhamar lángot vetettek. Mire a trójaiak a veszedelmet észrevették, már annyira elharapódzott a tűz, hogy nem is tudták volna eloltani, ha Juppiter, Aeneas kérésére, sűrű záport nem bocsátott volna le az égből. így is elégett négy hajó, de legalább a többi megmaradt (604-699. vs.).

Ekkor az öreg Nautes azt tanácsolta Aeneasnak, hogy társai közül a gyengéket és a gyávákat, főleg pedig a véneket és az asszonynépet, ne vigye magával Italiába, hanem alapítson nekik várost Siciliában, mert hasznukat úgy sem veheti a harcban. A következő éjjelen pedig Anchises lelke jelent meg az alvó Aeneas előtt s azt mondta neki, hogy fogadja meg Nautes tanácsát. Csak kiszemelt ifjakat, csak bátor szívű férfiakat vigyen magával, mert harcias népekkel kell majd megküzdenie Latiumban. De előbb szálljon le az alvilágba s látogassa meg reá váró atyját az Elysiumban, az üdvözültek lakóhelyén. Az utat a cumae-i Most már Aeneas nem habozik és megalapítja az új várost, a későbbi Segestát, a mely Acestes hatalma alatt fog állni s tőle kapja az Acesta nevet.
De, hogy a lakosokat emlékeztesse valami a régi hazára is, a város egy része Ilium, más része Trója nevet nyer. Aeneas ezenkívül az Eryx hegyén templomot épít anyjának, Venusnak, Anchises sírja mellé pedig, a kit az új város lakói heros gyanánt fognak tisztelni, papot rendel és szent berket ültetköréje. (746-778. vs.).

A hős ezután újra tengerre száll. Venus aggódik, hogy Juno talán megint cselhez folyamodik, azért Neptunust kéri fel, hogy oltalmazza Aeneas hajóit. Neptunus meg is Ígéri, hogy Aeneas csapatát sértetlenül viszi át Itáliába, csak egy ember fog a tengerbe veszni áldozatul a többiért. Ügy is történt. A hajók csendes éjjel biztos futással szelték a hullámokat s ekkor Palinurus, Aeneas hajójának kormányosa, a kit maga Álom isten altatott el a kormányrúd mellett, kiesett a hajóból. Aeneas későn vette észre, hogy a kormányos nincs a helyén, s így mit sem tehetett megmentésére. Maga kormányozta tehát a hajót, míg végre Cumae városa mellett partot ért.


*

Eddig az ötödik ének, a hatodik már Italiában játszik. A trójaiak nagy örömmel szállnak ki az óhajtott új haza partján s kíváncsian szemlélik a vidéket. Aeneas Apollo közeli templomába siet, a melyet Daedalus épített és ékesített faragványokkal. E templom mellett volt a híres Sibylla, Deiphobe, barlangja, ennek bejáratánál várakoztak a jóslatot kérők és hallgatták
a barlang nyílásaiból kihallatszó jósigéket.
Aeneas is a Sibyllához fordult, hogy tárja fel előtte a jövőt, vajjon sikerül-e Italiában új várost alapítani a trójai penatesek számára? Ha ez megtörténnék, fogadalmat tesz, hogy Phoebusnak és Dianának templomot épít, a Sibylla jóskönyveit pedig külön papi testület felügyelete alatt őrizteti. Apollo erre megihleti a Sibyllát s a következő jóslatot mondatja vele:

Oh ki leküzdéd a tenger nagy vészit, a földön
Még súlyosbakat is fogsz tűrni, de vesd el e gondot,
Mert te Laviniumot népeddel bizton eléred.

Ámde meg is bánod. Mit látok? Harcokat, ádáz
Harcokat és pirosán tajtékzani vértül a Thybrist.
Új Simoist lelsz ott, új Xanthust s dórisi tábort;
Már egy másik Achill született Latiumban, ugyancsak
Istenanyátul az is; Juno, gyűlölője nemednek,
Szinte nyomodban lesz. Magad, esdőn nagy nyomorodban,
Mely italus néphez s városhoz nem könyörögsz majd!
Asszony lesz eme szörnyű bajoknak kútfeje ismét,
Más égalji szülött s idegen nyoszolyának arája.
Meg ne riasszon a vész, sőt törj bátrabban előre,
Ahova sorsod idéz; de, a mit képzelni se tudnál,
Hellén város tár üdvödre először is utat.

Aeneas erre az feleli, hogy el van készülve minden viszontagságra. De van még egy kérése. Szeretne leszállani az alvilágba, hogy atyjával, Anchises-szel, beszélhessen, mielőtt a harcokat megkezdené. A Sibylla azt mondja, hogy csak azok láthatják meg elevenen a holtak országát, a kiket az istenek különös kegyükre méltatnak. A közeli erdő egyik fáján van egy arany ág, melyet az alvilágba leszállónak magával kell vinnie, mint Proserpinának szánt ajándékot. Ezt keresse meg Aeneas; ha az istenek megengedik, hogy az alvilágba menjen, könnyen leszakíthatja, ellenkező esetben soha. Előbb azonban térjen vissza táborába, mert egy, időközben elhalt, társát kell eltemetnie. (1-155. vs.)

A hős búsan tér vissza a hajókhoz, a hol megtudja, hogy legkedvesebb embereinek egyike, a híres kürtös, Misenus, a vízbe fúlt. A szerencsétlen azt a balgaságot követte el, hogy a tengerpartra kiállott és kagylókürtöt fúva, versenyre hívta ki a tenger isteneit. Ezen Triton, a ki maga is a kagylókürt mestere volt, annyira felbőszült, hogy a vakmerőt a habokba fojtotta. Aeneas azonnal megparancsolta, hogy emeljenek máglyát a halottnak, és hogy az ehhez szükséges szálfákat levágassa, maga is a közeli erdőbe ment. Ott két galamb szállott le lábai elé, a melyekben azonnal felismerte anyja kedves madarait, s hogy az aranyágat rejtő fát megtalálja, utánuk indult. Azok el is vezették a fához, melyről könnyen leszakította a Proserpinának szánt ajándékot. Azután megadta a halottnak a végtisztességet s egy hegy alatt temette el, melyet róla Misenusnak neveztek. (156- 235.).

Miután beesteledett, az avernusi tó partjára ment ama barlang nyílásához, mely az alvilágba vezetett, és éjjel áldozatot mutatott be a sötétség isteneinek. Hajnalban a Sibylla felszólította őt, hogy kövesse és mind a ketten bementek a barlangba, honnan csakhamar az alvilág előcsarnokába jutottak.
Itt tanyáznak az élet nagy ellenségei, a Gyász, a Gondok, a Betegségek és az Öregség, a Félelem, az Éhség és a Szükség, a Halál és a Fáradság s a Halál testvére, az Alom; továbbá a lélek gonosz örömei, a Háború s a Viszálkodás. Valamivel odább táboroznak a szörnyetegek, a Centaurusok és a Scyllák, a száz kezű Briareus és a lernai hydra, a lángot okádó Chimaera, a Gorgonok, a Harpyiák és a háromtestű Geryones.

Innen egy szabad térre jutottak az Acheron partjaihoz. Százával tódultak itt a meghaltak lelkei a folyóhoz, hogy Charon, az alvilág révésze, átszállítsa Őket a másik partra, de egy részek hiába rimánkodott: a hajós nem akarta őket átvinni. A Sibylla megmagyarázta Aeneasnak, hogy ezek olyan emberek lelkei, a kik a temetés tisztességében nem részesültek s a kiknek száz évig kell a parton bolyonganiuk, míg végre az örök nyugalom helyére juthatnak. Itt találkozott a hős vízbe esett kormányosával, Palinurus-szal, a ki elbeszélte neki, hogy nem fúlt a tengerbe, hanem kiúszott a veliai partra, de ott a kegyetlen italusok megölték és temetetlenül hagyták. Kéri hát Aeneast, hogy menjen Veliába és a holttestet takarítsa el, mert addig lelke nem találhat nyugalmat.
A Sibylla erre megvigasztalja őt azzal, hogy a parti lakók, kiket azóta az istenek haragja sújt, meg fogják bánni bűnüket és maguk emelnek neki síremléket, sőt azt a helyet, a hol el lesz temetve, róla nevezik el. Ezután az Acheron partjához mentek, a hol Charon nem fogadta őket szívesen, de, mikor a Sibylla megmutatta neki az aranyágat, ellenvetés nélkül adott helyet csónakjában, mely csaknem elmerült az élő testek szokatlan súlya alatt. így jutottak el a túlsó partra, a hol a háromfejű Cerberust, az alvilág őrkutyáját, altató szerekkel vegyített étellel álomba merítették s így akadálytalanul kezdhették meg útjokat a halottak országában (236-425. vs.).

Maga az alvilág három részre oszlik. Az Acheron partjához legközelebb fekszik az a semleges terület, hová az olyan lelkek jutnak, a melyek nem szolgáltak ugyan rá az örök kárhozatra a Tartarusban, de az örök üdvöt sem érdemlik meg az Elysiumban. Köztük Minos, Kréta egykori igazságos királya, bíráskodik és mindenkinek kijelöli az őt megillető helyet. Itt tartózkodnak külön-külön helyen a csecsemők lelkei, továbbá azok, a kiket hamis vád alapján Ítéltek halálra, valamint az ártatlan életű öngyilkosok, a kiknek az a büntetése, hogy visszakívánkoznak a földi életbe, a melyet oly könnyen dobtak el maguktól.
Itt vannak a gyászoló mezők is, a hol a szerelem áldozatai tartózkodna kik között Aeneas ott látta a híres hősnőket, Phaedrát, Procrist, Eriphylét, Euhadnét, Pasiphaét, Laodamiát, végre magát a szerencsétlen Didót is. Meg is szólította egykori szerelmesét és nyájas, vigasztaló szavakat intézett hozzá, de az a földre szegezte szemeit és szó nélkül ott hagyta a hőst, férje, Sychaeus karjaiban keresve menedéket. Itt laknak végre a harcok híres hősei is, a kik közül a görögök Aeneas láttára eszeveszett futásnak eredtek, a trójaiak pedig nagy örömmel üdvözölték.
Deiphobus, Priamus egyik fia, a ki Paris halála után feleségül vette Helénát, itt beszélte el, hogy árulta el őt Trója feldulásának éjjelén hűtlen felesége. Míg ő aludt, Helena bevezette hozzá Menealust, ezzel akarván első férjét kiengesztelni, és a többi görögöket, a kik előbb kegyetlenül megcsonkították, azután megölték. Nem lett volna vége-hossza a beszélgetésnek, ha a Sibylla sietségre nem inti Aeneast. Tovább mentek tehát egészen addig, hol az út két részre szakad és bal felől a Tartarusba, jobb felől az Elysiumba vezet. (426-547. vs.).

Aeneas bal felé néz és megpillantja a Tartarus roppant falát, melyet a tüzes Phlegethon folyó vesz körül. A bejáratot Tisiphone furia őrzi s belülről jajgatás és láncok csörgése hallatszik. Oda ugyan nem mehetnek be, de a hős kérdésére a Sibylla leírja az alvilág e részét is. Khadamanthys ott a bíró, a ki kiszabja mindenkire a megérdemlett büntetést. Ott vannak az Aloidák, a kik Juppitert le akarták taszítani az Olympusról, továbbá az istenek többi megsértői, köztük Salmoneus, a ki szentségtörő módon utánozni merte Juppiter mennydörgését, Tityos, a kinek a máját örökösen egy keselyű marcangolja, Ixion, a ki egy keréken forog, Pirithous, a ki sziklához van láncolva, Phlegyas, a kit a föléje nyúló szikla folyton leszakadással fenyeget, előtte pedig dúsan terített asztal áll, de, midőn az ételekhez akar nyúlni, a fúriák egyike mindig visszariasztja. Ott vannak a rossz testvérek, ott azok, a kik szüleiket nem tisztelték, a kik clienseiket megcsalták, továbbá a fösvények, a házasságtörők, az uraik ellen lázadt rabszolgák. Mindezekre más-más büntetés vár. (548-627. vs.).

Ezalatt Pluto palotájához értek, melynek ajtajára oda függesztette Aeneas az aranyágat. Innen végre az Elysium gyönyörű mezejére, az üdvözölt lelkek honába jutottak. A boldogok egy része testgyakorlással mulat, mások kartáncot járnak, énekelnek vagy az Orpheus bűvös dalát hallgatják. Ott vannak a régi trójai hősök is, a kik csak a fegyvert és a lovakat kedvelik. Mások az illatos babérerdőben az Eridanus pázsitos partján dús lakomát csapnak és víg paeant énekelnek. Ide jutnak a jámbor papok, az igaz jósok, a hazáért halt vitézek, a hasznos művészetek feltalálói s a kik jót tettek embertársaikkal. Itt találkoztak az őskori lantossal, Musaeusszal, a ki Anchiseshez vezette őket. (628-678. vs.).

Anchises éppen egy kies völgyben tartózkodott s a felvilágra visszamenő lelkeket szemlélte, a kik közt ott voltak saját jövendő utódai is. Amint fiát meglátta, kitörő örömmel futott eléje s könnyek közt üdvözölte. Aeneas bámulva látta a völgy mélyében egy folyó partján a lelkek nyüzsgő sokaságát, mire atyja megmagyarázta neki, hogy ezek a felvilágra mennek s újra halandó testekbe költöznek, de előbb feledést isznak a Lethe vizéből. A hős, a ki erről idáig mit sem tudott, megdöbbenve kérdezte, hogyan kívánkozhatnak a lelkek az Elysiumból a kínos földi életbe vissza. (679-723. vs.).

Anchises erre a kérdésre hosszú értekezéssel felel s a mesés őskor hőse, a Venus kedvese, legnagyobb bámulatunkra egyszerre kész stoikus bölcsnek mutatja magát, midőn a világ rendjét következőleg fejtegeti:
„Először is az eget, a földet, a vizet s a hold világító gömbjét és a napot egy szellem táplálja belülről s az egész világegyetemet a minden részében elomló ész kormányozza, mely a nagy testtel Összevegyül.”

A ki a görög filozófiában egy kissé jártas, azonnal ráismer e helyen a stoikus rendszer alaptételére, a materialistikus pantheismusra. A stoikusok szerint ugyanis az istenség Önmagából hozta létre a világot s azt minden ízében áthatja. Az istenség maga is anyag, és pedig valami lehelletszerű finom anyag (πνεύμα, spiritus), mely, mivel a testek nem áthatatlanok, át meg átjárja a világ durvább anyagát (κρασις δι δλων), a nélkül azonban, hogy vele egy anyaggá olvadna össze. De ez az istenség egyszersmind öntudatosan működő ész (voöe, mens), a mely a világot előre kiszabott és változhatatlan rend szerint kormányozza s a világegyetem egész anyagához úgy viszonyuk, mint az egyes élő lényekben a lélek a testhez. Az istenség tehát a világlélek, a világ anyaga pedig az a nagy test, melyet e lélek táplál és éltet belülről, éppúgy, mint az egyes lelkek táplálják és éltetik az egyes kis testeket.

„Innen ered az emberi nem s az állatok fajai, ez élteti a madarakat és azokat a szörnyetegeket, a melyeket a tenger szül fényes tükre alatt". Ez ismét stoikus tanítás, mely szerint minden élet forrása a világlélek s az egyes élők lelkei nem egyebek, mint a nagy világlélek részei.
„E magvaknak tüzes természetük van és az égből származnak, de a nekik ártalmas testek meggyöngítik őket és eltompítják a földi tagok s a halandó testrészek". Ezt a helyet már meg sem lehet érteni a stoikusok sajátszerű műszavainak ismerete nélkül.
A mag, melyről itt szó van, a lélek, a mely a stoikusok szerint, mint a növénynek a magva magában rejti már az egész növényt, úgy foglalja magában az organikus test képződésének a törvényeit s azért a test csiraformájának (λόγος σπερματικός, semina rerum) nevezhető. Ilyen az emberi lélek is, a mely azonban - s erre céloz a költő az égi származással - az istenségben közvetetlenül részes, maga is époly tüzes lehellet vagy gőz (πνεύμα ένθερμον), mint az isten és eredetét onnan vette, hogy az emberi nem létrejöttekor amaz isteni tűz egy része az aetherből az emberi testekbe szállott le. De a lelket megrontja a hitvány földi anyagból álló test úgy, hogy sokat veszít eredeti, égi és tűz természetéből.

„Ennél fogva (t. i. a léleknek a testtel való összeköttetése miatt) - így folytatja Anchises - éreznek félelmet és vágyakat, fájdalmat és örömet és a sötétségbe s vak börtönbe zárva nem nézhetnek fel az égre". Ez a hely is csak a stoikus rendszerből érthető meg. Már Zeno, a rendszer alapítója, kijelentette, hogy az emberi ész legnagyobb ellenségei az indulatok, a melyeknek négy faját különböztette meg, nevezetesen az élvezetet, a vágyat, a szomorúságot és a félelmet. Az indulatok e négy fajára céloz itt egész világosan a költő. A mi az égre feltekintést illeti, ezzel azt akarta mondani, hogy a lélek megismerő tehetségét és legbecsesebb részét, az észt, éppen az indulatok tompítják el, és akadályozzák legnemesebb hivatása teljesítésében, a világ rendjének megismerésében.
Mindaz, a mit Anchises idáig mond, tiszta filozófia. Amit ezután beszél, az már meseszerű, de nem vallásos és népies eredetű hitrege, hanem afféle filozófiai mese, a minőket Plato szokott költeni a léleknek a halál utáni állapotáról. A léleknek, úgymond Anchises, a halál után tisztulásra van szüksége, hogy megszabaduljon attól a szennytől, a mely a testtel való érintkezésből ragadt reá. Ezért az alvilágban különböző büntetéseket kell a telkeknek szenvedniük, némelyeket a szelek, másokat a folyók örvényei tisztítanak meg, másokból tűz égeti ki a foltokat, míg végre - s itt újra szó szerint idézünk - „a megszabott évek leteltével a hosszú idő kiveszi belőlük a hozzájuk ragadt mocskot és tisztán hagyja hátra az aetheri észt s a minden idegen elemtől ment tüzes lehelletet. Itt ismét felbukkan a stoikus tanítás, mely szerint az emberi lélek az aetherből szállőtt alá s anyaga ugyanaz a tüzes gőz, a melyből az istenség áll.
A befejezés megint meseszerü: a lelkeket az istenség, a stoikusok egy istene, ezer évig tartó tisztulás után csapatostul küldi a Lethe vizéhez, melyből feledést isznak, hogy miután a felvilágra visszamentek és új testekbe költöztek, ne emlékezzenek vissza régibb életükre.

Bár a lélekvándorlás tanítása már a Pythagoras rendszerében is előfordul, az a gondolat pedig, hogy a lelkek a Lethe vizéből isznak, mielőtt új testekbe mennének át, Platótól ered, az egész mese ilyen alakban se Pythagorasnál, se Platónál nem található meg. Mivel a költő, a mint láttuk, mindenütt a stoikusok sarkalatos tételeire támaszkodik, nagyon természetes, hogy a mese forrását is a stoikusoknál kell keresnünk, a kiknek tanítása azonban a léleknek a halál utáni állapotára vonatkozólag nem volt egyforma, mert ennél a kérdésnél úgyszólván minden nevesebb stoikus más-más feltevéssel állott elő.
Nem is tekintették ezt tudományos problémának, hanem inkább az egyéni hit dolgának, s ezért, úgymint Plato, ők sem testeitek allegorikus meséket költeni, valahányszor a túlvilági élet kérdését érintették. Így tett már Zeno, a ki éppen a Plato példáján buzdulva írta meg Az államról szóló munkáját, a melyben a többi közt a lélekvándorlást és a telkeknek a halál után való tisztulását is tárgyalta. Bár ezt az iratot csak töredékesen ismerjük, újabb időben mégis sikerült nagy valószínűséggel kimutatni, hogy Vergilius az imént ismertetett filozófiai mesét tőle vette át s így mindazt, a mit Anchises-szel elmondat, tisztán stoikus forrásokból merítette. Nem szabad tehát, mint az összes eddigi magyarázó kiadók tették, Plato és Pythagoras tanításainak eklektikus összevegyítését keresni a hatodik énekben, mert a kérdéses részletben nincsen semmi olyan, a mit tisztán a stoikus. rendszer alapján meg ne fejthetnénk.

De értett Vergilius ahhoz is, hogyan lehet a filozófiai mesét költőileg értékesíteni. Anchises ugyanis, miután azt az alapos magyarázatot előre bocsátotta, a Lethe partjára tóduló lelkek között Aeneasnak megmutatja utódait és így tárja fel előtte népe egész jövőjét. Először a közvetlen utódokat, az albai királyokat sorolja fel:

Mostan ügyelj; mi dicsőség vár a dardanidákra
És kik lesznek majd italus vérből unokáid;
Tündöklő lelkek, méltó viselői nevünknek,
Elmondom röviden s beavatlak végzeteidbe.
Ott amaz ifjú hős egy tompa gerelyre hajolva
Sorsa szerint legelőbb foglal helyet újra a földön,
Végső sarjad lesz, ki először száll ki a légre,
Már italus vérből, neve Silvius; albai név ez.

Ezt majdan fejedelmül és fejedelmek ükéül
Hitvesed erdőben nevelendi, Lavinia, neked
Aggnak, s Álba felett innen fog eredni uralmunk.
Hozzá legközelebb Procas áll, nagy dísze nemünknek,
Majd Capys és Numitor s ki nevét kölcsönzi nevedtől,
Silvius Aeneas, kegyes is, harcokra is edzett,
Bár csak nagy későn kaphatja meg Álba uralmát.

Mely daliás ifjak s mily erősek! Nézd, feje mindnek
Érdeme díjáúl árnyas cserlombbal övezve;
Altalok épülnek Gabii, Fidena, Nomentum,
Hegy magas orma fölött Collatia fellegi vára,
Bóla, erős Inuus, majd meg Cora Pómetiával.
Még most puszta helyek, majd egykoron így nevezendők.

Végre megszületik Romulus, a ki megalapítja Rómát, a világ jövendő urát:

Mars fia, Romulus is, társul követendi nagyapját;
Ilia, Assaracus törzséből; szüli világra.
Látod-e, mint fényEk kettős boglárja sisakján,
Mint díszíti saját jelvényivel atyja, dicső Mars?
Ám, fiam, általa kél fenséges Róma, mely úr lesz
A nagy föld kerekén s mérkőzik erényben az éggel
S egymaga hét várat zár majd körül ősi falával
Magzatin örvendvén: így hajtat az istenek anyja,
Falkoronás Cybelé, Phrygiának városin által,
Gyermekiben boldog, megölelvén száz unokáját,
Kik mind égi lakók, mind részese mennyei üdvnek.

Aeneas véréből származik végre Róma legnagyobb fia, Augustus is:

Most fordítsd errébb szemeid, nézd itten e népet,
Rómádnak fiait, Caesart s Julus valamennyi
Származatát leled itt, kik mind napfényre menendők,
Ám, e férfi, ez az, kit ígér neked isteni jóslat,
Augustus Xlaesar, Divus fia, ez, ki Saturnus
Hajdani jó idejét, az arany kort, szép Latiumra
Visszaidézi megint; megfékezi karja az indust
S a garamant népet sarkáig a messze világnak,
Túl a nap évi körén, hol a menny tartója, nagy Atlas,
Égő csillagival vállán forgatja a tengelyt.

Ö hódítja majd meg a római nép számára az egész világot s a régi herosokhoz lesz hasonló:

Szent jósigékkel tudatott jöttére iszonnyal
Várnak a caspiumi s zordon maeotisi tájak
S nyugtalanul kavarog hét torkolatával a Nílus.
Ennyi temérdek utat nem járt be Hercules, a hős,
Ő, ki az érckörmű gímszarvast és Erimanthus
Szörnyetegét lebírá s íjától reszkete Lerna;
Bacchus, a győztes, sem, ki a kedvelt Nysa hegyéről
Tigrisein lerobog s fogatát gyeplőzi borággal.
S még habozunk fényes tettekkel emelni hírünket?
Vagy félelmünk tilt megszállni Ausoniában?

Ezután Róma királyait s a köztársaság hőseit mutatja be Brutustól Camillusig:

Hát az szentséggel kéziben s olajág-koszorúval
A távolba, ki az?
Tisztes főd, Róma királya,
Ismerem; ez fog majd törvényt alkotni először,
Kit Cures kis városa küld egy nagy birodalmat
Kormányozni nekünk. Hős Tullus lesz követője,
Aki a hon csendjét megtörve csatákba ragadja
A heverő fiakat s a fényes harci tusáról
Már leszokott sereget. Mellette kit elbizakodva
Allani látsz, Ancus, máris bálványa a népnek.

A Tarquin-háznak kívánod-e látni királyit?
A boszuló Brutus nagy lelkét és a királytól
Elragadott vesszőt? Ez bírja először az ádáz
Bárddal a consuli díszt s legelőbb is a drága szabadság
Ellen fellázadt fiait sújtolja hatalma.
Oh, a szerencsétlen! Bármint ítél az utókor,
Honszeretet s dicsvágy az atyát ő benne legyőzik.
Nézd a két Deciust, Brutust s a bárd szigorával
Szörnyű Torquatust és nézd mellette Camillust,
Ő veszi vissza hadunk vesztett lobogóit a galltól.

Ezután Julius Caesart, az apóst és Pompeiust, a vőt, mutatja be, a kik e rokonsági viszony dacára a legszörnyübb polgárháborút indítják majd egymás ellen. Anchises elborzad e gondolattól és mérsékletre inti az ádáz ellenfeleket, a kik miatt testvérharcra kel a szerencsétlen római nép:

E két egyformán fegyverzett hős, kiket itt még
Szép egyetértésben szemlélsz, ha a légre kijut majd,
Ott fenn, hajh, mily iszonyt, mily gyászt fog hozni hazánkra!
A havas éjszakról az após jő szörnyű hadával,
És a saját veje száll majd ellene síkra keletről.
Lelketek, oh unokák, ilyen ádáz harcra ne szokjék
És ne dühöngjön utóbb nagy erőtök a hon kebelében.
Te, ki az égtől eredsz, mérséklet tégedet illet,
Én édes vérem, te hajítsd el először a fegyvert!

Végül Mummiust, Corinthus feldúlóját, és Aemilius Paullust, Macedónia és Görögország meghódítóját s a köztársaság virágzó korának más nagyjait sorolja elő és ihletet szavakkal hirdeti előre a római birodalom magasztos hivatását:

És amaz ott majdan, ha lerontja a büszke Corinthust,
A szent hegyre robog méltó diadalmi szekéren.
Argost győzi le ez s Agamemnon városa megdől,
Megtöri Aeacidát, a hatalmas Achilles utódát,
Bosszúlván Tróját és Pallas temploma szennyét.
Nagy Cato s Cossus, titeket mellőzni ki tudna?
És ki a Gracchusokat vagy a Scipiadákat, a harcok
E két villámát s gyász-ostorait Libyának?

Fabriciust, a szegényt, de hatalmast, vagy művelőjét
Földének, Serrant? - Kimerültem; merre ragadtok Oh nagy
Fabiusok s Cunctator, a legkitűnőbb, te,
A ki a hont egyedül mentéd meg késlekedéssel?
Lelket más ügyesebb hadd öntsön az olvatag ércbe,
A darabos márványt eleven képekre faragja,
Légyen jobb szónok, számítsa ki a magas égnek
Tengelye forgását s a kelő csillagzatok útját:
Néked, oh római nép, a világ kormányzata gondod,
Ebbe leszel művész: erkölcsre tanítani békén,
Védeni a hódoltat, de porig lealázni a gőgöst.

Anchises ezután még Marcus Claudius Marcellust, a második pún háború hősét, mutatja be Aeneasnak, végül pedig a fiatal Marcellust, Octaviának, az Augustus nővérének fiát, a kinek korai halála oly sok szép reménytől fosztotta meg az uralkodó családját. Utóbb megjósolja azt is, minő háborúkat kell Aeneasnak Italiában viselnie és miután jó tanáccsal ellátta, el-kíséri fiát az alvilág elefántcsont-kapujáig. A hős a Sibyllával együtt baj nélkül visszajut a föld felszínére és folytatja útját Latium felé (724-901. vs.).

*

Nem búcsúzhatunk el az Aeneis hatodik énekétől a nélkül, hogy ne figyelmeztessük az olvasót azokra a benső ellenmondásokra, melyek a túlvilági életnek Vergilius-féle leírásában lépten-nyomon mutatkoznak. Kétségtelen, hogy az egész leírásban az uralkodó eszme a halál után való erkölcsi kiegyenlítés eszméje; ezért osztja fel a költő az alvilágot két részre, az Elysiumra és a Tartarusra, amazt mint a jók örök boldogságának, emezt, mint a gonoszok örök büntetésének helyét tüntetvén föl. De ezen a két helyen kívül megkülönböztet még egy harmadik helyet is, a hová azok kerülnek, a kik sem az örök boldogságot nem érdemlik meg, sem az örök büntetésre nem szolgáltak rá. Hogy a csecsemő korukban elhaltakat ezek közé számítja, abba még csak belenyugodnánk, de, hogy a mondák hősnőit is, a kik a szerelemnek estek áldozatul, minden válogatás nélkül ide helyezi, nagyon feltűnő.
Bámulva kérdezzük, hogyan kerülhetnek össze a bűnös szerelem oly képviselői, mint Phaedra és Pasiphaé, vagy férjének árulója, Eriphyle, a hitvesi hűség és ragaszkodás oly példaképeivel, mint Euhadne és Laodamia; miért nem jutnak az előbbiek a Tartarusba, az utóbbiak az Elysiumba? Még furcsább, hogy itt vannak a harcban dicsőséget szerzett hősök is, és pedig nemcsak Thebae ostromlói, a kikre azt mondhatnék, hogy bűnös harcot vívtak, hanem Trója védői is, a kik nem éltek bűnös életet és hazájuk védelmében estekül, holott alább egészen világosan megmondja a költő, hogy akik hazájukért szenvedtek, azok az Elysiumba jutnak.
Mivel szolgált hát rá a szerencsétlen Deiphobus, hogy a költő kirekessze őt onnan? Végül az egész megelőző leírással kiegyenlíthetetlen ellentétben áll az Anchises előadása, mely szerint minden lélek kivétel nélkül büntetésre és tisztulásra szorul, a miről mindaddig szó sem volt, s az Elysium sem az örök boldogság tanyája, hanem az az átmeneti hely, a hol a tisztult lelkek csak addig tartózkodnak, míg az isten újra a felvilágra nem küldi őket.

Ezeknek az ellenmondásoknak egyedül helyes magyarázata az, hogy a költő különböző forrásokból merített s nem az volt a célja, hogy a túlvilági életről minden tekintetben Összhangzatos képet alkosson, hanem hogy helyet adjon művében azoknak a különböző nézeteknek, a melyeket a régiek különböző időkben a léleknek a halál utáni állapotáról vallottak.
A mi véleményünk szerint Vergilius három, egymástól teljesen eltérő nézetet örökített meg a hatodik énekben a túlvilági életre vonatkozólag, a mennyiben leírása elején a Homérosz alvilágát rajzolja, utóbb a Homéroszos utáni néphit Tartarusát és Elysiumát festi, utoljára pedig egy nagy philosophusnak a lélek halhatatlanságáról szóló tanítását adja elő.

Homéroszosnál még teljesen hiányzik az erkölcsi kiegyenlítés eszméje az alvilág leírásában. Szerinte a valódi élet csak a földi élet, a test élete s a test az ember becsesebb része. Egyes kiváltságosak, az istenek rokonai, mint például Menelaus, nem halnak meg, hanem Zeus kegyéből az elysiumi mezőre jutnak, a mely Homérosznál még nem része az alvilágnak s a hol festőkkel élvezik az örök boldogságot az égiek kegyeltjei. Herculesnek csak a teste lesz istenné, míg lelke a többi halandó sorsában osztozva, a Hadesbe száll.
A lélek nem egyéb, mint a testnek halvány árnyképe, mely a halál után valahol a világ végén, az óceánon túl, az Örök sötétség országában, akár jó akár rossz volt a földön, egyformán nyomorult életet folytat és keserves sóvárgással gondol vissza a földi élet örömeire. így írja le Homérosz az alvilágot az Odyssea tizenegyedik énekében és Vergilius, a ki mindenütt kegyeletes módon igyekszik alkalmazni a Homéroszoszi reminiscentiákat, az alvilág leírásában sem akarta teljesen mellőzni a mestert.
Az erkölcsi kiegyenlítés eszméjéről azonban nem mondhatott le s így jutott arra a gondolatra, hogyha már az Elysium és a Tartarus leírásában Hornért nem követheti, az alvilágot két rész helyett háromra osztja s a harmadik rész, az úgynevezett semleges terület, leírásában értékesíti a Homéroszoszi reminiscentiákat.

Ezen a területen, éppúgy mint az Odysseában, nincs szó különös jutalomról vagy büntetésről, hanem a lelkek valami nyomorúságos, tengődő életet élnek az örök homályban s folyton kínozza őket földi életük emléke. Bántja őket az öröm, a mit ott hagytak, s még mindig fáj nekik a szenvedés, a mit odafönn éreztek. Köztük, éppúgy mint Homéroszosznál, Minos bíráskodik és a gyászoló mezők is az Odyssea Örömtelen mezejének köszönik elnevezésüket. Homérosz Achillese az alvilágban azt mondja, hogy jobban szeretne a földön a legutolsó napszámos lenni, mint király a holtak lelkei között, Vergiliusnál az öngyilkosok lelkei, a kik könnyelműen dobták el maguktól az életet, most szívesen tűrnének el bármily nyomorúságot, ha visszamehetnének a földre.
Homéroszosznál Aiax még mindig haragszik Odysseusra, a ki elnyerte tőle Achilles fegyvereit, Vergiliusnál Didó éppúgy neheztel Aeneasra, a kinek hűtlenségét most sem tudja megbocsátani s Aiax is, Didó is szó nélkül hagyják ott régi harago-saikat, midőn azok Őket engesztelni akarják. Odysseus az alvilágban először a hősnőkkel, azután a Trójánál küzdött görög hősökkel találkozik, Aeneas is először a szerelemnek áldozatul esett hősnőket, azután a görög és a trójai hősöket pillantja meg, sőt a hősnők közt olyanok is vannak, a kik már az Odysseában előjöttek, nevezetesen Phaedra, Procris és Eriphyle. Kétségtelen tehát, hogy Vergilius a hatodik ének e részének megírásánál Homérosz hatása alatt állott s így nem csoda, hogy ezt a részt nem tudta Összhangba hozni a következőkkel, a hol már a Homéroszi hittől eltérő későbbi néphitet tartotta szem előtt.

A Homéroszi hit ugyanis, az a megelégedés a földi léttel, az a gondtalan belemerülés a természet és az élet szépségeibe, nem sokáig elégíthette ki a görög népet. Minél komolyabban kezdték felfogni az életet, minél keservesebben érezték, hogy a földön akárhányszor a bún ül diadalt s elbukik a jó, annál inkább kívánták az erkölcsi kiegyenlítést a halál után. így azután lassanként oda módosították a Homéroszi mondákat, hogy az Elysium az erényes lelkek hazája, a Tartarus a bűnösök kínzóhelye; Minos és Rhadamanthys viselik a bírói tisztet s minden lelket erkölcsi érdeme szerint ítélnek meg. Pindarus, a nagy költő, a ki legtisztultabb alakban örökítette meg a görög nép vallásos hitét, már a leghatározottabban fejezi ki a második olympiai ódában, hogy az alvilágban minden gonosz tett szigorú büntetés alá esik, ellenben a jók osztályrésze az üdv az örök napfényben.
Mint Girard, a görögök vallásos hite kifejlődésének e nevezetes kutatója, találóan mondja, nála „Homérosz és Hesiodus két mythusa az elysiumi mezőkről és a boldogok szigeteiről magasztos értelmet nyer: az ember felszabadulást szentesíti a természet minden nyomorúsága s az erkölcsi élet tökéletlenségei alól, fölemelkedését egy magasabb létre, erényei jutalmául." Ezt a tisztult s a nép erkölcsi szükségeinek teljesen megfelelő vallásos hitet tükrözik vissza a hatodik ének további részei, a hol a Tartarusban a gonoszok bűnhődését oly borzasztó színekkel festi, a jók boldogságát és az elysiumi mezők gyönyörűségeit pedig oly bájosan írja le a költő.

De egyszerre kiragad bennünket a mesék köréből s a filozófia magaslatára emel az író, mikor Anchisest mint valóságos stoikus bölcset szólaltatja meg. Honnan magyarázzuk e különös jelenséget? Vájjon csak költői fogás az egész, melynek nem volna más célja, mint az, hogy Anchises közvetetlen szemlélet alapján mutathassa be Aeneasnak a felvilágra merendő lelkek közül azokat, a kik egykor utódai lesznek? De erre a költőnek nem volt szüksége, hiszen Anchises egyszerű jóslat alakjában is feltárhatta volna fia előtt a római nép jövőjét, amint Juppiter tette a Venus kedvéért az első énekben.
Azonkívül a költemény, mint ilyen, csak veszített mindaddig gondosan megőrzött összhangjából e bölcselkedéssel, mert olyan époszba, mely tárgyánál fogva a mesés őskor primitív eszmevilágában mozog ez egy részlet kivételével mindenütt, csakugyan nem illik belé, hogy a költő az egyik hőst filozófusnak tegye meg; sőt a hatodik éneknek sem vált hasznára ez a dolog, mert csak a benne rejlő ellenmondásokat szaporította. Nem is valószínű, hogy éppen Vergilius, a ki a filozófiát egész életében oly komolyan vette, költői fogássá alacsonyította volna le azt s ily módon egy rangba helyezte volna a mythologia együgyű meséivel. Azt kell hinnünk, hogy a szerző lelkében ezúttal is erőt vett a philosophus a poétán, s a mint a hatodik eclogában nem átallotta a Hesiodus kosmogoniája helyébe az Epicurusét állítani, a Georgica második énekében pedig meg nem állhatta, hogy a jámbor és istenfélő földmivelő boldogságánál magasabbra ne helyezze az istent nem félő epicureus bölcs boldogságát, csak azért, hogy sejtesse az olvasóval, mi az ő valódi meggyőződése, úgy e helyt is arra akart utalni, hogy a költők meséit nem kell szóról-szóra igazaknak tartani, mert csak a filozófiai értelmezés adhat nekik a műveit ember szemében jelentőséget, s e célból záradék gyanánt a saját filozófiai hitvallását adta elő, nem törődve azzal, beleillik-e ez az egész mű keretébe.

Itt azonban újabb nehézséggel állunk szemben. Vergilius, a ki korábbi műveiben az epicureismust dicsőítette, most egyszerre mint stoikus lép elénk. Mivel magyarázzuk ezt a nagy változást? Föl kell tennünk, a mire már a tizenegyedik fejezetben utaltunk, hogy Vergilius az Aeneis írása közben valamely lelki válságon ment keresztül, a melynek következtében elpártolt Epicurustól és kezdett hajlani a stoicismus felé. Mi lehetett ennek a feltűnő elpártolásnak az oka?
Azt hisszük, hogy a mindig beteges költő, amint kora haladtával egészségét egyre gyöngülni érzi s nem zárkózhatott el a közeledő halál gondolatától, kezdett foglalkozni a túlvilági élet problémájával; hiszen ma is sokszor tapasztaljuk, hogy olyan emberek, a kik virágzó korukban materialisták voltak, ha azt kezdik érezni, hogy már nem sokáig élhetnek, hajlandóbbak hinni a lélek halhatatlanságában. Ez a könnyen megbocsátható emberi gyöngeség érteti meg velünk, hogy Vergilius, az epicureus bölcs, a ki legyőzte magában az istenektől való félelmet és már kora ifjúságában szabad gondolkozó lett, végül még sem tudta legyőzni azt a másik, az elsőnél sokkal rettentőbb félelmet, a halál félelmét.
A megsemmisülés gondolata, mely az élethez minden ösztönével görcsösen ragaszkodó embert csak a legritkább esetben békítheti ki, bizonyára nem tudta megnyugtatni a halál sejtelmétől gyötört Vergiliust sem s ezért ingott meg Epicurusban vetett bizalma, a ki hiába Ígért lelkének békességet. Vigasztalóbb filozófiai rendszert keresett tehát s így lett az epicureusból stoikus, a materialistából pantheista, sőt monotheista. Mert a stoikusok istene, a világ lelke, valóságos személyes isten, a világ jóságos gondviselője, a ki szeretettel van legtökéletesebb teremtménye, az ember iránt s neki kiváltságos helyzetet biztosít a mindenségben.

Egyedül az ember lelke az, mely az istenségben közvetetlenül részes és amely mint ilyen halhatatlan. Igaz, hogy a stoicismus sem tartotta tudományosan megoldható problémának a lélek túlvilági életét, de legalább nem vette el az egyéni halhatatlanság reményét, mint Epicurus, hanem ebben a kérdésben tért engedett a szubjektív hitnek. Az isteni gondviselésbe vetett hit és a halhatatlanság reménye tehát oly megnyugtató és vigasztaló elemei voltak ennek a rendszernek, hogy nem csoda, ha Epicurus kevésbé erős lelkű híveit gyakran a Zeno táborába terelték. így járhatott Vergilius is, a kit, mint a hatodik ének tárgya mutatja, éppen a túlvilági élet kérdésével való foglalkozás ingatott meg régi mesteréhez való hűségében.

Feltűnő, hogy Horatius is, a mint már említettük, kezdett vonzódni későbbi éveiben a stoicismushoz, ámbár öt nem a halhatatlanság reménye, hanem a stoikus morál fensége nyerte meg. Ennek a két költőnek a példája mutatja legjobban, hogy ez a rendszer már ekkor megkezdte hódító körútját Rómában, mert néhány évtized múlva már ez lett a római értelmiség legjavának buzgón követett vallása.
A stoicismus volt az, a mely Rómának a legszörnyűbb zsarnokság s az általános elaljasodás idejében is annyi nemes lelket, annyi igazán nagy jellemet adott, a mely utóbb a jogfejlődést és a törvényhozást is kézzel fogható módon befolyásolta, sőt végül a kedves emlékű Marcus Aurelius-szal a trónra jutott. Valóságos római filozófia lett belőle az idők folyamán. Mindenesetre figyelemre méltó jelenség tehát, hogy Vergilius, mintha csak előre látta volna ezt a nagy változást, éppen ennek a rendszernek juttatott előkelő szerepet abban a művében, a melyet a rómaiak nemzeti époszának szánt.


Forrás: Némethy Géza: Vergilius élete és művei